Pedig az abszurdra az a jellemző, hogy végsőkig kiélezett helyzeteket mutat,és nem egyénített figurákat – inkább eszméket, elméleteket. Mrozek szövege Kerényi Grácia fordításában érintetlenül szólal meg: talán világunk lépett közelebb az abszurdhoz? Mára már megszoktuk a lépten-nyomon termő abszurditást?
A színpadon egy tisztes polgári szoba díszletei közt – Kupás Anna díszlettervező munkája – kártyázik a család: a tinédzsernek kinéző nagymama, az öltönyfelsőhöz alsónadrágot viselő nagybácsi, később kényelmes pizsamában csatlakozik a családfő, Stomil, akinek a felesége, Eleonora is a kora ifjúkorában hordott, akkor divatos/találó ruhát hordja – Bianca Imelda Jeremias jelmezei telitalálatok, és rendkívül jól jellemzik is a szereplőket. A család ruhák terén tükröződő bolondossága valójában akkor tűnik fel a nézőnek, amikor megérkezik Arthur, az egyetlen ,,rendesen” felöltözött szereplő: nem is annyira a megjelenése, inkább viselkedése, szigorúsága, az időseknek kiosztott utasításai és büntetései keltik fel, irányítják a figyelmet a szereplők megjelenésében, viszonyaiban észlelhető különlegességre. Mindez csak furcsaságként hat, egy család sajátos belső működése – amin a néző jóízűen kacag. Mint ahogy jóízűen és szívből nevet a családfő ,,kísérletén” is, ami után sötétben marad a teljes színpad és nézőtér. A röpködő nagy szavak, filozófiai kategóriák puffogtatása is csak az átlagnál különcebb család belső működésének tűnik, és a néző ott sem fog gyanút, ahol a lánykérés végre megtörténik az eszmék és nem az érzelmek tobzódása nyomán. Mire a néző is feleszmél, hogy már több a soknál a sok furcsaság, az átveszi az uralmat minden és mindenki fölött. Az egyéni, még tolerálható, tolerálandó különcség immár a világot uraló embertelenség, rendszer, nem egyéni eltérés, amely élvezettel gyakorolja pusztán a nyers erőn alapuló hatalmát.
A második felvonás elején még mindig csak nevetségesnek tűnnek a ,,rendes” polgári öltözékbe kényszerített szereplők. Aztán a nagymama csak egyszerűen lefekszik és meghal, a joviális nagybácsiból börtönőr lesz, a szelíd menyasszonyt a sértett nőiség cinikussá és kegyetlenné alakítja egy szempillantás alatt… Valójában nem ők alakulnak, mindig is ezek voltak, csak a néző ült rövidlátóan vagy homályos szemmel és érzékekkel, nevetgélve a felszín alatt mindvégig ott lappangó valósággal szemben. A viccesnek tűnő napi abszurd félelmetes fenyegetést, a hatalom megszállottjait rejti a tekintetek elől.
Keresztes Attila rendező már a bemutató előtti sajtótájékoztatón elmondta, Mrożek darabja ma talán még aktuálisabb, mint valaha: „Amit a szerző a maga korában abszurditásnak tartott – és amiből a darab humora és iróniája fakadt –, az mára valósággá vált. A világunk abszurdabb lett, mint az a mű, amelyet egykor abszurd drámaként ismertünk. Most tapinthatóan közel van.”
Mindezt kiváló alakítások sora mutatja meg: Kántor Melinda Eugenia nagymamaként fel sem ismerhető, és ezt nem csak a smink és öltözék teszi; Orbán Attila a kedves öregúrból félelmetes katonatiszt lesz, majd a zárótangó alatt a szemünk előtt törik össze; Tőtszegi Zsuzsa naiv kislányból lesz kemény, kegyetlen nő; Szűcs Ervin eleinte ártalmatlan művészlénye mögül a felelősséget sosem vállaló tömegember bújik elő; Kató Emőke ezernyi villanással mutatja az örök kamaszpózba kívánkozó, magát folyton újabb és újabb álcákba menekítő nőt. E ,,bolondok” közt az egyetlen ,,normális” Gedő Zsolt, hihetetlen arányérzékkel tartja egyensúlyban Arthur alakját. Váta Lóránd pedig Edekként remekel: együgyű, gügye, sőt undorító, majd egyszerre a mindezen látszatok mögött az alkalmas pillanatot megragadó nyers erő és hatalom gusztustalanságát mutatja fel.
A Tangó, mondja Keresztes Attila, nem (csupán) egy családi történet, a generációk közti feszültség drámája, hanem az egész társadalom, társadalmi berendezkedés, viszonyrendszer, azon belül etikai és morális válság lenyomata is. Ennek nyomán a kérdés, amit felvet: „miként kezdhetnénk újra az emberiség történetét – hogyan juthatnánk el oda, hogy valódi, közös megegyezésen alapuló társadalmat teremtsünk?” A kérdés megválaszolása a nézőre marad, aki, miután tömény formában szembesült azzal, hogyan hagyja magát becsapni a látszatok által, hallgat, nevet és asszisztál a legabszurdabb társadalmi ,,kísérletekhez”.
Szereposztás: Eugenia, a nagymama – Kántor Melinda; Eugeniusz, a testvére – Orbán Attila; Stomil, az apa – Szűcs Ervin; Eleonora, az anya – Kató Emőke; Artúr, a fiú – Gedő Zsolt; Edek – Váta Lóránd; Ala, az unokahúg – Tőtszegi Zsuzsa. Rendező: Keresztes Attila. Dramaturg: Szabó Réka. Díszlettervező: Kupás Anna. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Zeneszerző: Boros Csaba. Koreográfus: Sinkó Ferenc. Rendezőasszisztens: Képíró Dorottya. Előadásvezető: Zongor Réka. Bemutató: 2025. május 30.
