SÜLI ATTILA
A megye lakosságának többsége román nemzetiségű volt, csak az öt mezővárosában élt jelentősebb magyar lakosság. Emellett a területébe beékelődött Szászváros-székben a német elem is számottevő volt. A törvényhatóság a 16. (1. Román) határőrezred hadkiegészítési bázisához tartozott, így ez az alakulat – nevéből fakadóan – zömmel román határőrökből állt. Kivételt csak a rákosdi székhelyű század képezett, amelyet túlnyomórészt a Vajdahunyad környéki magyar falvak korábban egyházi nemesi jogállású lakosaiból állítottak ki. Az ezred, amelynek székhelye a Szeben-székhez tartozó Orlát volt, a magyar kormányzattal kezdetektől fogva ellenséges volt. Ennek elsődleges oka – a nemzetiségi ellentéteken kívül – az lehetett, hogy a román határőrök a jobbágyokkal szemben élvezett adómentességüket és egyéb mentességeiket féltették Magyarország és Erdély uniójától. Bár a regimentnek az uralkodói döntés értelmében egy zászlóaljat a Délvidékre kellett volna indítani a szerb felkelők ellenében,
ennek mozgósítása az egész nyár folyamán elhúzódott, szeptemberben pedig a megváltozott politikai helyzetben már nem került rá sor. A 11. (Székely) huszárezrednek is volt a megyében egy román kiegészítésű szakasza, ennek a székhelye Dobra volt. Az utóbbi 1848–1849-ben szintén a császári-királyi csapatok mellett harcolt. A törvényhatóság élén 1848 márciusában az erősen aulikus érzelmű Nopcsa László báró, főispán állt, aki a nagyfejedelemség konzervatív pártjának vezéralakja is volt. A vármegye élére 1848 nyarán Kun Gotthárd (Kocsárd) gróf, liberális politikus került, aki a későbbiek folyamán a megyei nemzetőrség, illetve a honvédség szervezésében meghatározó szerepet játszott.
Issekutz Antal későbbi dévai polgármester visszaemlékezése szerint 1848. március 20-án a dévai városi polgárság gyűlést tartott a kaszinó épülete és az öreg „Schusnek” vendéglője előtt. A gyűlés vezérszónokai volt Sükösd Sámuel református lelkész, Schusnek Lipót vendéglős,
Tóth László és Keserű Sándor ügyvédek, Gula Lajos országgyűlési követ és a fiatal Váradi József, akit később a függetlenségi mozgalmakban játszott szerepéért Sepsiszentgyörgyön végeztek ki. Rövidesen megindult a megyében a nemzetőrségek szervezése, főként a magyar polgárság és a nemesség körében. Júliusban mintegy 856 nemzetőr volt, akik azonban kevés lőfegyverrel rendelkeztek. Szintén a nyáron kezdődött meg Déván egy honvéd zászlóalj szervezése, amely szeptemberben csak két századdal (240 fővel) rendelkezett.
Az 1848. április 12–14-én tartott megyegyűlésen a nemesi származású rákosdi, kerseczi, pestesi, keresztúri, veczeli, szárazalmási határőrcsaládok kérték, hogy régi nemesi jogaikba, amelyekért 84 év (az erdélyi határőrvidék megszervezése) óta küzdenek, helyezzék vissza őket. Később álláspontjukon annyiban változtattak, hogy a Magyarország és Erdély uniója által elfogadott polgári jogegyenlőség alapján nem a régi nemesi kiváltságaikat követelték vissza, hanem az örökös katonáskodást és a határőri terheik eltörlését kérték. E mozgalom vezetője Váradi Dániel határőr tanító volt.
Váradi 1823-ban született Rákosdon, református magyar nemesi család sarjaként. Kezdeményezésére a rákosdi század az erdélyi országgyűlés által elfogadott 1848. évi III. törvénycikk értelmében magát nemzetőrségnek nyilvánította, amely egyet jelentett a határőri kötelmek megtagadásával. Ennek szellemében tiszti lakások építését, a tisztek részére történő fuvaroztatást
és a „német” iskola fenntartási költségeinek viselését egyenesen törvénytelennek nyilvánították. Követelték, hogy a századhoz magyarul is tudó tiszteket nevezzenek ki, illetve eskessék fel őket a magyar alkotmányra. A rákosdi határőrök által hivatkozott törvénycikk azonban csak a székely határőrökről rendelkezett, a román határőrezredeket meghagyta eddigi állapotában. Ennek ellenére a megye vezetése mégis támogatta a kezdeményezésüket, mivel az 1. (Román) határőrezrednek csak ez az egysége mutatott hajlandóságot arra, hogy a magyar kormányzat mellett fegyvert fogjon, annak ellenére, hogy az utóbbi az ügyükkel érdemben semmit sem foglalkozott. Sőt, az Erdélyi Főkormányszék a század- és zászlóaljparancsnok feljelentésére, akik Váradi Dániel és Nagy István nemeseket azzal vádolták, hogy a határőröket elöljáróik ellen lázították, nyomozást rendelt el a megyénél. Mikó Imre gróf kincstartó és helyettes kormányzó a főhadparancsnoksághoz írt levelében kifejtette, hogy c
sak a tiszti szállás és a német iskola elfoglalása ellenében rendelt el vizsgálatot, mert a nemzeti lobogó kitűzése, valamint V. Ferdinánd magyar király és a magyar kormány éltetése jelen körülmények között már nem minősül bűnnek. A nyomozás alatt Váradi április 23. és május 30. között Nagyszebenben fogságban volt. A rákosdiak újabb kérelmét, amelyet ismételten Váradi Dániel tanító készített a s
zabadulása után, gróf Kun Gotthárd főispán augusztusban újból felterjesztette Vay Miklós báró, teljhatalmú erdélyi királyi biztoshoz. Indoklásában kifejtette, hogy a rákosdi század hajlandó a szerbek ellen is harcolni, ezért kéri, hogy minősítsék őket át székely határőröknek.
Ezzel szemben a hátszegi kerületben a román határőrök egyre inkább ellenségesen léptek fel a magyar nemzetőrökkel szemben. Az előbbieket elsősorban az osztrák hadügyminisztérium által kilátásba helyezett könnyítések ösztönözték. A nemzetőröket nyilvánosan kigúnyolták, őket olyan ellenségnek tekintették, akiket meg kell ölni. A hátszegi református templomra kitűzött magyar nemzeti zászlót többször is letépték. A megyébe a Bánságból is érkeztek izgatók, ezek lázító tevékenysége a hátszegi századnál termékeny talajra talált. Vajdahunyadon a román lakosok nem voltak hajlandók a városi nemzetőrségbe belépni. A fenti jelenségek miatt a főispán kérte Vayt, hogy engedélyezze a megyei nemzetőrség egy részének mobilizációját, illetve biztosítson minél több fegyvert, lőszert, lövegeket és tüzéreket. Az utóbbiakkal azonban Vay nem rendelkezett. A rákosdi század főhadnagya a századparancsnok távollétében megtagadta a magyar nyelvű iratok átvételét, és nem ismerte el a magyar kormányt sem. A magyarokat és a magyar érzelműeket a tisztikar nyíltan üldözte. A határőrség mozgalmai miatt a főispán szeptember 1-jén ismételten javasolta a királyi biztosnak önkéntes nemzetőri erő szervezését.
A 16. (1. Román) határőrezred 1848. augusztus 27-én gyűlést tartott, amelyen kimondták, hogy az osztrák császári kormány alá helyezik magukat, Erdély és Magyarország uniója ellen pedig óvást emelnek a román nemzet nevében. A szeptember 10-én Orláton tartott újabb gyűlésen már az összmonarchia mellett tettek hitet. Joseph Riebel őrnagy, az ezred megbízott parancsnoka a határőröket és a felkelőket Orlátra rendelte. Ebben a kiélezett helyzetben a Hunyad megyei nemzetőrség részére kiutalt fegyverek átadását a gyulafehérvári császári királyi várparancsnok természetesen megtagadta, így a főispán Vay királyi biztostól kért segítséget, ez azonban nem vezetett eredményre. Pedig a helyzet egyre súlyosbodott: 1848. szeptembertől a nagyszebeni székhelyű Román Nemzeti Comité fő feladataként a románság katonai szervezését jelölte meg.
Ennek szellemében a második balázsfalvi gyűlés után (szeptember 25.) a hazatérő küldöttek megkezdték a lakosság felfegyverzését. Erdélyt kilenc prefekturára osztották (egy prefektúra alá általában harminc helység tartozott). Élükön a prefektek és az alprefektek álltak. A prefektúrákat tribusokra tagolták. Ezek élén a tribun és az altribun állt. A tribun katonai és politikai feladatokat egyaránt ellátott. A falusi csapat élére centuriót választottak. Mindenhol megtörtént a lőfegyverek számbavétele, beszerzése és a lándzsák készítése. Falvanként egy-egy lovas decuriát is felállítottak. A csapat az esküt a település temploma előtt tette le, a császárra és a balázsfalvi pontokra.
A rákosdi század október elején egyesült a vajdahunyadi nemzetőrséggel, és többször összecsaptak a román határőrökkel és felkelőkkel. Az ügy előzménye az volt, hogy a rákosdiak a századparancsnokukat, Johann Runkan kapitányt vasra verték, és Váradi Dániel vezetésével szembefordultak Riebel őrnaggyal, a zászlóaljparancsnokkal. Az utóbbi egy zászlóalj határőrt és egy század könnyűlovast vezényelt ellenük. A főispán a dévai nemzetőröket és honvédeket küldte segítségükre, de az otthonaikat és szeretteiket féltő nemzetőrök Papfalvánal visszafordultak, így a rákosdiak kapituláltak.
Az eseményről a korabeli sajtó is tudósított: „Déva, oct. 11. A múlt levelemben említett rákosdi csata öt polgár életébe került, kilencen terhes sebet kaptak.
Mihelyt a rákosdi tisztek százados Runkan és főhadnagy Himsch a század szándoka felől értesültek, azonnal megindultak a vidékbeli oláh falvakat fellázítani, azt hitetvén el a néppel, hogy a rákosdi magyarság a száz
ad lőporát el akarja foglalni, s az oláh nép kiirtására fordítani. Egyszersmind egyetértettek a V[ajda]hunyadon tanyázó könnyűlovasokkal is. A szélbeli oláh katonasággal vegyes néptömeg, folyó hó 9-én megrohanta a rákosdiakat, kik hirteleniben csak valami 19-en szedhették össze magukat, de a tüzet mégis dicsőséggel állották ki. A rákosdiak közül elesett egy apa a fiával együtt… A dévai nemzetőrség 9-én fel volt szólítva a kiütött lázadás lecsendesítésére segédkezet nyújtani, de az összeállással és elindulással addig késett, míg estve lett. Szörnyű gyávaság!”
Váradi Dánielt október 13-án a császári hatóságok letartóztatták, és Nagyszebenbe hurcolták. Innen 1849. március 11-én szabadult, miután a várost a magyar csapatok elfoglalták. Áprilisban honvéd főhadnagy volt a gyulafehérvári ostromseregnél, majd szabadcsapatot szervezett Hunyad megyében, amelynek századosként parancsnoka lesz. Az utóbbi beosztásra Stein Miksa báró, ezredes, a gyulafehérvári ostromsereg parancsnoka nevezte ki. A szabadságharc leverése után részt vett az 1852. évi függetlenségi szervezkedésben, amiért először halálra, majd tizenöt év sáncmunkára ítélték. Ezt követően 1857-ben kegyelmet kapott, a kiegyezés után pedig hivatalnok lett Szászvároson. Désen hunyt el 1893. március 4-én.
Irásunkkal a szabadságharc elfeledett epizódjára és hősére kívántunk emlékezni, felelevenítve a Hunyad megyei magyarság és a rákosdi határőrök hősies küzdelmét.
(A szerző őrnagy, történész, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest.)
Forrás: https://arsmilitaria.blog.hu/.
Issekutz Antal feljegyzései az 1848–49-es Hunyad megyei történésekről
Déva egykori polgármesterének feljegyzésére, amelyben a megyében történt forradalmi eseményeket rögzíti, sokan hivatkoznak. Mivel ezek az utalások számtalan pontatlanságot tartalmaznak, az alábbiakban részletet közlünk Issekutz feljegyzéséből, minden változtatás nélkül, csak az akkori kor helyesírását igazítottuk a napjainkban elfogadott helyesíráshoz, ahol azt a megértés feltétlenül megkövetelte.
„(…) A dévai vár sorsáról a szabadságharc alatt egyet-mást megemlíteni szintén jónak láttam. Ezen sasfészket negyvennyolcnak őszén ellátták a császáriak katonasággal, illetve a hátszegi gränzbatalionbeli határőrökkel. A vár commendása egy Runkán nevű százados volt, ki békességben lakozott benne a piski csata előtti napig. Ki, midőn látta, hogy Déván gyülekezik a magyar sereg, jónak látta az első éjszakán, a setétség segedelme mellett a várból az őrséggel együtt kiosonni, s a mint egyik gränior katona később elbeszélé, a szó szoros értelmében mondva, a ritkított távolságban egymástól messzeeső honvéd őrök sorai közt hason csúszva a közeli erdőkbe menekült a legénységgel együtt. A várban csak a régi sánckáplár maradt vissza, ki másnap reggel az alsó kapuhoz lejött, s a Bem által a commandánshoz küldött parlamentert nem bocsátá be a várba, mert úgymond ő: „neki meg van tiltva, még ha parlamentair is, valakit a várba beengedni.” A magyar seregnek volt más dolga, semhogy ezen jelentéktelen városkával bíbelődjék. A parlementair Bemhez visszajött, s neki elmondá, hogy áll a dolog? Az öreg tudomásul vette az eljárást azon hozzáadással, hogy majd később elbánand ezen semmi városkával is, de most fontosabb föladata van elintézendő. A sánckáplár nevére nem emlékszem. Azt tudom, hogy csehországi születésű, és hogy második felesége Jovániczi, Déva görögvárosi bolgárnak leánya volt. A piski csata után Bem Erdélybe bellebb kergette az ellenséget. Déva újra a császáriak kezébe került, de már a várőrség feletti parancsnokságot nem bízták többé Runkánra, hanem a Kodich nevű, születésére nézve horvát főhadnagyra. Ez ember aztán ügyesebb volt elődénél, mert a várat a magyar seregnek húsvét hetében történt dévai, másodízbeni bevonulásakor nemcsak hogy ki nem adta kezéből, de a bevonuló honvédségre a várágyúkból rálövetett. E lövések által csak egyetlen egy honvédnek kara találtatott. A bevonulás alkalmával az első egy koburg-huszár volt, ki a magyar seregből berukkolt a városba, ki recognoscirozva belovagolt egymaga, s midőn a mostani Oroszlán című vendéglőig elérkezett volna, tőle három lépésnyi távolságban a várgolyó földre hull, lova megbotlik két első lábára. A huszár nagyot ránt rajta, megfordul s encarrier vágtat ki a városból, száguldozott, mint villám, csákóján a kócsagtoll csak amúgy lengedezett. De alig telt el egy perc s már harmadmagával visszatért, a várágyúk golyóit figyelembe sem véve. Mikor pedig Kodich látta, hogy hiábavaló munkát végez az ágyúztatással – mert az egy század várőrségi gyalogsággal nem rukkolhatott ki az ellenre –, abbahagyatta az ágyúzást. A piski csata s húsvéti nagyhét közti időben pionerek küldettek a várba, s valószínű, hogy ez időtájban elminázták ezek a várat, miről csak Kodich főhadnagy, meg a sánckáplárnak volt tudomásuk. A magyar sereg körülvette a várat, s Kodich zárva volt, folytonosan zaklatva a körülálló magyar seregtől, és csak akkor adta föl a rábízott sasfészket a magyaroknak, midőn élelme kifogyott, s nem vala egyebe már egy hitvány tehénnél. (...) A magyarok aztán pünkösd első napján bevonultak a várba, hol az öreg, konok sánckáplár rimánkodva kéré a magyar kommendást, hagyná meg őt továbbra is a várban, fölajánlá szolgálatát a magyar államnak. „Jól van öreg“, mondák neki, „hát maradj”. Ő meg is maradt, de nem volt köszönet ottmaradásában, mert ő, ki a vár minázását tudta, a muszka sereg közeledtekor alkalmas időben, délelőtt 9 órakor, augusztus 13-án, 1849-ben előbb feleségét leküldvén a városba, a kanócot meggyújtá, s mire ő is lent volt a városban, az iszonyú dörej kíséretében a vár levegőbe repült a benne lévő várőrségi dévai honvéd század egy részével.
Elekes honvéd ezredes, ki a Szalánczy-háznál volt quartélyban, rögtön értesíttetett arról, hogy a minázásról csak az öreg sánckáplárnak lehetett tudomása. Utána is jártak a gazembernek, de sehol Déván nem találhatták meg, pedig mind a hatot befogták annak fölkeresésére. A sánc-káplár a lezajlott szabadságharc után sem volt Déván többé látható, hanem igenis a gyulafehérvári várban, mint kiérdemült katona, mellén a vitézségi keresztet viselve, élvezte a nyugdíjt. A dévai vár fölrobbantása alkalmával a Déván alakult honvédszázad volt a várban őrségen, melynek főhadnagya, Tőkés nevű benne lelte halálát, kapitányát, Potyó Bélát kődarabok által megsértve, törmelékkel elborítva, félholtan, két honvéd egy fegyverre ültetve, levegőben behozták ápolás végett a városba. Sok honvéd nem volt a várban a robbanáskor, mert fele a századnak kora reggel lejött a városba élelemért. (...)”
Forrás: A Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve 15., 1904–1905
Szerkesztette: Kun-Gazda Gergely
