Joseph Haydn (1732– 1809) születési és halálozási dátuma, sajnálatos módon a műsorfüzetben elíródott, így Haydn neve mellé, a több mint száz évvel későbben született Engelbert Humperdinck német zeneszerző adatait másolták oda, akinek Jancsi és Juliska nyitányával kezdődött a múlt heti hangverseny.
Haydn 101. D-dúr szimfónája (Hob. I. 101.) a tizenkét londoni szimfónia egyike. Az „óra” melléknevet a második tétel kíséretében makacsul ismétlődő „tik-tak” ritmikusképlet miatt, a 19. században ragasztották hozzá a műhöz. A szimfónia lassú bevezetőjében még semmi derű, inkább gyászos hangulat uralkodik, de annál vidámabb a folytatás, mivel közérthető, örömöt és fényt sugárzó zenéjével, minden réteget meg akart szólítani. Száguldás, játékos jókedv, könnyed elegancia, és a dallamvonalak szépsége, mind olyan jegyek, amelyek Haydn stílusára oly jellemzőek. A lassú tételben, a fagottok és mélyvonósok óraketyegést utánzó alapzenéjére kedves dallamot komponált. A tételben Haydn jól ismert humora is érvényesül, miközben le sem tudná tagadni a „parókás” korszak eleganciáját. A menüett ländler-hatást mutat, vidám ünnepélyessége falusi mulatság tablóját idézi. A tétel ékessége a szép fuvolaszóló és a fagottal folytatott bájos dialógus. A vidámság és komolyság kettősségével folytatott vonósok közötti párbeszédek, játékossággal ragyogják be a finálét. Igazi könnyed, a dallam szépségével tündöklő szimfónia.
Szergej Rahmanyinov (1873–1943) A harangok (op. 35.) című vokál-szimfonikus alkotása zene- és énekkar, valamint szoprán-, tenor, - és basszuszólóra íródott. Habár Rahmanyinov meghatározása szerint a mű „szimfónia énekkarral”, mégis, inkább négytételes vokál-szimfonikus költeményként értékelném, amelyben minden tétel más hangulatú verssel járja körül a harangok hangjának és rendeltetésének sokszínűségét.
Hogy miért éppen a harangok? Csupán azért, mivel Rahmanyinov egész életében szerette a hit, a lelki nyugalom és a magány csendjét hordozó, az esküvők örömét, vagy éppen a halál bánatát hirdető harangok és csengettyűk hangját. Rahmanyinov a művet eredetileg csak zenekarra képzelte el, de amikor kézhez kapta a Konsztantin Balmont által oroszra fordított Edgar Allan Poe verseket, azonnal munkához látott, hogy a nagyzenekari szövetet énekkari, valamint szoprán-, tenor-, és basszusszólóval gazdagítsa. A Silver Sleigh Bells tételben, Cristian Mogoșan (tenor) tisztán csengő hangjával a szánok ezüst csengettyűiről, az éjszakai álom öröméről, a csillagok fényéről és az édes feledésről énekelt.
A Mellow Wedding Bells tételben Kele Brigitta (szoprán) kulturált, nemes csengésű hangjával, az emocionális crescendókban lecsapódó szenvedélyek fényében, esküvőre hivogató aranyharangról, az árnyak és fények játékában megszülető álmokról, a menyasszonyi boldogságról, reményekről énekelt.
A karzat két oldalán helyet foglaló Cornel Groza által vezetett szelektált női és férfikar az első, második és negyedik tételben inkább a szólórészek hangulatát hivatott aláfesteni, viszont a harmadik, félelmetes mesetételben „főszereplőként”, egymásnak feszülve, megrázó drámaisággal, hol a pokolból felnyögő vészharangokról énekelt, hol kegyelemért sírt, halált vagy irgalmat hirdetett.
A mű utolsó tételében Cristian Hodrea szélesen ívelő drámai basszusszólója az élet végét fájlaló, vasérc csengésű gyászharangról szólt. A tételt a halálfélelem uralja, és akár a Holtak szigetében, ezúttal is hallani az utolsó ítéletet hirdető Dies irae dallamát. Az elhunytakat sirató gyászharang fájdalmát a bágyadt-szép melodikájú, oroszos hangvételű angolkürtszóló (Hary Noémi) növelte. A mű végére a feszültségek rendre elcsitulnak, a harang hangja a sír csendjét, a lélek nyugalmát hirdeti.
Ezen az estén két különböző zenei stílus, két különböző tematika keltette fel a közönség figyelmét, miközben a sokszínű művészi megoldásoknak köszönhetően, érzelmekkel és hangulatokkal teli élménnyel gazdagod(hat)tunk.
(Borítókép: Előtérben a pénteki koncert közreműködői, balról jobbra: Vladimir Fanshil, Kele Brigitta, Cornel Groza, Cristian Hodrea, és Cristian Mogoșan. Fotó: Bogdan Meseșan)
