Fogalmam sincs, mire gondoltak a vezető függetlenség-párti katalán politikusok, miközben politikai dacból épp a velük foglalkozó spanyol parlamenti üléssel párhuzamosan szavazták meg a kiáltványukat, de minden bizonnyal számoltak azzal is, hogy az alkotmányosság amúgy logikus érveibe meglehetősen görcsösen kapaszkodó spanyol hatóságok esetleg büntetőeljárás keretében próbálnak majd egy időre megszabadulni tőlük. Hogy ebben az ügyben mennyi a politikai kalandorkodás és mennyi a szimpátiára érdemes heroizmus, azt ki-ki döntse el maga. Mindkét narratíva mellett lehet ésszerűen érvelni. Az viszont nem vitatható, hogy egy független, gazdaságilag teljes mértékben önálló Katalóniát semmiképpen sem engedhet meg magának Spanyolország annál az egyszerű oknál fogva, hogy a renitens tartomány részesedése a teljes spanyol gazdasági teljesítményből 20 százalék körüli. Akárhonnan nézzük ezt a történetet, itt bizony kőkemény pénzügyi érdekek mentén húzódnak a törésvonalak akkor is, ha Katalónia önazonosságának megerősödését például az is szolgálta, hogy az átfogó nyelvoktatási rendszer bevezetésével a nagy számban betelepülő, nem katalán anyanyelvű népesség is kétnyelvűvé vált. (Katalónia lakossága száz év leforgása alatt több mint megháromszorozódott!)
A magunk háza táján elégedetten csettintenénk, ha fel tunánk mutatni hasonló eredményeket. Persze, hasonló lehetőségek is kellenének, mint amilyenekkel az elmúlt évtizedekben Katalónia rendelkezett, ennek azonban kevés a valószínűsége. A párhuzam azonban gazdasági vonatkozásban is fennáll, mint ahogyan azt is könnyű belátni, hogy az aranytojást tojó tyúkot senki sem fogja csak úgy szabadjára engedni, inkább levágja és megsüti vacsorára.
Mindeközben gyakorlatilag elsikkadt a hír, hogy Olaszország két, igencsak gazdag tartományában, Lombardiában (Milánó központtal az olasz gazdasági teljesítmény ötödét adja, az egyik leggazdagabb régió egész Európában) és Venetoban (Velence központtal gazdasági szempontból a legjelentősebb olasz tartománynak számít, elsősorban erősen gépesített mezőgazdasága és turizmusa miatt) szintén lezajlott két népszavazás, amelyek a nagyobb gazdasági és adminisztratív önállóság ügyét voltak hivatottak megerősíteni. Az alapvető probléma tehát ugyanaz, mint Katalóniában: a gazdag régiók úgy ítélik meg, hogy szemérmetlen az aránytalanság a központi költségvetésbe befizetett és az onnan visszaosztott pénzösszegek között. (Fontos szempont volt még az elszabaduló migráció témája is, amely érzékenyen érinti Olaszországot, de ez most mellékszál.) A két olasz tartományi népszavazás azonban alkotmányos körülmények között zajlott le, Róma épp csak a kidobott pénzt sajnálja miattuk, mondván: a tartományok és a központi kormányzat közötti tárgyalások e nélkül is folyhatnak a maguk medrében.
Talán ez a bölcsesség hiányzott a madridi kormányzatból, jól tudván, hogy a katalán ügyek mögött nem egy szűk kisebbség áll, hanem komoly tömegbázis. Erővel és cinizmussal lesöpörni a kényes témákat az asztalról bizony agresszív magatartás, és különösen akkor kontraproduktív, amikor ennyi elszántság van mögöttük. Egy, a fejleményeket azon melegében elemző szakember kőkemény logikával vezette le, miért kell ebbe szükségszerűen belebuknia nem csak a katalán vezetésnek, de hónapokon belül a spanyol kormánynak is. Ami az Európai Unió vezetőit és a tagállamokat illetti, Katalónia nem is várhat tőlük semmilyen támogatást. Egyrészt a Brexit élménye és hosszan elhúzódó folyamata túl elevenen él a brüsszeli sturktúrákban ahhoz, hogy visszakézből elutasítson minden olyan törekvést, amely a széttagozódás felé mutat, másrészt az autonomista törekvéseket egyetlen tagállamban sem veszik szívesen napirendre. Az Uniónak megvannak a maga eszközei, hogy a szétbútorozásnál kellemetlenséget okozzon az Egyesült Királyságnak is, ne legyenek tehát illúzióink: az egyelőre csak papíron létező Katalán Köztársaság nagyon gyorsan az elszegényedés szinonímája lehet, és ez senkinek sem jó, legkevésbé a katalánoknak.
