A Diadán járt a kollegánk
A Diadáról
A Diada kissé borús, de meleget és napsütést ígérő idővel ébresztett. Délelőtt már Martí várt a hotel előterében, hogy közösen menjünk függetlenségért harcolni és a katalán nemzetet ünnepelni. A teljes nap során az ünneplésre esett a hangsúly, az emberek nyugodtak, örömteliek voltak, kacagtak, beszélgettek, szólt a zene és mindenki – kicsik, nagyok, családosok és idősek egyaránt jól érezték magukat.
A Diada egyik rendkívül kellemes eleme volt, hogy az ünnepséget nem uralta a politika. Több beszélgetőtársunk kiemelte, hogy ez a nép ünnepe, nem a politikusok megnyilvánulásának helye. Itt nem kell programot hirdetni, ígérni vagy éppen elszámolni tettekkel, meg nem valósult tervekkel, és főleg nem kell, nem is szabad szimpátiát és szavazatot gyűjteni. A Diadát az átlagemberek teszik ünneppé, nem pedig koszorúk, ünnepi előadások és számtalanszor elsütött rossz beszédek, „megható kulturális pillanatok”. Nincs ünnepi műsor, se vásár, kürtőskalács, miccsárus vagy sörcsap, és nem is kell a legszebb ünneplőbe kiöltözni. Az emberek egyszerűen és tisztán, örömmel ülik meg azt, hogy együtt lehetnek.
A Diada szépsége, hogy mindenki kifejtheti a véleményét és mindenki részt vehet benne, láttunk focidrukkereket, művészeket, politikai párthívőket, vállalkozókat, motorosokat, hagyományőrző csoportokat, történelmi ruhába felöltözött lovasokat, embertornyot formáló artistacsoportokat, szólt modern zene, voltak koncertek, és kevés volt a hivatalos beszéd. Ki-ki amit tudott, hozzáadott az egész nap tartó, össznépi szórakoztatáshoz, ami nem vont le semmit az esemény tekintélyéből. A nevetéstől, egyszerűségtől nem lett kevésbé méltóságteljes az ünnep, sőt…
Családosok is elmennek a függetlenségért tüntetni
Az ünneplést az Elisande által említett, helyi vállalkozásokat felsorakoztató téren kezdtük, ahol interaktív, játékos pannókon azt is bemutatták lelkes önkéntesek, miért éri meg Katalóniának függetlenedni, hogyan lehet mindezt elérni, miért kell tiszteletteljes „forradalmat” folytatni. Az önkéntesek katalánul, angolul, spanyolul, franciául s még ki tudja milyen nyelven győzködtek az ügyük fontosságáról helyieket, turistákat, bevándorlókat.
Amúgy érdekesség a katalánokról, hogy a felnőtt társadalom több mint fele nem Katalóniában született, csak bevándorló, mégis katalánnak vallja magát – 2017-es népszámlálási adatok szerint Katalónia lakosságának 16%-a nem rendelkezett spanyol állampolgársággal, ami nem akadályozza meg abban, hogy Katalánnak vallja magát. Ottlétünk alatt megismertünk egy észak-amerikai taxisofőrnőt, aki szerelem miatt hagyta el apja amerikai farmját 20-25 évvel ezelőtt, azóta él Katalóniában, katalánként. Gyermekeit katalánnak nevelte, katalán tannyelvű iskolába jártak, és az amerikai nő, aki jelenleg Dubajba készült helikoptertaxi-pilótának, hatalmas felháborodással beszélt az őket, katalánokat (!) érintő problémákról. Nálunk, ha egy szatmári vagy kolozsvári magyar kezdene Székelyföldön a régió autonómiájáért küzdeni és magát székelynek vallani, legalább szemberöhögnék, de inkább eszement jöttmentnek könyvelnék el a büszke székelyek, noha erdélyiként számunkra nem kéne idegennek lennie a több nemzetiségnek. Mennyire ideje lenne eltanulni a katalánoktól ezt a nyitottságot, és arra törekedni, hogy egymás kultúráját, történelmét megismerjük, magunkévá tegyük. Mennyire szükségünk lenne már arra, hogy ezt a nyitottságot felhasználva, adott régiók, népek/nemzetek sajátosságait és hagyományait tiszteletben tartva elkezdjünk közös erdélyi, vagy legalább romániai magyar kultúrát tudatosan építeni.
A Diadán mindenki elmondhatja véleményét,
mindenki hozzáadhat valamit az össznépi szórakozáshoz
A katalán önérzet másik érdekessége a nyelvhez való viszonyulás: ők nem a nyelvhez rendelik az identitást. A katalánok több mint fele a spanyolt használja a mindennapi életben, kevesebb mint egyharmaduk a katalánt, mindannak ellenére, hogy a Katalán Autonóm Tartomány hivatalos nyelvei között szerepel a katalán. (Érdekesség, hogy a lakosság 1,5%-a a románt vallotta az első nyelvnek.) Ez annak is betudható, hogy a katalán nyelv csak az 1979-ben elfogadott autonómiastatútumban kapott kiemelkedő szerepet, hiszen az kimondta, hogy a katalán „Katalónia saját nyelve”. A nyelvet rurális területen és kisebb városokban többen beszélik, a spanyol csak Barcelonában és annak vonzáskörzetében elterjedtebb.
Miután megismertük a Diada során a helyi vállalkozókat, a gótikus központba mentünk, útközben motoros felvonulással, embertorony-artistákkal találkoztunk, a központban pedig kisebb erőszakkal szembesültünk, amikor a Barcelona focicsapat szurkolói a szélsőjobbos párthívőkkel hajba kaptak. A rövid ideig tartó összetűzésben csak néhány váll rándulhatott meg, hiszen verekedés helyett inkább enyhe lökdösődést folytattak a tábor tagjai.
Barca-ultrák és szélsőjobbosok összetűzése
Mielőtt bevetettük volna magunkat mi is a Diadába, Quim Torra katalán elnök által tartott nemzetközi sajtótájékoztatóra mentünk. Ám a nemzeti ünnepen az elnök csak katalánul beszélt, az „autonomia, independicia, Catalunya” szavakon kívül semmit nem értettünk felszólalásából, de lelkesedése, ereje, hite érezhető volt – Torra is a békés forradalom híve, a mostani zavargásokat pedig élesen elítélte. Martí szerint azonban Torra harmadik vonalbeli politikus, aki nem akarta elvállalni a kormány vezetését, és nem arra termett, hogy ebben a szerepben kiemelkedő legyen. Viszont míg a többi vezető börtönben van, a katalánok azzal dolgoznak, akivel tudnak – főleg, hogy feltételezhető, hogy Torra is előbb-utóbb börtönben végzi. A sajtótájékoztató végén a csoportunknak szerencsére sikerült elcsípnie az elnököt, aki örömmel köszöntött minket tartományában és Barcelonába.
Elcsíptük az elnököt
A Diadához visszatérve már meleg fogadott, viszont délelőtt még csak gyűltek az emberek, nyoma sem volt a délutáni több mint félmillió főnek, de a maroknyi ember is bőven elég volt ahhoz, hogy előrevetítse a nap hangulatát.
Az embertornyokról
Maroknyi ember kell a katalánok egyik jellegzetes hagyományához: az embertornyok építéséhez. A Diada során számtalan ilyen tornyot láttunk, mindannyiszor lenyűgöző látványt nyújtottak: egyes tornyok inkább kártyavárszerűek voltak, mások akár 8 emelet és több tíz méter magasak, viszont mindannyiszor egyszerűen nem tudtam megérteni, ennek ugyan mi értelme.
A toronyépítésbe fiatalok, középkorúak, de 6–8 éves forma gyermekek is részt vesznek, az erősebbek az alapot adják, a fürge gyerkőcök a felsőbb szinteket. A testi erő nem is annyira fontos az építkezésben, inkább az ügyesség, gyorsaság, kitartás, hatalmas koncentráció, precizitás és természetesen bizalom és rengeteg edzés kell a toronyépítésekhez. Martí az egyik legnagyobb artistacsoport tagjaival is összehozott, a Minyons de Terrassa casteller az egyik legrégebbi, legnagyobb és biztosan a legbarátságosabb csoport egész Katalóniában.
Az embertornyok 10 emelet magasak is lehetnek, és nagyon ritkán omlanak össze
Az embertornyok építése a 18. századba nyúlik vissza, a legendák szerint az első ilyen „építményt” a Barcelonától kevesebb mint egy órára levő Valls kisvárosban építették, vallási és népi elemeket ötvöző foglalkozásként. Állítólag néptáncos lépésekre, hagyományos zenére épültek az embertornyok, ám a népi jelleget korán levetkőzte a mozgalom. A toronyépítés hamar elterjedt Katalónia egyes részein, ám a teljes tartományt csak az elmúlt néhány évtizedben hódította meg, manapság egyesek sportszerűen űzik, mások azonban csak hagyományőrzés, edzés és barátságok miatt. Ahogy más katalán elemek, az embertornyok is – vagy, ahogy a helyiek hívják castell – be voltak tiltva Franco uralma alatt, a demokrácia eljövetele pedig ennek a mozgalomnak is a virágzását jelentette. A toronyépítés mint a katalán identitás egyik leglátványosabb és egyik legmeghatározóbb eleme, az ünnepek jellegzetes velejárója, olyan, mint nálunk a néptánccsoportok fellépése.
A Minyons csoport tagjai elmondták: a castell kimondottan férfisport volt, hiszen azt hitték, hogy csak az erős férfiak tarthatnak meg más erős férfiakat, ám az 1970-es években engedélyezték a nők részvételét is a sportban, amely elhozta az embertornyok fénykorát. Az erős férfiak vállára könnyen fel tudtak mászni a lendületes, vékonyabb, hajlékonyabb nők, és míg addig csak néhány emeletet tudtak építeni, mára már 8–10 emeletes castellek is láthatóak. Az alsó szinten férfiak és nők, míg a középső szinteken vékonyabb személyek állnak, a csúcsot, legfelső emeletet pedig 6–7 éves gyermekek alkotják. A Minyons csapat a Diadán 8 emeletes tornyot épített, amelyhez összesen 143 ember kellett – ám nem ez a legmagasabb tornyuk, tudnak ők 10 emeletet is építeni, ahhoz azonban már nagyjából 800 személy szükséges – mondták. Azt elhallgatták, hogy ők voltak a világon az elsők, akik ekkora tornyot építettek.
A Minyons csapat tagjai épp bemutatják, hogyan készül az embertorony alapja
– Mindenkinek jut hely, és mindenkinek speciális, személyre szabott feladata van – fogtak bele a tornyok építésének magyarázatába a csapat tagjai, akik a katalán kultúra és függetlenség építésében épp ilyen speciális, személyre szabott feladatot töltenek be.
A castelleknek három szintje van, egy vízszintes alap, amelyen a felsőbb szintek súlya elosztódik, és amely a tornyot stabilizálja. Ez a legszélesebb, legtöbb emberből álló szint, amely arra is szolgál, hogy ha véletlenül összedől a torony, legyen kire essenek, legyen aki elkapja a felsőbb szinteken levő személyeket. Alapból több is lehet, de legfeljebb három szint. Erre jön a második elem, az ormány vagy torony, amelynek szintjei állhatnak egy, de akár kilenc főből is, a torony struktúrájától függően. Az ormány tetején van a korona (ezt a szintet katalánul fiatalnak hívják), ezt a szintet alkotják a gyerekek. A torony akkor van kész, ha a csúcson levő gyermek felemeli a kezét, ezután gyorsan-gyorsan lebontják az építményt. A gyermek lecsúszik a tornyot alkotó emberek hátán, mindig ellenkező oldalon, mint ahol felmászott, majd a többiek is hasonlóan járnak el.
A le- és felmászásban a castellek tagjait a derekukra erősített vastag selyemöv segíti, ebbe kapaszkodnak meg kézzel-lábbal, míg az építkezés menetét, ritmusát a zene határozza meg. Különböző zenei elemek jelölik a sebességet, a felhúzható szinteket, informálja a toronyban levőket az építkezés állásáról, ugyanez értesíti az embereket arról is, hogy nem biztonságos a torony, le kell gyorsan bontani. A zenéhez hagyományos hangszert, a grallát használják, a dupla nádas, fafúvós hangszer kicsi oboára emlékeztet.
Együtt ünnepeltük Katalóniát a helybéliekkel, hasonló jó hangulatban
A hagyományok a 21. században modern elemekkel bővültek, a toronyépítések szervezése a Minyonsoknál manapság applikáció segítségével történik.
– Az appban megjelenik, hogy hol, mikor építjük a tornyot, s hogy az mekkora lesz. Az app ugyanakkor jelzi, hogy mondjuk az alaphoz hány ember szükséges, milyen pozíciók nyitottak még, az emberek pedig bejelentkeznek az adott pozíciókra – mondták.
Természetesen arról is kérdeztük a csapat tagjait, hogy milyen gyakran dőlnek össze a tornyok, ők pedig kacagva közölték, hogy ez a sportág, úgy ahogy ők űzik, nem olyan veszélyes, mint a foci. A Minyons több évtizedes történetében az épített tornyok mindössze 3%-a omlott össze – mondták.
A csapat tagjai szerint nagyon elterjedt manapság a castellépítés, mindenféle korosztálynak vannak már csoportok, sőt, az egyetemeknek is vannak saját klubjaik. Egyesek versenyszinten űzik a sportot, a Minyons azonban elítéli a versenycsapatokat, hiszen szerintük a castelleknek nem a trófeagyűjtés a célja, hanem az, hogy együtt legyenek, ismerkedjenek, építsenek. A csoport tagjai szerint az építésnek nincs rejtett, politikai üzenete, ez egyszerűen része az örökségüknek.
A Minyons-csapattagokkal elfogyasztott hangulatos ebéd után kimentünk az „igazi” Diadára, a Catalunyia és az Espanya térre, valamint az azokat övező utcákba koncentrálódó felvonulásra. A felvonulás, tüntetés szavak biztosan nem írják le megfelelően a Diada hangulatát, az együvé tartozás, közös szórakozás, ünneplés érzését. A borús hangulatú, a jelen jó oldaláról megfeledkező, csak a dicső múltat és dicső jövőt bálványozó, a ma problémáit leíró március 15-i ünnepségekhez szokott magyarság számára elképzelhetetlen az az atmoszféra. Táncolni, kacarászni, énekelni, cseverészni is lehet az elnyomás alatt, elnyomás ellen küzdve, az ember jól is érezheti magát, amikor alapvető jogaiért harcol.
A Diada hangulata nemcsak az utcákat uralja, hanem az emberekben él, a metrón is énekelnek, ünnepelnek, hazafele menet – ezt is láttuk.
A 2017-es függetlenségi referendum kudarcba fulladása óta eltelt időben a katalánok nem léptek előre, sőt, sok tekintetben inkább visszalépések történtek az ügyükben. Jelenleg csak a célt látják, de az egységet nem. Azt tudják, hogy függetlennek kell lenniük, ám a függetlenség jellegét, mértékét és az ahhoz vezető utat egyelőre nem ismerik. A katalánoknál betelt a pohár, torkig vannak, hiszen lábbal tiporják őket, alapvető emberi jogaikat, az országos döntésekben pedig gazdasági, politikai, kulturális érdekeiket figyelmen kívül hagyják. A helyzet megoldására vonatkozó elképzelések természetesen vannak, és alapvető értelmezések, értékek is, de annyi az eltérő vélemény és hozzáállás, hogy egyhamar saját maguk közt sem egyeznek ki, nemhogy a külső szereplőkkel.
De ők nem bánják, mint többen mondták, a tízmilliós katalán kisebbség összetett, és a függetlenség, valamint annak megszerzésére vonatkozó hozzáállások ezt a komplex társadalmat képezik le. Nem tudják, hogy Spanyolország része kell-e maradjanak vagy sem, nem tudják, hogy kik lesznek a következő politikai foglyok, nem tudják, hogy a száműzetésben élő vezetőik mikor térhetnek haza, nem tudják, miért vették el szavazati jogukat, nem tudják, hogy választott képviselőik mikor mehetnek végre dolgozni. Azt viszont tudják, hogy nem fognak erőszakot alkalmazni, mosollyal, ünneppel, kultúrával, nemzetközi segítséggel, embertoronnyal, társadalmi egyetértéssel és egységgel, magasra tett elvárásokkal és külső nyomással fognak valamilyen, még nem körülírható függetlenséget szerezni.
VÉGE
