Nem képes ösztönözni az iskola a szabadidős sporttevékenységet
Ötven felülés, vért izzadva is lehetetlen másodpercek 100 méteren, aztán jutalomjáték a jóknak, a többi leforrázva „lelkesen” szurkolhat a kispadról, aztán izzadtan végigülni a hátralévő 5-6 órát. Sokaknak csak erről szól az iskolai tornaóra, nem csoda, ha menekülnek, ahogy csak lehet, és megkönnyebbülten fellélegeznek, mihelyt már nem kötelező tornászniuk. Pedig a testnevelésóra nemcsak kudarc és megszégyenülés lehet, hanem játék és energia, adrenalin és boldogsághormonok, sikerélmény és megerősítés, amitől nemcsak fittebbek és egészségesebbek lehetünk, hanem az élet számos más területén is sikeresebbek és nemcsak diákként, hanem egész életünkben. Mindezt nagyban meghatározza a család, a barátok és az iskolai testnevelésórák és -tanárok.
Tesióra a száműzött „ügyetlenekkel”
A húszas évei közepén járó Cecit arról kérdeztük, milyenek voltak egykori tornaórái, tapasztalt-e megkülönböztetett viselkedést a tanár részéről a lányok és fiúk irányába, és diákkori élményei hogyan befolyásolták a testmozgáshoz való későbbi viszonyát.
– A tornaórákat csak nyáron élveztem, amikor kint kosarazhattunk, focizhattunk stb. Szerettem a homokba ugrást, helyből ugrást, a sprintet, általában a sportokat, amiket kint lehetett gyakorolni, de a 3–4 km-es futást gyűlöltem, azt mindig le is spóroltam. Viszont amikor bezártak a terembe, s mondjuk bakot kellett ugrani, az volt a rémálmom. A tornaórák hangulata nagyban függött a tanártól is: 5–8. osztályban nagyon jó tanárom volt, hozzá szívesen jártam, 9–12-ben viszont rémes tanárunk volt. Nem tanította meg, hogyan kell elvégezni a gyakorlatot, de mérges volt, ha nem tudtunk mondjuk magunktól kötelet mászni. Így nagyon sokszor „szenvedtem” különböző betegségekben tornaórákon…
Aztán 11. osztályban kapott az iskolánk egy hatalmas tornatermet, egy kisebb sportcsarnokot, ott tornászni nagy élmény volt, ha engedte a tanár. Ha jó kedve volt, vagy éppen nagyon rossz, s nem érdekelte mit csinálunk órán, akkor engedte, hogy kézilabdázzunk vagy röplabdázzunk, az izgalmas volt, a röplabdát azóta szeretem. Ám általában nem volt ilyen kicsattanó jókedvű vagy csapnivalóan rosszkedvű az oktatónk, ezért ezekben az élményekben nem volt gyakran részünk, de a tornában sem. A tanár általában a jókat dolgoztatta, ők kosaraztak, fociztak, s mi, gyengébb, ügyetlenebb lányok – akik nem tudunk kosarazni, mert soha nem tanított meg minket senki! – a kis hátsó terembe voltunk száműzve. Ott volt egy hifi, kondigépek, tornaeszközök, mi azokon kellett akármit tornásszunk.
A tanár nemcsak a fiúkhoz viszonyult másképp, általában az ügyesebbeket és az ügyetlenebbeket választotta el, előbbiekkel foglalkozott, s mi, utóbbiak azt csináltunk, amit akartunk – ha éppen nem voltak női problémáink, hirtelen betegségünk, s megjelentünk a megalázó és unalmas tornaórán. Mivel nem jártunk órára, s ha ott voltunk se foglalkoztak velünk, esélyünk sem volt átkerülni a másik csapatba, ahol fejlődhettünk volna. A tanárnak és a többieknek egyszerűen nem volt türelmük hozzánk, hiszen izgalmasabb úgy kosarazni, ha az, akinek passzolsz, el tudja kapni a labdát.
Én sokáig nem is tornáztam szinte semmit, soha nem voltam jó benne s emiatt rossz érzés fogott el, ha a sportra gondoltam. Nemrég azonban nekifogtam otthon tornázni, mert fáj a hátam az ülőmunkától. Most viszont én választom a gyakorlatokat, hogy mikor tornázom, és nagyon megszerettem. Reggelente alig várom, hogy elővegyem a kicsi matracom, s nagyon boldog lennék, ha a hajdani tornatermünk hátsó termében fellelhető tornaeszközök a szobámba kerülnének. A tornához különböző applikációkat kerestem, ezek mutatják a gyakorlatokat, tornasorozatokat állítanak össze, oktatóvideókat is tartalmaznak. Ha kell, számolnak és motiváló zenét is játszanak neked. S ha elvégzed az aznapra kiosztott gyakorlatokat, akkor megdicsér, kicsi kupát s tapsot is kapsz, ami azért motiválóbb, mint a hátsó terem....
Nem teremt önmotivációt a testnevelésóra
A BBTE Testnevelés és Sport Karának két munkatársa, Boros-Bálint Julianna és Szabó Péter is közreműködött annak a kutatásnak az elkészítésében, amely azt vizsgálja, hogy a testnevelő tanárok, szülők és barátok részéről tapasztalt testmozgásra ösztönzésnek van-e hatása a szabadidős, önállóan végzett sporttevékenységekre – olvasható a BBTE közleményében.
Akinek jó élmény volt a tesióra, az szabadidejében is nagyobb eséllyel fog sportolni / Fotó: Rohonyi D. Iván/Archív felvétel
A szerzők arra figyelmeztetnek, hogy a kelet-közép-európai testnevelésórák gyakran túlzottan rigurózus tanmenete gátolja, hogy a diákok a szabadidős testmozgáshoz szükséges önmotivációt ebből a közegből merítsék. A testnevelés-oktatásnak ehhez képest az önmotiváció olyan alapvető forrásává kellene válnia, amely szülői és baráti támogatással megalapozza a diákok önkéntes szabadidős testmozgását.
Mihály Béla testnevelő tanár szerint a tornaórának – de egyébként bármilyen tanórának – olyannak kellene lennie, hogy az élménypedagógiára alapozzon: tehát a tanuló úgy távozzon az óráról, hogy a következőre jókedvvel térjen vissza, várja azt.
– Játékosabbá, érdekesebbé kellene tenni az órákat, de ezt nehéz a jelenlegi tantervek szerint véghezvinni, mivel azok nem tartanak lépést a társadalommal. Mihály Béla abban bízik, hogy a tanügyi reform majd erre is kitér, megújítva nemcsak a testnevelést. Versenysportrendszert is kellene kiépíteni iskolák között, de nagy hangsúlyt fektetve arra, hogy a résztvevők csak olyanok legyenek, akik az illető sportágat nem versenyszerűen űzik – mivel azok, akik csak szabadidősportként végeznek valamilyen sporttevékenységet, esélytelenek azokkal szemben, akik rendszeresen edzenek – mondta Mihály Béla.
Lányok és fiúk
A kutatásban felhasznált keretmodell követhetővé teszi, hogy a testnevelésórákon a szakpedagógusok részéről észlelt autonómiatámogatás (Perceived Autonomy Support) milyen áttéteken keresztül válik konkrét szabadidős viselkedéssé a diákoknál. A modell első lépésben azt írja le, hogy a testnevelő tanárok részéről észlelt autonómiatámogatás hogyan alakul önmotivációvá a testnevelésórák keretében – magyarán a tanárok magatartása arra ösztönzi-e a diákokat, hogy szabadidejük egy részét testmozgással töltsék, és ez hogyan működik. A kutatás a szülők és a barátok részéről észlelt autonómiatámogatás önmotivációra gyakorolt hatását is vizsgálja, illetve azt, hogy az önmotiváció miként alakul szubjektív normává, attitűddé, illetve észlelt magatartáskontrollá (Perceived Behavioural Control), azaz hogyan válik a személyiségünk, mindennapi viselkedésünk részévé. Utolsó lépésben a három változó szándékká, majd konkrét viselkedéssé alakulását veszi górcső alá. A modell a szelf-determinációs elméletre (Deci és Ryan, 1985) alapoz, amelynek homlokterében az egyén autonómiája áll. Az elmélet szerint az egyén motiváltságához az szükséges, hogy kompetensnek érezze magát, lehetősége legyen döntéseket hozni a saját jövőjét illetően, tudjon kapcsolódni a társaihoz, testnevelő tanárához, azaz kialakuljon benne a kötődés igénye.
A kutatás során kiderült, hogy a barátok és a család részéről érkező autonómiatámogatás mind a négy országban szoros összefüggésben áll az önmotiváció kialakulásával, ugyanakkor a testnevelésórákon észlelt autonómiatámogatás általában annyira gyenge, hogy szinte alig hat a szabadidős önmotivációra, leszámítva néhány egyesült királyságbeli tanintézményt, ahol nagyobb hangsúlyt fektetnek az önmotiváció ösztönzésére. A lányok inkább otthonról, illetve a barátok részéről kapnak jelentősebb autonómiatámogatást, és a fiúkhoz képest erősebb önmotivációval és szubjektív normákkal bírnak. A fiúk a lányokhoz képest nagyobb autonómiatámogatást észlelnek a testnevelő tanárok részéről.
Mihály Béla tornatanár abban látja a fiúknak és lányoknak testnevelésórán jutó megkülönböztetett figyelem egyik magyarázatát, hogy a lányok körében nagyobb a kényelem, míg a fiúkat hamarabb rá lehet venni, hogy „rúgják a bőrt”.
– Erre is lenne megoldás, csak kellőképpen meg kellene tervezni, összeülni és megbeszélni, milyen lehetőségek vannak, új szabályzatokat, tanterveket, tananyagokat kidolgozni és ösztönözni mindent, amit megbír a mostani és jövőbeli struktúra. Fejleszteni kellene az úszósportokat, a túráztatás terén is elég nagy az elmaradás – mondta a testnevelő tanár.
Országos bontásban vizsgálva a kérdést, az egyesült királyságbeli diákok részesültek a legjelentősebb autonómiatámogatásban a testnevelő tanárok részéről, míg a magyarországi diákok kapták a legtöbb autonómiatámogatást családjaiktól, barátaiktól. A három kelet-közép-európai ország közül a szabadidős testmozgás végzésére irányuló szándék a magyarországi diákoknál volt a legerősebb.
Ha a csapat legjobbja nyer, olyan, mintha te nyernél
A Kolozsváron tanuló, 23 éves Zsolt gyerekként sokféle sportágban kipróbálta magát, többek közt karatézott, hokizott, versenybiciklizett. Ma biciklis futárként dolgozik, közben mesterképzős a testnevelés karon. Szabadidejében pedig versenyszinten teremhokizik.
– Nagyon kicsi voltam, amikor karatézni kezdtem, talán olyan 3-4 éves lehettem. Ezt a szüleim miatt kezdtem el, de soha nem volt a szívem csücske, 3 év után abba is hagytam. Egy álmom vált valóra, amikor, mint minden rendes csíkszeredai gyermek, én is jégkorongozni kezdtem. Ezt én nagyon szerettem volna, bár a szüleim eleinte nem igazán, mert durva sportnak tartották, de csak beadták a derekukat. Majd 6 év múltán leállítottak az utcán a csíkszeredai kerékpárcsapat tagjai. A város végén laktam, s amikor edzésre mentem biciklivel, ők elhaladtak mellettem és természetesen mindig versenyeztem velük. Ők láttak bennem valamit, és sikerült meggyőzniük, hogy hagyjam abba a jégkorongot és elkezdjem 12 évesen az országúti kerékpárt, amit 19 éves koromig űztem. Az országos felnőtt válogatottban is benne voltam, ma is mindenhova kerékpárral járok a városban. Mindig saját magamtól nagyon céltudatosan egyedül jártam edzésekre, és próbáltam kihozni mindig magamból a legjobbat. A munkám is a sporthoz kapcsolódik, biciklis futárként dolgozom. Emellett nagyon kedves szabadidős tevékenységem a floorball (teremhoki), ezt komolyabb szintre is vittem az utóbbi időben, bajnokságokra járunk, román ligában is.
Nagy szerencsémre végig nagyon vagány testnevelő tanáraim voltak. 1–8-ban művészeti iskolába jártam, ahol a gyerekek nem igazán szerették a sportot, és ezért nem volt túl nagy a létszám az órákon. Pont emiatt sokkal vagányabb órákat tudott tartani a tanár, mivel kevesen voltunk, nagyon sok tornaszert kipróbálhattam, és nagyon sok gimnasztikai elemet sajátítottam el. 9–12-ben a tanárnő nagyon jól megtalálta az összhangot a kötelező elemek és a játék között, ugyanakkor nagyon sok olyan sportot próbáltunk ki, ami nem épp jellemző az iskolára. Így elmondhatom, hogy elég sok sportágat ismerek „kívülről, belülről”.
1–8. osztályban kifejezetten nagy volt a különbség a lányok és a fiúk között, többnyire azért, mert csak egy-két lány jelent meg az órán, és emiatt érthetően nagyon haragudott rájuk a tanár. 9–12-ben csak annyi volt a különbség, hogy a tanárnő külön foglalkozást tartott a fiúknak és a lányoknak, hogy mindenkinek része legyen az érdeklődési köréhez tartozó mozgásélményben.
A sport által megtanul az ember nagyon sok mindent, főleg elismerni, hogy egy csapatban talán nem ő a legjobb, és emiatt megtanul sokat dolgozni azért, hogy ő lehessen a legjobb, ugyanakkor megtenni mindent azért, hogy a csapat legjobbja érhessen elsőként a célvonalhoz. Ha a csapat legjobbja nyer, az olyan, mintha te nyernél. Ezt az edző azzal is próbálta nyomatékosítani mindig, hogy ha bármit is nyert az, aki nyerte az adott versenyt, mindenki kapott belőle, ha elvégezte a munka ráeső részét. Ugyanakkor, ami nagyon fontos, megtanultam nyerni, és emelt fővel veszíteni. A profi sportcsapatokból azért léptem ki, mert sajnos Romániában a labdarúgáson kívül nem sok sportban van pénz, amiből meg lehet élni, ugyanakkor megalapozni az aktív sportkarrier utáni életet. Nagyon sokat mérlegeltem, és végül a tanulás mellett döntöttem, de nem engedtem el a sportot, testnevelés egyetemen végeztem el az alapképzést és jelenleg mesterizek, aztán mindenképpen a sportban szeretnék elhelyezkedni.
írta: Kerekes Edit, Sarány Orsolya, Póka János András
