Petrovok paradicsoma

Petrovok paradicsoma
Igen, ellébecolnak lazán, kivéve talán azt az 512-t, akik hivatalosan is lebuktak a Szekuritáté informátoraiként. Hatványozottan igaz volt akkoriban az ellaposodott axióma, miszerint az információ hatalom: nem bántottak, ha továbbadtad nekik, sőt volt, hogy pénzzel vagy egyéb juttatásokkal honorálták a honfiúi erőfeszítést.

Ebben a kontextusban az exállamfő ügye iskolapéldája annak, amitől Románia még mindig az újjáépítés küszöbén áll, ha igazat mondanak egyes, éppen kampányba induló elnökjelöltek. De valójában ez az ország nem is épült fel soha teljesen. Manole mesterek neki-nekibuzdultak, a tetőre viszont soha nem került fel a virágcsokor. Ezért is nehéz elképzelni, hogy akkor hogyan is lesz ez a rekonstrukció. Az egyik jó alkalom arra, hogy a téves arhitektúrát visszabontsuk, 89-ben lett volna. Legalábbis ezt képzeltük-éreztük. Csakhogy más tervek hevertek a Nemzeti Átmentés Frontjának asztalán.

Băsescu tehát megúszta akkor a legelején. Később már megjelent egy lista a Konstanca megyei besúgókról, és az immár a politikai élet habjait szelő hajóskapitány azzal vágott vissza, hogy nincs egyéb bizonyíték, vagyis általa jegyzett beszámoló, jelentés. Majd megjelent a dossziéja, pontosabban a nevével ellátott irattartó... benne egyetlen fecni sem találtatott. Aztán fokozatosan újabb és újabb jelek, kortársak vallomásai.

Most, hogy még újabb, eleddig perdöntőnek bizonyuló iratok kerültek napfényre, a volt elnök érdekes stratégiát választott: előbb azzal jött, hogy vannak persze némi irományok, de nincs beszervezési okmány, majd azt hajtogatta, hogy tengerészeti főiskolásként a tanoda CI-tisztjének vallott be dolgokat, de azt nem tudta, hogy a hadsereg kötelékébe tartózó elhárító a szekuhoz tartozott volna. Midőn törvényszék mondta ki pénteken kollaboránsi minőségét, fellebbezést emlegetett, de ez már az elkeseredett utóvédharc taktikájába illő gesztus.

Az 1990 tavaszán átvedlett Szekuritátéról e három évtized alatt kiderültek kényelmetlen, időnként felháborító dolgok. Az viszont máig talány, hogy a reaktivált fiúk mennyire frissítették fel osztályharcos csatákban edzett, kitartó munkával kialakított informátorrendszerüket. Mert ha valami újjáéledt ebben az országban, az a rendszerbe kódolt rendszer volt, s mint ilyen, pusztán állományba visszahívott-sündörgött tisztjei képtelenek lettek volna önmagukban megteremteni és működtetni adatokra, értesülésekre épülő hírszerző-paradicsomukat.

promedtudo2Hirdetés

A rovat cikkei

Volt, aki tizennégy évvel idősebb bátyámat következetesen Ivánként szólította és emlegette. Csodálkoztam rajta, de ebbe is belenyugodtam, mint a család sok más szkizofréniájába. (Ezt a fogalmat akkor persze nem ismerhettem, de a mögötte rejlő lényeget már én is kitapinthattam.) Mi ugyanis következetesen Gézaként szólítottuk és emlegettük. Engem Bélának, öcsémet Botondnak keresztelték. Úgy vélvén, hogy egy romániai kommunista lehet jó magyar, sőt akár székely is. Az Iván azonban szüleim elvakultan illegalista korszakából még rajtaragadt. Egyéb skizoféniákkal egyetemben. S a tágabb családból néhányan valamiféle hízelgésként (vagy ironikusan) még makacsul ragaszkodtak a megszólításhoz.
Máskép(p)
A napokban temették el Duray Miklóst. Soha nem találkoztam vele. Ez azonban zárójelbe kívánkozik. Nagyon is „találkoztam”. A hetvenes évek elején a Gaál Gábor irodalmi kör elnöke voltam. Ezen az irodalmi körön vitattuk meg egyebek közt Páskándi Géza Weiskopp úr, hány óra? című novelláját is. És sok minden egyebet. Az Írószövetség „oldaláról” a kört Fodor Sándor patronálta.
Máskép(p)