Nyughatatlan természetű volt Hollywood egyik nagy „realista” színésze

Spencer Bonaventure Tracy Milwaukee-ban látta meg a napvilágot, ír katolikus családból származó apja teherautók árusításával foglalkozott. A kis Tracy nyughatatlan természetű, hiperaktív gyerek volt, szülei ezért előbb az apácákhoz, majd különböző katolikus középiskolákba íratták, hogy „megjavuljon”. Amikor az első világháború végén betöltötte tizennyolcadik életévét, csatlakozott a haditengerészethez, a norfolki támaszponton szolgált. Leszerelése után különböző felsőfokú tanulmányokat folytatott, eközben iskolai színjátszó csoportokban szerepelt nagy sikerrel.

Huszonkét évesen – feladva addigi tanulmányait – a szülői akarattal dacolva New Yorkba ment, ahol beiratkozott az American Academy of Dramatic Art kurzusára. 1923-ban megkapta diplomáját, és leszerződött egy New York-i társulathoz, itt ismerte meg Louise Treadwell színésznőt, akivel össze is házasodtak. A következő évben megszületett a fiuk, John, akiről tízhónapos korában kiderült, hogy nem hall. Az első megrázkódtatás után az asszony úgy döntött, hogy olyan klinikát alapít, ahol a hasonló fogyatékossággal élő gyermekek gyógyítását, gondozását vállalják, az intézmény megnyitására 1942-ben került sor. A házaspárnak 1932-ben egy kislánya is született, Louise (Susie).

A színpadon egyre nagyobb sikereket arató Tracy számára a szakmai áttörést az 1930-ban bemutatott Az utolsó mérföld című színdarab jelentette, amelyben egy elítélt gyilkost játszott. John Ford filmrendező, látva csodálatos alakítását, meggyőzte a Fox filmstúdiót, hogy következő filmjére az ifjú és tehetséges színészt szerződtesse. Így készült el a Felfelé a folyón, első filmjében partnere Humphrey Bogart volt, akivel életre szóló barátságot kötött. Családjával együtt Hollywoodba költözött, a következő három évben összesen 16 filmben játszott olyan sztárokkal, mint Joan Bennett, Bette Davis, Jean Harlow és Loretta Young, általában bűnözőket, nehézfiúkat alakított.

1935-ben átszerződött a Metro Goldwyn Mayerhez, ahol két évtizeden át maradt, és olyan szerepeket kapott, amelyekben megmutathatta sokoldalúságát. 1937-ben a Bátor kapitányok című filmért, amelyben egy portugál halászhajó kapitányát játszotta, majd 1938-ban A fiúk városa című filmért, amelyben egy szegény fiúkkal foglalkozó papot alakított, elnyerte a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-díjat. A filmvilág legrangosabb kitüntetésére összesen kilencszer jelölték.

1942-ben forgatta Az év asszonya című filmet, amelyben először játszott együtt Katharine Hepburnnel. A munkakapcsolatból hamarosan szerelem lett, de Tracy nem tudott dönteni felesége és kolléganője között, mert mindkettőt szerette. A belső konfliktus miatt egy ideig alkoholba fojtotta bánatát, majd Hepburnhöz költözött, bár feleségétől sohasem vált el. Hepburn és Tracy több filmet forgatott együtt, és a férfi haláláig együtt maradtak, a világ minden pontjára elkísérték egymást.

Spencer Tracy és Katharine Hepburn 1942-ben (Fotó: Getty Images)

1945-ben visszatért a színpadra, végigturnézta Washingtont, Bostont és New Yorkot. A rövid színházi kitérő után nagy siker volt az Ádám bordája, amelyben Hepburnnel együtt komédiázott, és amelyet az 1949-es év csúcsmozijának tartottak. 1954-ben „szabadúszó” lett. 1958-ban Kubába utazott, ahol Hemingway regénye alapján leforgatták Az öreg halász és a tengert, amelyben az utolsó harcát vívó halászember megformálásával élete egyik legnagyobb alakítását nyújtotta. Az 1960-as évek elején három filmet készített Stanley Kramerrel: Aki szelet vet (1960), Ítélet Nürnbergben (1961), Bolond, bolond, bolond világ (1963) – az első kettőért ismét Oscar-díjra jelölték.

Tracy egészségi állapota 1963-ban megromlott, a következő években több szerepet is vissza kellett utasítania. 1967-ben, Hepburn rábeszélésére és segítségével leforgatta utolsó filmjét, a Találd ki, ki jön vacsorára! című vígjátékot. Három héttel a forgatás befejezése után, 1967. június 10-én hollywoodi otthonában szívrohamban meghalt. Élete utolsó pillanataiban Hepburn volt mellette, aki – a családra való tekintettel – a temetésre nem ment el.

Spencer Tracy egyike volt Hollywood nagy „realista” színészeinek. Fiatalon az amerikai eszmények megtestesítőit alakította: erős, határozott, lelkes, kitartó férfiakat, akik a köz- és magánéletben egyaránt képesek kiverekedni maguknak a boldogságot. Nem skatulyázták be egyetlen szerepkörre sem, negatív hősöket és vígjátéki figurákat egyaránt megformált. Évei múltával, fehér hajával, jellegzetesen barázdált arcával egyre érettebb és mélyebb emberábrázolóvá vált. Emlékére 1988-ban a Kaliforniai Egyetem és lánya, Susie a nevét viselő díjat alapítottak, amelyet többek között Jack Lemmon, Morgan Freeman, Anthony Hopkins, Anjelica Huston és Harrison Ford is megkapott.

(Borítókép forrása: Photographs: Rex)