„Úgy röpködtek, zümmögve, mint valami óriási darazsak”
A pályán – mind a nézőknek, mind a stábnak fenntartott részen – szüntelenül műszaki zsargonkifejezések röpködtek, drónokról nem is beszélve... A rendezvény főszervezője, Babos András Sándor, a Román Repülőmodellező Egyesület (ARA) elnöke még a szombat délutáni verseny előtt, az edzésre szánt egy órában is megállás nélkül irányított, telefonált, intézkedett, mikrofonba konferált. Annyit mégis elmondott lapunknak, hogy eddig Brassóban, Bukarestben és a tordai sóbányában tartottak hasonló versenyt, amelyek célja nem más, mint népszerűsíteni nálunk ezt a szerinte nemes és nyugaton már elterjedt technikai sportágat és a modellezés egyéb ágazatait.
A hivatalos elnevezésük szerint „távolból irányított légi járművek”, közismert nevükön drónok hivatásszerűen filmezésre, természeti katasztrófák felszámolására, eltűnt személyek vagy állatok felkutatására, de a mezőgazdaságban, erdőgazdálkodásban, hírszerzésben is használhatók. Ugyanakkor sporteszközöknek minősülnek, verseny idején a pilótáik két joystick révén utasítják a földről négymotoros, négy légcsavarú járműveiket. Videokameráján keresztül a drón kapcsolatban áll működtetője FPV (’First-person view’) szemüvegével, amelybe továbbítja azt a képet, amit repülés közben „lát”. Így az a képzet áll elő a pilóta agyában, mintha ő maga is rajta lenne a kis drónon, és annak megfelelően irányítja azt.
Az ilyen vetélkedő szabályzata nagyon precíz, minden eshetőségre kiterjed, külön-külön a selejtezőkre, nyolcad/negyeddöntőkre, majd a már kieséses rendszerben zajló elődöntőre, döntőre is. Egyszerre ketten versenyeznek, a selejtezőben például a két-három forduló mindegyike 3–4 röptetésből áll, s a legjobb köridők összege ér továbbjutást – ha valaki nem teljesít mérhető köridőt egy fordulóban, attól még nem feltétlenül esik ki. A kieséses szakaszban már nem számít az időeredmény, csak az, hogy ki teljesíti a pályát, illetve ki ér célba hamarabb. Külön szabályok vonatkoznak arra, hogy mi történik, ha a drón nem tud „bevenni” egy kaput, vagy hozzáér az azt jelző zászlóhoz – általánosságban: vissza kell mennie az illető akadályhoz és újra kell próbálkoznia, ellenkező esetben 10 másodperces büntetést kap; ugyanakkor, ha egy fordulóban három ilyen büntetést kap, kizárják. Arra is van szabály, ki a „győztes”, ha mindkét drón leesik. Másfelől, a „freestyle” versenyben fejenként 3 perc áll a résztvevők rendelkezésére, hogy „elbűvöljék” a zsűrit; ilyenkor a versenyző által választott zeneszám szól a hangfalakból, miközben akrobatamutatványokat végez a drónjával.
A pilóták csak azt látják, amit a drón kamerája
A szombati versenyen bizony előfordult, hogy a drónok diófákba vagy a védőhálóba csapódtak, de ez nem csoda, ha figyelembe vesszük elképesztő sebességüket: 100–140 km/h-t is elérhetnek. Emiatt egyébként olyan élesen „vinnyogtak”, hogy a környék madárrajai pánikszerűen menekültek, az egyik néző, egy fiúcska pedig meg is jegyezte: „úgy zümmögnek, mint valami óriási darazsak.”
A versenyt kivetítőn lehetett követni, pontosabban azt a mozgóképet láthattuk a nagyméretű vásznon, amit villámgyors cikázásaik közben a kis gépek pilótáiknak közvetítettek. Olykor izgalmat jelentett, hogy „civilek” is kerültek a bekerített pályára – hiszen adott esetben nem veszélytelen az ilyen sebesen haladó tárggyal való találkozás.
Az egyik versenyző, Adam Bogdan lapunknak elmondta, hogy ilyen pályához hétköznapokon természetesen nincs hozzáférésük, az edzéseket városon kívüli zöldövezetben, fák között lehet csak végezni. Több száz órai gyakorlás kell ahhoz, hogy valaki ennyire jártas legyen az irányításban. A drónját ő maga tervezte és készítette el, alkatrészeit az interneten szerezte be. Fontos, hogy nagyteljesítményű legyen benne az elem, mondta, s azt is elárulta, a teljes felszerelés bizony nem olcsó: 700–800 euróba kerül.
(Borítókép: Akcióban a műszaki stáb és az ARA-elnök. A szerző felvételei)
