Megjelent a Szabadság és az EKE – Kolozsvár 1891 turistamelléklete, az Erdély 2024. októberi számában.
Ilyen például a Pata melletti sóstó, a Budunusi-erdő, a Cseresznyés-domb, az utóbbi években kevesen járták ezeket a helyeket, pedig most már Borháncsig van autóbuszjárat, Györgyfalváig az M13-as, Patáig az M45-ös járatok rövidítik le a távolságot.
A Pata melletti sóstó közvetlenül a 89-es rendszerváltás előtt lehetett kiásva, amikor a sós mocsarat lecsapolták. Szeptember 28-án Szakács Éva és Krécsi Anikó emlékére indultunk útnak a tóhoz. Két útvonalból választhattunk: az egyiket Csorba Anna vezette az IRA-tól a 6-os trolibusz szamosfalvi végállomásától gyalog, a távolság 12 km volt, a másikat Tóthpál Tamás, a Posada utcai, Györgyfalvára járó autóbusz megállójából, Györgyfalváig autóbusszal, onnan gyalog 5–6 km távolságot megtéve a tóig.
Régebb, a 90-es években rendszeresen hirdettek meg túrákat, sőt nyári táborokat is szerveztek az EKE-sek. Ez alkalommal szeptember 28-án, reggel 9 órakor indultunk a 6-os trolibusz végállomásától Csorba Annával. Több mint 10 éve nem jártam ezen az útvonalon, annak idején Márton Erzsikével jártuk ezt az utat, a környék azóta sokat változott, sokat építkeztek a városnak ezen a részén is. Elhagytuk a Selgros üzletházat, a vasúti síneket, a szamosfalvi állomás felé haladó utat, és jobbra tértünk le egy nem aszfaltozott úton, amely a földek között a város délkeleti részén levő Szoportelep felé halad. Mivel az elmúlt napokban meleg, száraz idő volt, a néhány autó, ami elment mellettünk, elég nagy porfelhőt hagyott maga után. Tőlünk nyugatra a Györgyfalvi lakónegyed tömbházai látszottak és a 3-as trolibusz végállomása mögött, a Szopor felé vezető út mellett épülő új, tízemeletes tömbházak. Régen, a 3-as troli végállomásától is indultunk Szopor felé, amikor Szakács Éva vezetett túrát a sóstóhoz. A távolság az IRA-tól vagy a Györgyfalvi negyed végállomásától nagyjából egyforma volt.
Ahol elérjük a szopori utat, egy kis emelkedő következik, majd enyhén ereszkedik az út, és kissé déli irányba kanyarodik Szopor házai felé. Jobbra tőlünk a Nagy Szopor (481 m) nevű dombot látjuk, amely a Borháncstelepet és az ott kialakult, tömbházakból felépült lakónegyedet választja el Szoportól, a dombtetőn egy nagyobb építkezés látszik.
Szopor első házai után balra tértünk egy felfelé haladó szekérúton, hogy feljussunk a Borzás gerincére. Ahogy emelkedtünk, egyre jobban beláttuk a tájat. A Borzás 425 méteres domb, a Kis-Szamos melletti dombsághoz tartozik, keleti oldalon, a völgyben a Pata felé vezető út halad, és a kolozsvári szemétdomb lehangoló látványa fogadna, ezért a gerincen folytattuk utunkat déli irányba, a Szamosfalvi-erdő felé. Innen az út már sokkal kellemesebb az erdőn keresztül. Valamikor erre juhokat is legeltettek, a kutyák többször ránk is támadtak. Most csendes volt ez a rész, kutyák sincsenek. Elértük a Szamosfalvi-erdőt, ahol régebb sokszor gombásztunk, de most nem láttunk egy szál gombát sem. Az idén rossz volt a gombatermés a száraz idő miatt, de a fák levelein látszik már az őszi sárgás árnyalat, a bokrokon virít a galagonya piros termése, amelyet madárkenyérnek is nevezünk. Egy tisztás szélén két fa közt asztalt találtunk, két deszkalapból a fákhoz erősítve, ismerősnek tűnt a hely, azt hiszem, pad is volt valamikor mellette. Innen lefele visz az ösvény, a Sós-patak völgye felé. Szép a kilátás a Vér-völgykatlanára, a Vár-hegyre a Cseresnyés-dombra. Pata határa és a Sós-patak völgye a kuruc kor egyik csatájának véres színhelye volt az 1704-es években, amikor a kurucok Kolozsvárt ostromzár alatt tartották, a császári csapatok túlerővel támadták a főleg lovasságból álló kuruc sereget, akiknek nem kedvezett a meredek, vízmosásos völgyoldalakból álló terep és a mocsaras völgy. Sokan elestek a csatában, innen származik a Vér-völgy elnevezés is. Szemben velünk, délkelet irányban, a Nagy-Csolt (719 m) látszik, ez a Feleki-gerinc legkeletibb része, amelynek a tetején először csak egy erősítő torony volt, később viszont a második is megépült.
Régen még nem volt meg a térítőút. Most alattunk a völgyben halad az Apahida – Bányabükk műút, amely itt egy nagy kanyart leírva irányt változtat nyugat felé, átszeli a Györgyfalvi-erdőt és a Borháncsról Györgyfalvára vezető utat, majd Bányabükk felé halad tovább, amíg eléri a Kolozsvár–Torda utat. Átmentünk a kerülőúton, szemben felettünk Györgyfalva házai látszottak, a falu 583 m magasságban fekszik, mintegy 138 m-rel magasabban, mint Kolozsvár, a falu felett északnyugat-délkelet irányban hosszan terül el a Vadverem (762 m) nevű legelő, valamint az erdővel borított Szállás-hegy (765 m). Györgyfalva házai körül kiterjedt gyümölcsöskertek láthatóak. Észak felé, az erdő és a szántóföldek között földcsuszamlásos hepehupás terület található, ligetes kaszálókkal.
Átkeltünk a Sós-patakon, követtük a nád között kialakult ösvényt a Cseresnyés-domb aljában a sós oldal felé. Ekkor csergett a telefon, Tóthpál Tamás jelezte, hogy ők, akik Györgyfalváig autóbusszal mentek és onnan gyalog, megérkeztek a sóstóhoz. Nekünk, akik az IRA-tól indultunk, még hátra volt néhány kilométer. A szép időben messzire látszott a kicsapódott só csillogása, innen másztunk fel a kopár vízmosás mentén, amíg egy dolina-szerű mélyedésbe értünk. Juhokat láttunk kisebb csoportban, kutyák ugattak, elkerültük őket, a nagyobb vissza is fordult, a kisebb még követett egy ideig. A felszínre törő sót sós források jelzik, viszont itt sosem voltak sóbányák. A legközelebbi sóbánya Kolozson működött, ami 1852-ben szűnt meg. A beomlott tárnák helyén alakult ki a híres kolozsi sósfürdő. Patán és környékén a lakosság a sós kutakból származó sós vizet felhasználta a só kinyerésére lepárlás útján, vagy disznóvágáskor, esetleg a káposzta savanyúsításakor. A múltban kiépített és jól karbantartott kutak a második világháború után tönkrementek, helyükön csak a megmaradt gerenda darabokat láttuk. Három falunak is volt itt egy-egy sóskútja, Patának, Rődnek és Györgyfalvának, mára eliszaposodott kátyúk maradtak a helyükön, ahol az emberek gyógyhatású iszappal kezelik fájó végtagjaikat.
A kiszáradt patakmedrekben pozsgás száraival a zöldtől a bíborvörösig pompázó sziksófű kandikál elő. Sós íze miatt természetes kiegészítőként használható fel nyers salátákhoz. A piramis alakú domb tetejéről hamarosan beláttunk a patai völgybe, amelyen az országút is halad, hamarosan látszottak a falu első házai is. A sóstó 2 km-rel a falu előtt található, két piramis (női mell) alakú, a tavat közrefogó domb között.
Szeptember 28-án szép napos, meleg volt idő, mondhatni az utolsó nyári nap ebben az évben. A tóparton többen is napoztak, sőt voltak, akik megfürödtek a tóban, bár a víz csak 18 fokos, de a nap melegen sütött és a levegő is meleg volt. A sóstótól feljebb megkerestük a régi forrást, amelynek vize iható, bár enyhén érzik rajta a sós íz.
Az első sóstó tábort 1994-ben szervezték meg itt, Bagaméri Tibor pedig 2006-ig minden évben megszervezte. A tábor 1999-től Balázs Arnold (1929–1998) nevét viselte, aki elsők közt vert itt sátrat a patak bal partján és nagyon szerette ezt a helyet. Volt olyan év, hogy több mint 50-en is megfordultak a táborban, az állandó táborlakókon kívül pedig voltak, akik mindennap ellátogattak ide.
Ajtay Ferenc Kolozsvár környékének kirándulóhelyei című könyvében a hármas turistaútvonalként írja le a Szamosfalvi vasútállomás–Patai-sóstó útvonalat és a környék geológiai látványosságait. Az útvonalat Bagaméri Béla is belefoglalta a Hunyadi Mátyás, Kolozsvár környékét bejáró jelvényszerző túramozgalomba. Bagaméri Tibi a 2007-es tábort, egészségére való tekintettel már nem tudta vállalni, azután Szakács Éva szervezte, aki szintén az elejétől részt vett minden évben. Később, miután egy heves nyári zivatar elmosta a sátrakat és a táborozók holmijait, Éva egynapos kirándulásokat szervezett ide minden nyáron. A túrákon 18–23 km-t tettünk meg gyalog, ezeken a hosszú utakon kellemesen elbeszélgettünk, nem is éreztük a fáradságot. Akkor még fiatalabbak voltunk, de teltek az évek, lassan elmaradtak ezek a kirándulások, de a Pata melletti sóvidék és a sóstóhoz szervezett túrák mindig kellemes emlékek maradnak.
