Az egykori nagy Szovjetunió árnyékában semleges(ségre kényszerített) kis Finnország Ukrajna megtámadásának hatására váltott stratégiát, tavaly májusban Svédországgal együtt azonnali felvételét kérte az észak-atlanti szervezetbe. A svédek a török és magyar vétó miatt – egyelőre legalábbis – ebből a körből kimaradtak, a finnek azonban keddtől már a NATO-ernyő alatt. A szövetség szerződésének ötödik cikkelye értelmében pedig, ha a katonai szövetség bármelyik tagja vagy tagjai ellen fegyveres támadást intéznek, az valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekinthető és a válasz is ehhez mérhető lesz.
Finnország gyorsított felvétele és ezáltal a NATO–orosz közös határ megkétszereződése komoly pofon Moszkvának, hiszen Ukrajna lerohanását is többek közt épp azzal indokolta Vlagyimir Putyin, hogy a NATO-hoz való közeledése veszélyt jelent országának biztonságára nézve. Moszkva részéről gyakorlatilag kéttípusú reakció lehetséges: vagy elbagatellizálni a dolgot, már amennyire egyáltalán lehet, hogy hát valójában ez nem is horogütés, csak fricska, vagy olyan erődemonstráció, amitől meghűl a vér a NATO-tagországokban, de nem csak. Végül mindkettőből van részünk.
Dmitrij Peszkov diplomatikusan úgy fogalmazott: a finn NATO-tagság gyökeresen más, mint amilyen az ukrán lenne. Finnország ugyanis sosem volt Oroszország-ellenes, a két ország között nincsenek viták. Az elnöki szóvivő ezzel vélhetően Finnország és a Szovjetunió közötti speciális viszonyra utal, amely a második világháborút követően a két állam között kialakult, és amely külön definícióként, finlandizációként vonult be a politikai fogalomtárba. (Ezt megelőzően, 1939 és 1944 között viszont Finnország lakosságának mintegy 2,5 százaléka vesztette életét az oroszokkal való hadakozásban.) Ez a modus vivendi (egyféle) függetlenséget szavatolt a területének 10 százalékát az oroszoknak átengedni kényszerülő finnek számára, ugyanakkor az így kialakult finn–szovjet kapcsolatrendszernek tagadhatatlanul fontos szerepe volt a hidegháború enyhítésében. (Egyes elemzők szerint pedig követendő példa lehetett volna Kijev számára is.) A Szovjetunió összeomlása után Finnország kitartott azon elköteleződése mellett, hogy nem csatlakozik semmilyen katonai szövetséghez – ez azonban tegnap óta már a múlté.
„Ukrajna (esetleges NATO-tagságának) esetében a helyzet gyökeresen eltér, és potenciálisan sokkal veszélyesebb – mondta Peszkov, egyértelművé téve ugyanakkor, hogy Finnország belépése a NATO-ba azért nem marad következmények nélkül, tovább súlyosbítja a helyzetet, mivel Moszkvát ellenintézkedések megtételére kényszeríti. Hozzátette: Oroszország egyelőre figyelmesen szemléli, hogy a szövetség mire használja fel Finnország területét… (A bejelentések értelmében Helsinki jelen pillanatban azt az álláspontot képviseli, hogy nem akar NATO-csapatokat a területére, és a szövetség ezt tiszteletben is kívánja tartani.)
Addig is, amíg a NATO Finnországgal kapcsolatos stratégiájára fény derül, Szergej Sojgu hadügyminiszter arról tájékoztatta a nemzetközi közvéleményt – és ez fenyegetésnek is tekinthető –, hogy az Oroszországgal szövetséges fehérorosz légierő repülőgépeinek egy része képes arra, hogy ellenséges objektumokra nukleáris felszereltségű megsemmisítő eszközökkel mérjen csapást, a fehérorosz hadsereg ugyanakkor hagyományos és nukleáris rakéták indítására egyaránt alkalmas felszerelést is kapott – tette hozzá nyomatéknak. Ha még szükség lett volna rá…
Jens Stoltenberg főtitkár a csatlakozási ceremónia alkalmával úgy fogalmazott: az oroszok azt kapták, amitől a legjobban tartottak: erősebb NATO-t. És minél erősebb a NATO, annál nagyobb a térség biztonsága. Mi ebben reménykedünk. Mindeközben Vlagyimir Putyin valami vagongyárat látogatott tegnap, mintha mi sem történt volna, ezzel is azt üzenve, kicsire nem adunk. Vagy mégis?
