Nem szabad elveszítenünk még egy nemzedéket…

– A legutóbbi SZKT-n elhangzott beszédében úgy fogalmazott: a februárban ülésező kongresszus tétje nem a szövetség következő elnökének a személye, hanem egy olyan jövőkép megfogalmazása, amely „itthon tartja” a most pályakezdő nemzedéket. Mit jelent ez konkrétan? 

– Úgy véljük, hogy a jövőképet időről időre újra kell gondolni. Vannak időszakok, amikor viszont érdemes alaposabban is újragondolni. Itt van az 1989 után felnőtt nemzedék, a húsz-harmincasok, akiknek gyakorlatilag semmiféle közvetlen tapasztalatuk nincs arról, honnan indultunk, honnan jutottunk el idáig – mások a viszonyítási alapjaik. Másrészt olyan változások vannak a világban és Európában, amelyek szintén arra késztetnek, hogy sok mindent újragondoljunk. Ezért mondjuk, hogy a jövőkép úrjafogalmazása, újragondolása az igazi tétje a kongresszusnak. Nem feltétlenül konkrét intézkedésekről, hanem egy olyan stratégiáról van szó, amellyel az a célunk, hogy ezt a nemzedéket ne veszítsük el. Perspektívát nyújtani, reményt újraéleszteni ott, ahol ez kihalt, megerősíteni, ahol megőrződött – ezt szeretnénk. Nem azzal van a baj, hogy a fiatalok elmennek, kipróbálják magukat, dolgoznak egy ideig külföldön, hanem azzal: vajon látják-e értelmét a visszatérésnek, hogy a megszerzett tudást visszahozzák, esetleg itt folytassák, amit külföldön elkezdtek.

Ehhez kiszámíthatóság kell, tervezhetővé kell tenni az életet. Munkahelyek kellenek, gazdasági növekedés, mert amikor megkérdezzük ennek a nemzedéknek a tagjait, hogy miért akarnak elmenni, senki sem azt mondja, hogy azért, mert az identitását veszélyben érzi. Mindenki gazdasági, pénzügyi, szociális kérdéseket vet föl. Persze, ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy valamennyire azért sikeres volt a munkánk az elmúlt harminc évben, hiszen nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna, azért megy el, mert nem beszélhet, nem tanulhat magyarul.

Ezt a nemzedéket nem szabad elveszíteni, mint ahogyan az én nemzedékemet elveszítette az erdélyi magyar társadalom. De a román társadalom is. A 80-as években mi voltunk huszonévesek, mi voltunk az egyetem padjaiban, majd amikor megadatott a lehetőség, hogy elmenjünk tanulni, dolgozni külföldre, nagyon sokan nem tértek vissza ebből a generációból. Ez persze nem jelenti azt, hogy az identitáspolitikáról le kell mondani, de a kettőnek az arányát újra kell gondolni.

Amikor a jövőről beszélünk, ezeknek a fiataloknak a szempontjait kell mindenekelőtt figyelembe venni. Megoldást kell tudnunk javasolni, másrészt meg kell hallgatnunk az ő javaslataikat arról, hogy mit várnak el a politikától, azoktól, akik a jövőben majd a politikai döntéseket meghozzák. Egy olyan stratégiai dokumentumot képzelünk el, amely megadja a keretét a későbbi konkrét döntéseknek akár az önkormányzatokban, akár a parlamentben, vagy – ha később esetleg úgy alakul – a kormányzatban. Ehhez fogjuk igazítani döntéseinket, azt, hogy kit, mikor, milyen formában támogatunk, milyen támogatást kérünk. Mert nekünk a továbbiakban is szövetségeseket, partnereket kell találni, ideig-óráig természetesen, a politikában, az önkormányzatokban, az országos és a nagypolitikában.

– Említette: fontosnak tartják, hogy a fiatalok mondják meg, mit akarnak a politikától. A gyakorlatban hogyan történik mindez, miként tudják megszólítani a fiatalokat?

– Az elmúlt években is nagyon figyeltünk arra, hogy az ifjúsági- és diákszervezetekkel erős partneri viszonyt alakítsunk ki. Közben pedig folyamatosan fiatalítunk. Mindig azt szoktam mondani, jó, ha vannak tapasztaltabbak, de legyenek forradalmi innovációval jelentkező fiataljaink is. De a permanens forradalmak csak látszólag viszik előre a dolgokat, a valóságban nincs föltétlenül így. Nekünk az egyensúlyt kell megtalálnuk ilyen vonatkozásban is. Azt hiszem, az RMDSZ ebből a szempontból nem áll rosszul, persze a fiatalok mindig többet szeretnének. A 15%-os kvótát is azért vezettük be, hogy ott, ahol kisebb a nyitottság, ez legyen egy kényszer, de ma már azt gondoljuk, a 15%-os kvóta a fiatalok esetében nem is érvényes, nem is érdekes, hiszen vannak olyan önkormányzataink, ahol nagy számban fiatalemberek jutottak be. A parlamenti képviselet esetében inkább az a probléma, hogy hiányzik a tapasztalat, de az is megszerezhető. A fiatalok pedig jobban meg tudják szólítani a fiatalokat, ugyanazt a nyelvet beszélik. Emlékszem, én is a huszonévesekkel, harmincévesekkel hamarabb szót tudtam érteni, mint a szüleim nemzedékével, persze később ez változik.

– Az elmúlt négyéves mandátuma idején mit sikerült megvalósítani elnöki programjából, mik voltak a sikerek, és melyek voltak a mélypontjai ennek az időszaknak? 

– Összességében ezt mindig kontextusfüggővé kell tenni. Nem lehet a mostani időket a 90-es évek elejéhez hasonlítani, de nem is szabad, és nem csak az RMDSZ szempontjából, hanem általában. Azt kell nézni, hogy az adott körülmények között milyen lehetőségeink voltak, és azokkal milyen mértékben tudtunk élni. Az RMDSZ 2016-ban megerősödött a parlamenti és az önkormányzati választásokon. Tetszik vagy nem tetszik egyeseknek, a számok ezt mutatják. Több megyei önkormányzatot vezetünk, visszaszereztük Szatmárnémetit, a parlamentben pedig nagyobb frakciónk van. Persze, felmerül a kérdés, hogy mindez mire elég? Ez nagyrészt attól függ, hogy milyenek az erőviszonyok a parlamentben. Mi csak azokkal tudunk a parlamentben együttműködni, akiket a román választók beküldtek, ehhez kell igazítani a politikánkat – olyan ez, mint a kamra, bemész, és amit ott találsz, csak abból tudsz főzni.

Sokszor erősen pragmatikusnak tűnik ez a politika, ilyen volt harminc évvel ezelőtt is, de azt hiszem Bethlen Gábor óta ilyen ez – mindig szövetségeseket kellett és kell keresnünk. Nagyok is kötnek szövetségeket, a világ így működik, kicsiben is ugyanez igaz. Igy alakítottuk az elmúlt években a politikánkat, ideig-óráig egyik-másik frakcióval próbáltunk szövetséget kötni, parlamentben, megyei szinten egyaránt. Ez a kettő most látszólag egymással ellentétes irányba halad:  a parlamentben a kormánykoalícióval, a PSD–ALDE-val vagyunk egyfajta együttműködési viszonyban, de például Kolozsváron, Kolozs megyében a liberálisokkal kötöttünk szövetséget, kiválóan együtt tudunk működni az adott körülmények között. Szatmáron, Aradon szintén a PNL-vel vagyunk együtt, Biharban viszont a szociáldemokratákkal. Ez tehát változik, és ennek így is kell lennie, nem lehet a helyi szövetséges politikát országos szintűvé emelni, és az országost kötelezővé tenni a megyékben, mert akkor helyben sok minden elbonyolódna. Ha azt vizsgáljuk, hogy az RMDSZ épp kivel szövetkezik, ezt is figyelembe kell venni. Az önkormányzatok is ugyanannyira fontosak, mint a parlament. És ezt úgy tudtuk elérni, hogy az RMDSZ mindvégig megőrizte a tárgyalóképességét, szövetségkötési képességét, nem szigetelődött el – ez egy másik eredmény. Ugyanakkor sikerült megteremteni az együttműködést a Magyar Polgári Párttal (MPP) is a 2016-os választásokon, aminek köszönhetően ők immár parlamenti pártnak számítanak. Mindenki nyert tehát ebből a szövetségből.  Én ezt is fontos eredménynek tartom.

A közösségépítésben új dimenziókat nyitottunk, akár EU-s, akár hazai vagy magyarországi források segítségével. Kolozsváron jelenleg egy művészeti tudományos központ megépítését tervezzük, de nemcsak kultúrában, hanem oktatásban, sportban, gazdaságfejlesztésben is sikerült előre lépni.

A parlamentben is vannak eredményeink, különösen az oktatás területén. És persze ott vannak a kudarcok, amivel nekem folyamatosan szembesülnöm kell: bírósági döntések hosszú sora mondja ki, hogy a megszerzett jogokat nem így, nem úgy kell alkalmazni, akár anyanyelvhasználatról, akár nemzeti szimbólumainkról van szó. Egyelőre nem látjuk a megnyugtató megoldást, törvényt kell módosítani mégpedig olyan formán, hogy az ne legyen értelmezhető. Amikor a most hatályban lévő törvények megszülettek, a törvényhozó szándéka nem ez volt, de menet közben alakultak a dolgok, mindenki próbálkozott ilyen-olyan módon értelmezni a jogszabályokat, a bírósági döntések is hol ilyenek, hol olyanok.

Lehetne még sok apróságot felhozni a kudarc fejezetben, az biztos, hogy nekünk nagyon sokszor egy-egy kérdésben többször neki kell futni, időnként ez az ember energiáit felőrli, s úgy tűnik, hogy eredménytelen, amit teszünk. De mindannyiszor újra kell kezdeni, a kudarcokon túl kell tudni lépni, talpra kell állni, másképp ez nem működik.

Az eredményeinknél még megemlíteném a külpolitikai vonatkozásúakat is: nem csak a Minority SafePack  kisebbségvédelmi kezdeményezésre gondolok, ami egyértelműen azt jelzi, hogy amit elindítottunk évekkel ezelőtt, az lassan beérett – bár még mindig egyféle „útépítési” folyamatban vagyunk. De az, hogy árnyékjelentéseket írtunk, többször tárgyaltunk Washingtonban, Brüsszelben, szövetségeseket, partnereket kerestünk országhatárokon túl is, nost azt gondolom, ez is az elmúlt négy évnek az eredményeihez sorolható. Nyilván, ez nem csak négyéves munka, az előző mandátumokban már elkezdtük, és ezt vittük tovább.   

– Mennyire erősödött a romániai magyar közösség az elmúlt négy év alatt?

– Erősödött sok szempontból, intézményeiben mindenféleképpen. Az életminőség szempontjából is, mert sok infrastruktúrafejlesztést az elmúlt években valósítottunk meg. Az adatok szintjén ez gyakran nem látszik, és persze abban a pillanatban, ahogy mindez megvan, már senkit nem érdekel, de ha nincs, akkor ez probléma. Ilyen szempontból tehát a közösség erősebb, de sajnos a demográfiai mutatóink nem javultak, bár nem is romlottak olyan mértékben, ahogy a 90-es vagy 2000-es évek elején. A népesedési, népességdemográfiai kérdésekkel, politikákkal is foglalkoznunk kell, olyan állami, önkormányzati támogatási rendszert kell felépíteni, amely segíti a gyerekvállalást, gyereknevelést.

Ha azt nézzük, milyen az erdélyi magyarok közérzete, sok szempontból azt gondolom, jobb is lehetne. Megosztottá vált az erdélyi magyar társadalom, de ez nem föltétlenül az RMDSZ kudarca. A világ vált ilyenné.  Nekünk viszont ilyen körülmények között is kell tudnunk kell ernyőt tartani közösségünk fölé.

– Európai parlamenti választások lesznek májusban. Úgy tűnik, a romániai magyar közösséget is egyre nehezebben lehet motiválni az EP-választások tekintetében. Hogyan látja ezt, miként szólítanák meg a választókat?

– Először is elmondjuk, hogy mi mindent hozott nekünk az Európai Unió (EU). Mi elkötelezettek voltunk, és maradunk az EU-s tagság mellett, ugyanis én nem látok alternatívát az EU-ra, sem mint ország, sem mint nemzet, valamint kisebbség. Gondoljunk bele, hogy ebben a nagy globalizációs versenyben senki az EU országai közül egymagában nem tud versenyképes maradni hosszú távon: Kínával, az Egyesült Államokkal, Indiával, Oroszországgal szemben. Szükség van egy olyan konstrukcióra, mint az EU. Sok mindent hozott: fejlesztéseket, szabadságot, szabad mozgást, munkavállalást, a tanulás lehetőségét, a vidéken, a mezőgazdaságban élőknek is sokat nyújtott. Olyan nem volt az elmúlt száz esztendőben, hogy adtak volna, mindig elvettek a gazdáktól, földjüket, állataikat, vagy be kellett szolgáltatni a terményt. Az EU-ban adnak: területalapú támogatást minden évben, állatok utáni támogatást. Az elmúlt évekre visszatekintve, ez néhány százmillió eurót jelent Erdély-szerte. Ilyen szempontokat tekintve senki nem állíthatja, hogy az EU-nak ne lettek volna hihetetlen előnyei. És természetesen ott vannak azok a kérdések is, amikről megint őszintén kell beszélni, azaz milyen problémákat látunk az EU-ban. Aki azt mondja, hogy az EU-ban minden szép és jó, az nem szereti elfogadni a bírálatot, a kritikát. Az EU-val önmagával nincsen semmi baj, de időnként, ahogy vezetik, akik vezették s amilyen döntéseket hoztak, illetve amilyen gyorsan tudtak alkalmazkodni a változó világhoz – ott vannak problémák. Újra kell gondolni sok mindent. Mi a régiók Európájában hiszünk, abban, hogy a közösségeknek tudniuk kell életképesnek, versenyképesnek megmaradni, nem kell ezeket uniformizálni, és ez nem is lehetséges. A sokszínű Európában hiszünk, nem egy uniformizált Európában. Erős, fejlődő Erdélyt képzelünk el egy erős EU-ban. De ehhez változni kell, a döntési mechanizmusokat újra kell gondolni. Gondoljunk bele, mennyit változott az EU az 1950-es évektől, amikor megalakították a szén- és acélközösséget, hogyan lett ebből európai gazdasági közösség, majd abból Európai Unió. Ha az alapító atyák feltámadnának és visszanéznének a szén- és acélközösségre, akkor nem ismernének rá, hogy honnan hova jutottunk.

Látni kell azt, hogy az EU nemcsak változott, hanem változni fog ezután is. Az a kulcskérdés, hogy milyenek lesznek ezek a változások. Ezt kell elmagyaráznunk az embereknek egyszerű szavakkal, mert túl messze van Brüsszel, hogy belekeverjük őket mindenféle procedúrába, amiben néha még a politikusok is eltévednek. Lényeges tehát, hogy ezek az uniós változások ne történjenek meg nélkülünk, ezeknek ne csak az elszenvedői legyünk, hanem próbáljunk meg az alapítói lenni, attól függetlenül, hogy a külső határvédelemről, Schengenről van-e szó, vagy a különböző döntési kompetenciákról. Másrészt elindítottunk valamit, amióta ott vagyunk az EU-ban, és eddig nem volt az érdeklődésének a körében, ez pedig az őshonos kisebbség kérdése. Ez egy új út. Itt nem arról van szó, hogy lenne egy rossz út, amelyen elkezdünk végigmenni, hanem mi magunk építjük ezt az utat, az őshonos kisebbségek védelmének a rendszerét.  Azt gondoljuk, hogy a reformoknak a része kell legyen ez is, be kell hozni ezt is az európai uniós reformok közé, mert egyrészt morális, etikai kérdés, másrészt pedig gazdasági, biztonságpolitikai probléma. Ha a kisebbségek jól érzik magukat, nem érzik magukat elnyomva, akkor az energiájukat a fejlődésre, értékteremtésre fordítják, és nincs vita a különböző közösségek között. Nyilván, ez erkölcsi kérdés is, mert amit az egyiknek lehet, azt a másiknak is meg kell engedni. Nem kell elvenni a jogokat azoktól, akik már megkapták, például a dél-tiroliaktól, svédektől, finnektől, hanem meg kell adni azoknak is, akik még nem kapták meg azokat, a közép- és kelet-európai volt kommunista államok kisebbségeinek, vagy akár a görögországi nemzeti közösségeknek. Tudom, ez hihetetlenül bonyolult dolog, ezért nem ígérjük, hogy csodák fognak történni, de ha ezt egy őshonos kisebbség szervezete nem tűzi napirendjére, a többség magától nem fogja ezt megtenni. Ezt is az európai uniós reformok tárgyává kell tenni, ami nem lesz egyszerű. Ezekről a dolgokról őszintén kell beszélni, s talán meg tudjuk értetni, hogy az EU-s választásoknak mekkora tétje van. Elengedhetetlenül fontos, hogy erős Kárpát-medencei magyar képviselet legyen az EP-ben. Mert ha az Európai Néppárt marad a legnagyobb frakció, s ha erős a magyar csoport, akkor a befolyása is nagy lesz. Azt tapasztaltuk, hogy a Minority SafePack kérdésében a más frakciókban ülő magyar képviselőkkel is szót lehet érteni. Mi, az erdélyi magyar közösség nem kellene megengednünk azt a luxust magunknak, hogy ez a fontos intézmény nélkülünk létezzen, működjön és alakuljon.

– Az RMDSZ EP-jelöltjeinek rangsorolásáról már lehet tudni valamit? 

– Ezt a kongresszus után fogjuk eldönteni. A jó hír az, hogy az öt jelentkező közül senki sem alkalmatlan erre a munkára, bárki közülük el tudja látni ezt a munkát. A másik hír, ami nem annyira jó, hogy csak két befutó helyünk van, akárhogy is tervezünk. A három befutó helyhez 9%-os támogatottságra lenne szükség. Nyilván, olyan sorrendet állítani, hogy mindenki befutó helyen legyen, nem lehetséges, így inkább olyan megoldást kell találni, hogy a döntés után mindenki valamilyen mértékben a magáénak érezze a listát, és képes legyen a közös listáért kampányolni. Mert a befutó helyen levő képviselők önmagukban nem tudják a kampányt végigvinni, ekkora területet és közösséget nem tudnak bejárni. Mindenkire szükség lesz, nem csak azokra, akik a listán vannak. Ezt a döntést tehát február 28., március 1. körüli napokban fogjuk meghozni.

– Államfőválasztást is tartanak idén Romániában. Erről van-e már valamilyen elképzelése az RMDSZ-nek, terveznek-e önálló magyar jelöltet állítani?

– Ezt a döntést az EP-választások után kell meghozni. Én viszont azon az állásponton vagyok, ha ma kellene ezt a döntést meghozni, hogy kell RMDSZ-jelölt, kell magyar jelölt az első fordulóban. Ez önbecsülési kérdés is, hogy ki tud-e állítani olyan embert az erdélyi magyarság, aki akár el tudná vezetni ezt az országot jobban, mint ahogyan azt most vezetik. Persze azt is tudjuk, hogy 2019-ben sem fognak magyar embert választani az ország élére. Ugyanakkor politikailag sem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyen jelöltünk. Hogy ki lesz, az majd eldől, ma nincs erről elképzelésem, de biztos vagyok benne, hogy az RMDSZ ezt a feladatot megoldja. Hogy mi lesz az elnökválasztás eredménye majd a második forduló után, ebben a pillanatban ezt nagyon nehéz megjósolni. 2019-ben sem fog megváltozni az, hogy olyan román jelölt kerüljön a második fordulóba, aki felvállalná a magyarságot, ezzel számolni kell. A kormánykoalíció jelöltje biztosan bejut a második fordulóba, a másik oldalról vagy Johannis vagy más jelölt. Én azt gondolom, Johannisnak megvan minden esélye arra, hogy bekerüljön a második fordulóba. Eddigi úgymond történelmi tapasztalatunk pedig az, hogy a baloldal nem nyer államelnök választást, kivéve Ion Iliescut, amikor Vadimmal állt versenybe. Egyébként 1992 óta ők nem nyertek választást, nincs is tartalékuk. A képlet tehát annyira nem bonyolult, de ameddig eljutunk odáig, hogy ennyire leegyszerűsödjön, nagyon nehéz esztendőnk lesz. 

– Az RMDSZ-t főleg azért éri bírálat, hogy együttműködik a PSD-vel. Mi ennek az együttműködésnek a magyarázata, mérlege?

– A mi harmincéves tudásunk, tapasztalatunk – nyilván történelmi tapasztalatról is beszélhetünk – azt mutatja, hogy nekünk mindig kell keresni partnereket, szövetségeseket. És ezt szinte nem is kellene Bethlen Gábor országában magyarázni. Ez azért kell, hogy a saját erőnket, ami nem nagy, országos szinten tudjuk megemelni, tudjuk megnövelni a lehetőségeinket, megvalósítani az elképzeléseinket. Ez az alaptétel. A következő tétel az, hogy ezek a szövetségek soha nem jelentenek hosszú távú vagy életre szóló szövetségeket. A harmadik, hogy soha nem jelent értékazonosságot, ideológiai azonosulást a szövetségessel. A negyedik tétel pedig az, hogy nem tudsz szövetségeseket választani csak azok közül, akik ott ülnek a parlamentben vagy az önkormányzatokban, és akik erre hajlandóak – tehát együttműködni bizonyos ideig bizonyos kérdésekben. Ezek azok a támpontok, amik között tudunk mozogni. Elszigetelve, duzzogva sem az önkormányzatban, sem a parlamentben nem ülhet ott egy frakció, várva arra, hogy lehet lesz jobb is, mert lehet nem lesz. Mindig meg kell próbálni a helyzetből kihozni a maximumot. Nekünk a parlamentben az lenne a jó, ha magyar ügyekben mindenkivel együtt lehetne működni, mert ez nem az ellenzéknek vagy a kormányoldalnak az apanázsa, és ha egyéb ügyekben pontszerűen lehetne azt támogatni, akik leginkább közel állnak ahhoz, amit mi gondolunk a világról. Sajnos ettől az ideális állapottól messze állunk most, mint ahogy messze voltunk az elmúlt években is. Az elmúlt három évtizedben együttműködtünk a romániai jobboldallal és baloldallal is, hosszabb-rövidebb ideig. Mindig ért bírálat éppen azzal kapcsolatosan, akivel épp együttműködtünk. Amikor a PDL-vel működtünk együtt 2009 végétől 2012-ig, eszméletlenül sok bírálat ért, most meg azért kritizálnak, hogy miért támogatjuk a PSD–ALDE-t. Egyébként értem a bírálatokat, mert a PSD–ALDE nem mindenben nyeri el az emberek szimpátiáját, különösen olyan kérdésekben, amelyek etikaiaknak tekinthetők, és amelyek a pártelnököket, főleg a PSD elnököt érintik. De nem mi választottuk őt sem pártelnöknek, s nem mi küldtük őket a parlamentbe sem. Az elmúlt két évben ők voltak azok, akik egyfajta parlamenti együttműködést felajánlottak nekünk, és mi ezt elfogadtuk. Ez nem azt jelenti, hogy mindenben támogatjuk egymást, hanem mérlegelünk, s amiről úgy gondoljuk, hogy vállalható, azt támogatjuk. Mi is kérjük a segítségüket, és amit tudnak, ők is támogatják. Például támogatták, hogy újraindítsuk a marosvásárhelyi katolikus iskolát, amit bezártak ügyészségi eljárással, vagy támogattak abban, hogy a nagyváradi pedagógus továbbképző központot létrehozzuk, hogy az oktatási törvényt módosíthassuk. Továbbá olyan törvényt fogadtunk el, ami szerint tilos úgy változtatni a közigazgatási határokat, hogy az megváltoztassa az etnikai arányokat – ami eszméletlenül fontos nekünk. És még hosszasan lehetne sorolni… Mi is támogattunk olyan ügyeket, amelyekről azt gondoltuk, hogy lehetségesek. Ezek közül, ami a legtöbb vitát és a legnagyobb visszatetszést váltotta ki az emberekben, az igazságszolgáltatáshoz kapcsolódik. Ezt is látni kell. Viszont a mi hozzáállásunk szerintem akkor is elvszerű volt, bizonyos kérdéseket támogattunk, és volt, amit nem. Az igazságszolgáltatás működéséről, a bírók, ügyészek karrierjéről szóló törvény támogatásáról azt gondolom, hogy helyesen tettük, és az vállalható volt. Időnként azt a látszatot keltik, hogy mi mindent támogattunk. Holott például nem szavaztuk meg a Büntető Törvénykönyvet, pontosan azért a cikkelyért, amely a hatalommal való visszaélésről szól, és amelyet mi nem tartottunk jónak, ahogyan azt módosította a koalíció. Most azt az Alkotmánybíróság is visszaküldte. Tehát egyrészt árnyaltan próbáltunk gondolkodni. Másrészt azt tapasztaltuk, hogy amit elrontottunk mindannyian 2005–2006-ban vagy korábban az igazságszolgáltatásban, és aminek mi is részesei voltunk bizonyos mértékben, azt sokkal nehezebb helyrehozni, mint amilyen gyorsan sikerült elrontani. Nem azért rontottuk el, mert akartuk. Jóhiszeműen viselkedtünk, amikor elfogadtunk bizonyos változtatásokat a büntető törvényben és eljárásban, az úgynevezett kis reformkor. Azért tévedtünk, mert később, ahogy a dolgok alakultak, bebizonyosodott, hogy a jóhiszeműség nem mindig elegendő. Az, hogy titkos protokollumok létezhettek az igazságszolgáltatás és titkosszolgálat között, az probléma, és nem elfogadható. Senki nem azt mondja, hogy a terrorizmus elleni küzdelemben, a drog- és emberkereskedelemben, szervkereskedelemben nem kell titkosszolgálati eszközöket használni. Hanem azt mondjuk, hogy a titkosszolgálatokat és igazságügyet állandóan összekapcsolni minden büntetőeljárásban, nem szabad, mert előbb-utóbb ezzel a hatalommal vissza fognak élni. Mert ilyen a hatalom természete. Ezeket a fékeket, szétválasztásait a hatalmi ágaknak meg kell tartani. És itt megint azt láttuk, hogy amit elrontottak egyesek – és aminek mi már nem voltunk a részesei –, azt sokkal nehezebb helyrehozni, mint elrontani. Ez sok feszültséget okoz. A legjobb szándékkal elindított korrekció is könnyen gellert kap, épp azért, mert a PSD elnökének vannak lezáratlan ügyei, amelyek miatt könnyen hiteltelenné válik. Ha csak azt nézzük, hogy a Horváth Anna ügyében mik történnek – ha ez igazságszolgáltatás, akkor én helikopter vagyok. Ha az igazságszolgáltatás, hogy a SRI által rögzített anyagot az ügyész megvágja, és a kedve szerint rakja össze a magnószalagot, majd úgy küldi a bíróságra – ha ez a normális, akkor tényleg űrhajók vagyunk mindannyian.

– Hogyan képzeli az RMDSZ az együttműködést a továbbiakban az MPP-vel és az EMNP-vel?

– Rajtunk nem fog múlni az MPP-vel való együttműködés. Azt mondtam, 2019-ben is nézzünk előre. Az EP-választásokon a két befutó hely nem osztható el méltányosan, de önkormányzati és parlamenti választások jönnek, és ha közösen nézzük a feladatokat, akkor közösen meg is fogjuk tudni oldani azokat.  Az EMNP-nek azt szoktam mondani, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Egyelőre azt nehezen tudom elképzelni, hogy egyik nap beletaposnak a földbe, másnap meg azt mondják, alkossunk koalíciót, s az RMDSZ adja fel a politikai identitását 30 év múlva. Az EMNP-vel is el tudom képzelni az együttműködést hosszú távon, de ezt időben alakítani kell, a bizalmi viszonyokat is időben javítani kell. Tehát ez sem rajtunk múlik, állok elébe. Viszont abszurd helyzeteket nem tudok kezelni.