Olvasóink számára ismerősen csenghet Tófalvi Zselyke neve: népszerű tárcái, elbeszélései először lapunk hasábjain jelentek meg. Magával ragadó kis, hétköznapi történetek – nem hétköznapi módon megírva. Egy őszi szellő, „fájó” esőcseppek, hirtelen felbukkanó ismerős arc, elcsípett párbeszéd elég ahhoz, hogy megnyíljon a lélek, felszabaduljanak még a legmélyebbre utasított emlékek is elsimulva, feloldódva ezekben a kis elbeszélésekben. Öröm, gyász, elmúlás, nosztalgia… „Mintha én mondtam volna. Mintha rólam beszélt volna.” – súgta a mellettem ülő kedves hölgy, amikor a szerző befejezte a felolvasást.

A legfrappánsabban talán a könyvbemutatón jelen levő K. Kovács István író ragadta meg ezeknek az írásba foglalt gyöngyszemeknek a lényegét: „Tófalvi Zselyke szemlélet- és ábrázolás módja olyan, mintha egy kamerán keresztül fi gyelné az őt körülvevő világot. Olyan kamerán, amely részben az objektív lét történéseit rögzíti, de ugyanakkor befelé, a szerző lelkében is kutat, analógiákat keresve és találva önmaga és közvetlen környezete között.”