Márciusok

Márciusok
Új bordó bársonyruhájába öltöztette édesanyja, talált a ruhával a cipőjének, pelerinjének, sőt hajszalagjának színe is. Nagyobbik bátyjától, aki már joghallgató volt az egyetemen, kapott egy szép gyopáros kokárdát is. A nagyfiúk nem velük érkeztek. Ők Biasininél ebédeltek, miután az egyetem előtti téren véget ért az ünneplés, innen indultak aztán csapatostól a Vigadóba.

Édesanyja és két nővére kíséretében lépett be a fényesen kivilágított nagyterembe, szájtátva figyelte a zsivajgó emberforgatagot, szívta a hölgyek csokraiból, a karzatra font virágfüzérekből terjengő illatokat. A földszintre szólt a jegyük, egészen jól lehetett látni a színpadként kialakított emelvényt, fölötte Kossuth virágokkal körbefont arcképével. Gyűlt-gyűlt a tömeg, sokan díszmagyarban voltak. Az izgalomtól összeszoruló gyomorral hallgatta a sajátos morajlást, a zenekarnak a mondatfoszlányokba beszűrődő hangolását, amelyet jól ismert már a színházi előadások előtti várakozásokból. És aztán elkezdődött. Eltűnt a külvilág, csak a színpad maradt. Nehéz idők, küzdelmek, szenvedések, áldozatok emléke eltörpült és eltompult a lelkesedve lelkesítő dallamok, eszmék hangzásában, amelyet a legjobbak adtak elő, a közönség tomboló tapsviharában. Legalábbis úgy érezte, ennél szebben már nem is lehetett volna emlékezni azokra, akik negyven évvel ezelőtt szembefordultak a világgal, mertek mást akarni.

Utolsók között mentek ki a teremből. A szélesre tárt ajtókon özönlött kifele a viduló sokaság. A huzat egy szépen nyomtatott papírlapot sodort le a pódiumról, valamelyik fellépő művész ejthette el, a Nemzeti Dal volt rajta. Felvette. Éppen idén kapta meg a 10. születésnapjára Petőfi válogatott költeményeit, ebbe bele is tette könyvjelzőként, amint hazaért. Világosbarna, viaszosvászon kötésű csinos könyvecske volt, a borítón aranyozott betűkkel írták ki a címet, az első lapon ott volt Petőfi aláírt portréjának reprodukciója. Ezt gyakran nézegette, mielőtt verseit olvasgatta volna, egy idő után már jó ismerősként gondolt rá, megértette gondolatait.

1960. Március 15.

Szürke márciusi délután. Egy lakónegyedbeli házacska nagyszobájában egy anya halkan mesél egy serdülő lánykának és öccsének, kezében egy világosbarna kötésű Petőfi-kötet, benne egy gondosan összehajtott régi papírlappal. Fiatalságról, emberségről, merész álmokról mesél, és arról, hogy nem kell félni... Jó ideje nem ünneplünk március 15-én, nem szabad, de biztos fogunk még…És mesét mond, egy szép márciusi délutánról, amikor egy bordó bársonyruhás kislány pirosra tapsolta tenyerét Bánk bán nyitányára a Vigadóban, Salamon Jánosék zenekarának játékára ... Igen, így hívták a néprajzi múzeumot, nem is volt az olyan régen, a kislány az ő nagyanyja volt… és a vékonydongájú költőt, Petőfit tartotta a legmerészebb embernek… 

1992. Március 15.

varosnapokHirdetés

Történelemóra egy általános iskola 5. osztályában. A tanár, aki az igazgatóság tudta nélkül nem hivatalosan, magyar történelmet – is – tanít a hivatalos tanórán, esszét írat. A téma: melyik történelmi személyiséget tekinted példaképednek? Indokold meg, hogy miért? A diákok révedezve tűnődnek a kérdésen. Egy kócos hajú lányka örömteli izgalommal hajol a papír fölé, egy viaszosvászon borítású kötetre és a benne őrzött régi lapra gondol, és papírja fölé hajolva írja: Petőfi Sándort…többek között, mert én is olyan bátor szeretnék lenni, mint ő volt… A tanár enyhe csodálkozással futja át az írást, majd azt mondja: kislány, bár ne veszítenéd el soha ezt a lelkesedést.

2017. Március 15.

Négyéves forma, bojtos sapkás kisfiú kipirult arccal ül apja nyakában, tekintete a lassan vonuló emberek, piros-fehér-zöld zászlós emberek sorai között repdes, kacagva ismétli a diákok után a Kossuth-nóta sorait. Anyja megsárgult szövetű régi kokárdát tűz a kabátjára, és azt gondolja: nem kell félni… újra nagy ember Petőfi, újra büszkén szavalják a Nemzeti Dalt Kolozsváron, és ha nem fogják, akkor sem kell félni, csak legyen mindig kinek mesélni…

 

Horváth László felvétele