Villámvignetták
A Kárpát utcában édesanyám kolléganője lakott, mint később kiderült, Király László, Farkas Árpád, Magyari Lajos házigazdái voltak egykor a férjével. A szomszédban első kémiatanárom, Somai Rezső/Rudolf, aki egyszer a padtársam után szaladt. A Kismező utcában Papp Zoltán, aki szintén kémiát tanított, csak nem nekem, és amikor egyszer bejött helyettesíteni valakit, a körtét ragozta: „én körte, te körte, ökörte”.
Nem sokkal azután, hogy odaköltöztünk, édesapám azzal jött haza egy vendéglátóipari egységből: „nézzétek, kit hoztam”. Akkor találkoztam először Bálint Tiborral, többször is járt nálunk az után. Harsány, kedélyes kis ember volt, az írásait ma is nagyon szeretem.
De fellegvári koromban már pontosan tudtam, hol lakik Benczédi, egyszer Brian-nal (ő egy másik történet) jártam is nála, valamilyen hidat tervezett. A Cetății utcában állt a háza, a Nagybánya utcával majdnem szemben. Otthon lettem a környéken, és valósággal megbántódtam, amikor már egyetemista koromban elmentünk Kányádi Andrissal a sportos László Ferenchez, és Andrisnak a mondatára, hogy „a Fellegváron lakik”, mármint én, az öregúr azt mondta: „hát annak már nincs meg az a bukéja”. Akkor még bukénak gondoltam magam.
Lépcsők az időben
A Belvedere buszainak kerekét mostuk, olyankor kaptunk egy mogyorós csokit, egy dunakavicsot vagy bármi mást. Nem mindig engedték meg, de ha megengedték, nagyon jó volt. Akkoriban még úgy örültünk az ilyesminek, ahogy ma már el sem tudom képzelni.
Édesapám egy ideig egy Oázis nevű bisztróban dolgozott. Nem is tudom már, hogy alakult, mindenesetre a tulaj a kollégája volt az ILF-nél, ahová a CLF-től került. Ez már 1990-ben lehetett, akkor virágzott ki a Fellegvár kocsmailag. Tőlünk felfelé volt a Răzvan, lefelé a Cifóék terasza, a Nagybánya meg a Gruia sarkán a Rigmányiéké.
Szóval az Oázisban, Ballóéknál. Ott találkoztam egyszer, még amikor arról ábrándoztam, hogy színész leszek, Bogdán Istvánnal és Sata Árpáddal. Belül elájultam, kívül pedig valószínűleg egyfajta vitustáncba kezdtem, akkor még így nyilvánultak meg a gátlásaim. Színész nem lettem, édesapám se maradt pincér sokáig, a hangulatot viszont, a Lépcső utca hangulatát, őrzöm, amíg élek.
Egyszer elmentem a Răzvanba kimért sörért, s hiába mondta apám, várjam meg, amíg megroskad a hab, hazahoztam várás nélkül, feleannyi sörrel. Egyszer a Kuli öccse szolgált ki ott, együtt szurkoltunk a dánoknak.
Egyszer Gyurival beszélgettünk a házuk előtt üldögélve, amikor láttunk két öreg részegest, egymás nyakába borulva csókolóztak. Egyszer egy másik vidáman elmagyarázta, hogy bár ő ivott, azért virágot visz. Egyszer majd ez a pillanat is múlt lesz, amelyben írok, és erre fogok emlékezni úgy, mint amely nem tér vissza soha.
