„Nem kell mindig versenyt futni a világgal!”

– Zilahon születtél és az ottani Református Wesselényi Kollégiumban érettségiztél, abban az iskolában, amelynek egykoron Ady Endre is a diákja volt. Jelen van ma is e kollégium falai között a költő szellemisége?

– Ady emléke az egész Szilágyságot és annak „fővárosát”, Zilahot is belengi. Kölcsönösen hatott egymásra a város és a költő, mert az ott eltöltött évek lenyomatai minduntalan visszaköszönnek Ady verseiben és prózájában is. Élénk magyar kulturális élet jellemzi ma a várost, ahol a csodálatosan felújított, többszáz férőhelyes színházteremmé kialakított Vigadóban (ahol annak idején még a Wesselényiek báloztak), hetente lépnek fel meghívott magyar előadók és társulatok. Minket egyfajta Ady-kultuszban neveltek a Wesselényi Kollégiumban és nagyon sokat jelentett számomra, hogy ugyanabban az alma materban cseperedhettem fel, ahova a nagy költőnk is járt. Ha nem itt végeztem volna a középiskolát, talán soha nem lettem volna színész, mert kijelenthetem, hogy az ott eltöltött tanulóévek determinálták az életemet. A magyartanárnőm, Tőtős Katalin valósággal belém táplálta az irodalom szeretetét. Ittam a szavait és az évek múltával egyre inkább azt éreztem, hogy az irodalom felfedezésre váró, gyönyörűséges csodadolgokat rejt magában. Alapítottunk egy színjátszó csoportot a kollégiumban, amely olyan népszerűnek bizonyult és olyan kulturális mozgalommá nőtte ki magát, hogy mindenki a tagja szeretett volna lenni, aki abba az iskolába járt. Ennek köszönhetően a színház, a színjátszás már középiskolás koromtól az életem szerves részévé vált. A tanáraim bíztatására jelenkeztem a kolozsvári színművészeti egyetemre és nagyon szerencsésnek tartom magam amiatt, hogy mindig olyan értékes emberek vettek körül, akik folyamatosan segítettek engem példákkal és tanácsokkal. Nélkülük, lehet, hogy teljesen elkallódtam volna ebben a nagyvilágban. 

– A „hepehupás, vén Szi­lágyság” mellett Kalotaszeget is szűkebb pátriádnak érzed és vallod. 

– Édesanyám tősgyökeres kalotaszegi, azon belül is kalotaszentkirályi és még azon belül is zentelki származású. Mind a Szi­lágyságot, mind Kalotaszeget az otthonomnak tekintem, hiszen mindkét helyen hoszabb-rövidebb ideig éltem, „messzeringó gyermekkorom” emlékei hozzájuk kapcsolódnak. A Kós Ká­rolyi transzilvanizmus erősen tetten érhető a kalotaszegi tájegység szorvány magyarságában, miként a Dsida Jenőre jellemző „mindig magunkért, soha mások ellen” gondolatiság is. Igazából így élem én is az életemet: igyekszem egy csöppet hozzáadni ahhoz a közösséghez, amelyből sarjadzom. Vagy Arany János szavait idézve: „...törzsömnek élek, érette, általa.” Kós Károllyal, aki talán a legutolsó erdélyi polihisztor volt, közösen vallom, hogy csodálatos, mágikus hely Kalotaszeg, valahol félúton, Brassó és Budapest között. 

– Mindezekhez mit adott hozzá Kolozsvár számodra?

– A szó jó értelmében: kulturális sokkot. Bolyongtam a városban, mint Ábel a rengetegben és igyekeztem minden olyan eseményen jelen lenni, ahol irodalomról volt szó. A Bulgakov Irodalmi Kávéház nagyon meghatározó hely volt számomra az egyetemista éveimben, számtalan irodalmi esten, könyvbemuatón vettem ott részt. Az egyetemen Bíró József volt a színészmesterem és osztályvezetőm, akitől a szakmabeli beavatáson túl, a színpad feltétlen tiszteletét és szeretetét is megtanulhattam. Ez a fajta tisztelet számomra alapszabály. A színpad számomra élet és halál kérdése, mert ott úgy érzem, egy szentélybe vagyok, ahova nem szabad és nem lehet becstelen módon belépni.  Ebben a megszentelt térben minden kimondott szónak súlya és fontos üzenete van. De nemhogy a kimondott szónak, de egy vesszőnek, vagy pontnak is jelentősége van a színpadon. A közönséggel való találkozásom másik feltétele az önmagammal és a nézővel szembeni őszinteségem, mert enélkül hiteltelen lenne a szerepem, nem közvetítené a küldött jelet, információt, üzenetet. A tisztelet és őszinteség nélkül az alakításom hamis volna és üresen kongó. Viszont ha ezek megvannak, akkor már létrejöhet a belső, meghitt, hamonikus kapcsolat a színész és néző között. 

– Az egyetem elvégzése után a kolozsvári társulat tagja lettél. Melyek voltak számodra a legemlékezetesebb szerepeid?

– 2012. október elsején írtam alá a szerződésemet a Kolozsvári Állami Magyar Színházzal és a legkedvesebb szerepeim emlékei visszanyúlnak oda, a kezdetek kezdetére. Önmagam számára az egyik legemlékezetesebb alakításom az Anthony Hope szerepe volt, a Sweeney Todd című zenés rémtörténetben, amelyet Dragoş Galgoţiu rendezett. Óriási élmény volt élő zenekarral játszani, énekelni abban a gyönyörű képi világgal rendelkező előadásban. Nagyon kedves volt számomra A dzsungel könyvéből (rendező: Puskás Zoltán) Maugli szerepe is. Amúgy is nagyon kedvelem a gyerekelőadásokat, mert azt érzem, hogy a gyerekek, a fiatalok a legőszintébb nézőim, akik a legélesebb és legbátrabb kritikával élnek a színésszel és a látott előadással szemben.

– A kőszínházi tevékenységeid, szerepeid mellett az évek során számos olyan egyéni előadóestet hoztál létre, amelyekkel bejártad Erdély legeldugodtabb magyar településeit, de a Nyugaton élő magyar diaszpóra végvárait is. 

– Ha most élne Reményik Sándor, szerintem a templom és az iskola mellett a színházat is úgy említené, mint azokat a biztos, meghitt, intézményesített tereket, helyeket, ahol mi, kisebbségben élők, a magyar anyanyelvünket gyakorolhatjuk. Mi, általánosságban színészek, de elsősorban és kiemelten: magyar színészek vagyunk. Az anyanyelvünkhöz kötött a tevékenységünk és szerintem ma sem elcsépelt kijelentés az, hogy a „nyelvében él a nemzet”. Az irodalom talán a legfontosabb kapocs a színház és a néző között, és ha elfogynának az irodalmat kedvelők, akkor lassan lemorzsolódnának a színházba járó emberek is. Úgy vélem, aki nem szereti az irodalmat, az a színházat sem kedvelheti igazán. Amellett tettem le már nagyon régen a voksomat, hogy megpróbálom a fiatalokat az irodalom megkedveltetése útján, az irodalmi estjeim által becsalogatni a színházba is. Azt hirdetem nekik, hogy van élet a simogatós telefonok világán túl is, és arra buzdítóm őket, hogy vegyenek olykor könyvet, verseskötet is a kezükbe. Mert az irodalomban nagyon sok minden találtatik: gyógyír, remény és tanács. 

– Nem csak kenyérrel él az ember...

– Így van. És ráadásul, mi magyarok, olyan kevesen vagyunk, hogy nem engedhetjük meg magunknak a műveletlenség luxusát. A külföldi turnéim megerősítettek abban, hogy az én helyem, az én otthonom itt van Erdélyben. Bolyongásaim után, mindig haza kell térnem és a messzi földön megszerzett tapasztalatot és tudást idehaza kell beépítenem a hétköznapi életembe. Minél többször és minél meszebb utaztam el, annál jobban megtanultam tisztelni és szeretni az itthoni embereket, létet és életet. Chicagói fellépésem után egy 91 éves öreg magyar bácsi arról mesélt nekem, hogy bár jóval több mint egy fél évszázada elhagyta a szülőföldjét, nem telik el nap úgy, hogy ne gyötörné a honvágy. Teljesen megértem őt, tudom, hogy én is pont így éreznék a helyében.

– A már említett Ady Endrét leszámítva, melyik magyar költőt érzed a hozzád legközelebb állónak?

– Dsida Jenőt nagyon megszerettem. Nem csak azért, mert, bár nem itt született, de ízig-vérig kolozsvári volt, hanem azért is, mert nagyon emberközeli költészetet hagyott ránk. Nem hiában nevezik szűkebb körökben „az angyalok költőjének”, mert istenes verseiből süt a feltétlen hit és elhivatottság. Ha egy harmadik költőt is megnevezhetnék, az Reményik Sándor lenne. Az előadóestéimre visszatérve, érdekes, hogy mindig nagyon fontosnak tartom azt, hogy megforduljak azokon a helyeken, ahol az adott költő is járt előttem. Például Petőfinek a Szeptember végén című versét akkor tudom hitelesen elmondani az embereknek úgy, hogy az igazán mély legyen, ha már eljutottam egyszer Koltóra. Dsida Jenő Nagycsütörtök című versét akkor tudom a legőszintébben tolmácsolni, ha már megfordultam a szürke, poros székelykocsárdi vasutállomáson. Ady Endrének A Kalota partján című költeményét csak azután tudtam igazán szívből szavalni, miután láttam már egy kalotaszegi pártát, olyant, amilyent ő is láthatott 1914 júniusában, a nagy világháború előtti szélcsendben. A versek akkor érnek meg bennem igazán, ha az adott költőt mélyrehatóbban megismerem. Jelen életünk a szörnyen felgyorsult, rettenetesen mobilizált világban zajlik, amelyben annyi fölös információ ér bennünket, hogy lassan már nem tudunk sem örülni, sem pedig gyászolni. Ezért is érzem szerencsésnek magam, hogy színész lehetek, mert a színház mint egy szakrális tér-idő kapszula, mindettől megvéd. A színházban az ember le tud csendesedni, el tud gondolkodni, magába tud fordulni és másokat, a nézőket is gondolkodásra, az érzelmek és az érzések kibontakoztatására tudja késztetni, segíteni. A színház egyik rejtett üzenete az is, hogy nem kell mindig versenyt futni a világgal.

 – Mi határozza meg a magánéletedet, a színházon kívüli és az irodalmon túli hétköznapjaidat?

– Minden adott pillanatát megbecsülöm a sorstól kapott életemnek. Reményik szavaival élve, „csendes csodákként” tekintek a mindennapjaimra. Mi, emberek, sokszor nem értékeljük kellőképpen azokat a dolgokat, amiket fentről kapunk. Sok mindenre úgy gondoljuk, hogy azok csak úgy vannak, hogy az alanyi jogon kijárnak nekünk, pedig – ismét Reményikre hivatkozva –, mindazok „kegyelemből adatnak fentről”. Nagyon fontos tényező a család, vélem én, akinek hat leánytestvére van, mivel hétgyermekes családba születtem bele. Ugyanakkor már én is kaptam fentről kegyelemből ajándékokat: három csodás gyermeket, akik prémium-üzemanyagként tolnak, hajtanak engem folyton előre. Romantikusan hangzik, de hiszem és tudom, hogy az irodalom, a színház és a családom együttese olyan tündérkertet jelent számomra, amelyben a rossz, negatív emberi gondolatokat mindig meg tudom változtatni és javítani.

Borítókép: Tompa Réka