Odú: otthonosság és oltalom

Kérdezz-felelek Kemenes Henriette debüt kötetéről

Odú: otthonosság és oltalom
Az első szerelemhez hasonlóan az első kötet is bírhat olyan plusz töltettel, amely az idő múlásával is kiemelt állomást jelent az ember életében. Kemenes Henriette nagyváradi születésű költő, műfordító, akinek a napokban jelent meg Odú című első verseskötete, a Fiatal Írók Szövetségének (FISZ) gondozásában. A személyes találkozás és a kávé mellett zajló beszélgetés a körülmények miatt sajnos nem valósulhatott meg, de az online tér lehetőséget adott, hogy kötetéről faggassuk a fiatal költőt.

– Első kötet. Debüt, egy ilyen mindenki számára szokatlan időszakban. Öntsd szavakba, kérlek, ha lehet!

– Nem tudtam elképzelni, milyen lesz, amikor megjelenik a kötetem. Az biztos, hogy számomra ez most nagyon fontos állomás. Emlékszem, Ozsváth Zsuzsi barátnőmmel – akinek szintén most jelenik meg a debüt kötete a FISZ-nél – két éve Budapesten voltunk Nick Cave koncerten, és készítettünk egy fotót az Írók Boltja előtt. Miután kész lett a kép, Zsuzsi azt mondta: „Hallod? Ide visszajövünk majd fotózkodni a saját köteteinkkel is, jó?” Ha jól emlékszem, ekkor már megvolt a nyilatkozat a FISZ akkori elnökétől, Korpa Tamástól, a kötet kiadására. Azt hiszem, jó érzés lesz rekreálni a régi képet (kirakom majd a hűtőre azt is), kezemben a saját könyvemmel, ami nemsokára a boltban is kapható lesz.

– Néhány főbb momentumot kiragadva, hogyan jutottál el a saját verseskötet megjelenéséig?

– Nem mondhatom el magamról, hogy gyerekkorom óta írok, viszont mindig sokat olvastam, az iskolában is. Amióta az eszemet tudom, a magyar és a román irodalom volt a kedvenc tantárgyam. Anyám szerettette meg velem, azt hiszem. Azt mesélte, hogy mikor fiatal volt, a zsebpénzét mindig könyvre és farmerre költötte. Tinédzser koromban ő ajánlotta nekem a Száz év magányt, A Mester és Margaritát, az Anna Kareninát, a Bovarynét, a Sziget a Szajnánt meg a többi világirodalmi szupernóvát, amelyek megkerülhetetlenek nem csak egy irodalmár vagy egy irodalomkedvelő, de az átlagember számára is. Szintén anyám volt az, aki először hívta fel a figyelmemet Krusovszky Dénes verseire. Szerintem itt indulhatott el bennem valami. Estéket átmerengtünk egy-egy szövegrészleten, például a „Vagy szabadnak lenni, / mint egy tárgy, / próbálom elképzelni, / egy kalapács például, / megfogod, / és nincsen benne isten” sorokon. Persze, született néhány vállalható versem, voltak próbálkozásaim, de nem volt különösebben jellemző rám az írás. Jogot tanultam, aztán utolsó évben jöttem rá, hogy a jogi diplomát valószínűleg az égvilágon semmire sem fogom felhasználni, mert képtelen leszek olyan dolgot csinálni, amibe nem adok bele mindent. Tehát megvolt a „tipikus költői életút” kezdete. Úgy hat-hét éve kezdtem el komolyabban foglalkozni az írással, erre figyelt fel Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi rovatának szerkesztője és megkért, hogy küldjek néhány szöveget a szerkesztőségnek. Az írásaim elnyerték a tetszését és le is hozott párat a Várad következő számában. Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm, mert akkor sem „kopogtattam” a szövegeimmel kiadóknál és azóta sem teszem. Ez nem dac vagy visszautasítástól való félelem, egyszerűen csak nem szoktam, de aki szeretne, megtalál. Az első közlésem után körülbelül egy évre pedig megkezdtem a munkámat a Várad szerkesztőségében, amit kicsit úgy éltem meg, mint egy hazatérést. Mintha a sok év alatt végig ide készültem volna.

– Milyen koncepció mentén válogattad a kötetbe bekerülő verseidet?

varosnapokHirdetés

– Eléggé rendetlen és kaotikus ember vagyok. Nagyon nehezemre esik bármiféle rendszerben gondolkodni. Az egyetlen dolog, amit nagyon komolyan betartok a költészetemmel kapcsolatban, az a szigorú rosta elve. Amiről úgy érzem, hogy kicsit is pluszban van, azt egyszerűen kigyomlálom a szövegből. Ez már az alkotói folyamatnál elkezdődik, a többszöri újraolvasáskor. Legvégül felolvasom és felveszem, majd akár húszszor-harmincszor is visszahallgatok egy-egy verset, míg azt mondom rá: oké, ez kész van. Amikor a kötetbe válogattam a verseket, akkor is ezt az elvet követtem: csak azok a szövegek kerültek be, amelyeket igazán fontosnak tartottam. Az, hogy a verseim kötetté álltak össze, a szerkesztőm, Antal Balázs érdeme, mert rendszert teremtett és összefüggéseket talált ott, ahol nekem biztosan nem sikerült volna.

(Fotó: Gondos Mária Magdolna)

– Mit jelent számodra a címadó szó?

– A cím Antal Balázs javaslata volt. A Partiumi Egyetem bölcsészettudományi karán több tantárgyat is tanított, többek között kreatív írást. Egyik órán rajtam volt a sor, hogy bevigyem és felolvassam néhány szövegemet, köztük volt az Odú című vers is. Mivel, mint ahogyan már fennebb is említettem, elég jellegzetes motívumként ágyazódik be a legtöbb szövegembe, évekkel később, a kötetemet előkészítő közös munka során, úgy döntöttünk, hogy könyvcímként is jól működhet. Egyszerű és letisztult. A könyvben természetesen szerepel a címadó vers is. A vers szövegének hangulata és az odú, mint rejtett szimbólum, valamiféle vezérmotívumként járja át a teljes kötetet. Olyan, mint egy találkozási pont, ahol összefutnak a szálak. Az odú motívuma az egyik, ami otthonosságot és oltalmat sugall. Elválaszthatatlan a természettől és az állati jelenléttől, amelyek szintén végigkísérik a kötet egészét. Lazán és olykor szorosabban összefüggő szövegekről van szó, amelyek a történelem előtti időkbe való visszavágyódásról mesélnek, egyfajta nehezen megmagyarázható primordiális szakralitásról. Emlékszem, nagyon sokáig fel volt írva ez a szókapcsolat a fürdőszobatükrömre, olyan volt, mint egy mágnes, egyszerűen képtelen voltam elengedni, rengeteget pörgött az agyam körülötte. Kemény István költészete gyönyörű precizitással mutatja be ezt az életérzést, és hálás vagyok érte, hogy elvállalta a kötetem fülszövegének megírását. Mérhetetlenül nagyra becsülöm, költőként és emberként egyaránt.

– A könyv borítója igazi finom, művészi élmény. Milyen kapcsolatban van a tartalommal és hogyan esett erre a választásod?

– A borítókép Szabó Zsolt András természetfotós munkája. Sosem gondoltam, hogy engem valaha le fognak tudni nyűgözni a természetfotók, de mindig tanul valami újat az ember. Zsolt képei annyira különlegesek, nagyon nehezen választottam ki a tíz-tizenkét „döntős” kép közül a számomra tökéleteset. Fontos volt, hogy a fotón ne a természet elvadultsága legyen a szembetűnő, hanem egy élhető közeget ragadjon meg. Mintha egy alternatív világ lenne, emberi jelenlét nélkül, háborítatlanul. Úgy érzem, a borító szépen összeolvad a kötet tartalmával, és pont ez volt a cél. Ez természetesen Ozsváth Zsuzsi érdeme is, aki a borítótervet készítette. Köszönet mindkettőjüknek érte!

– A könyved a FISZ gondozásában jelent meg. Hogyan kerültél velük kapcsolatba?

– A FISZ és az Élő Várad Mozgalom – aminek én is tagja vagyok – néhány éve elindított egy Gyújtópont elnevezésű eseménysorozatot. FISZ-tagokat hívtunk el Váradra egy-egy közös felolvasásra, kerekasztal-beszélgetésre. Így ismerkedtünk meg Korpa Tamással, a FISZ akkori elnökével, aki pár évvel később, a Látó folyóirat által szervezett szilágybagosi irodalmi táborban felajánlotta a publikációs lehetőséget. Azóta több közös megmozdulásunk is volt a FISZ-szel, felolvasások, összművészeti performanszok stb.

– Van olyan versrészlet, sortöredék, amely a könyv mottójaként is funkcionálhatna?

– Nehéz magamat idézni, de legyen ez: „A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, / tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.”

(Borítóképet készítette: Hodu Péter)