Igaz, Romániában alacsonyabb az életszínvonal, mint Európa más országaiban. Igaz, országunkban még mindig sok a minimálbéren élő munkavállaló és a kisnyugdíjas, akiknek nehéz lehet a mindennapos költségeket fedezni. Akár több millió emberről lehet szó, akik egyik-napról a másikra élnek, és akik számára olyan dolgok, amelyek sokunk száméra a normális élet velejárója, megfizethetetlen. Ennek ellenére úgy vélem, most más szempontokat is figyelembe kell vennünk. Mi, Kolozsváron az országos átlaghoz képest jól állunk, ami az életszínvonalat, munkalehetőségeket illeti, de nem mindenhol van így. A napokban mesélték, hogy egy Kolozsvártól keletre fekvő faluban működő nagy gyárba Maros megyéből (is) hozzák a munkásokat nap, mint nap, mert az ottani kistelepüléseken semmilyen munkalehetőség nincs. Ezért, aki dolgozni akar, vállalnia kell a napi háromórás ingázást kisbusszal. Nem nagy fizetésért, teszem hozzá rögtön.
Igen, van min javítani itthon is a javából. Mégis azt gondolom, még a romániai kisnyugdíjast sem hasonlíthatjuk össze azokkal a szerencsétlen sorsú ukrajnai menekültekkel, akiknek egy igazságtalan, gyilkos katonai agresszió következtében kellett elhagyniuk hazájukat, otthonukat, mindent, amit ők és felmenőik az életükben megszereztek. Most pedig motyóikat egy kis bőröndbe összezsúfolva, lakásukat és megélhetésüket hátra hagyva menekülnek, többségük karjukon kisgyerekekkel. Jelen pillanatban senki sem tudja, hogy a menekültek mikor térhetnek vissza hazájukba. És ha egyszer majd visszatérnek, mihez kezdenek majd romba dőlt otthonaikban.
A média kimerítően tájékoztat az ukrajnai menekültek megsegítését célzó kezdeményezésekről. Állami hivatalok, magáncégek, és magánszemélyek igyekeznek részt vállalni a feladatokban. Egyik ismerősöm közel egy hónappal ezelőtt fogadott be egy ukrajnai házaspárt, akik már elhagyták Kolozsvárt, úton vannak egy nyugalmasabb hely fele. Kolozsváron bölcsődei-óvodai csoportot hoztak létre az itt tartózkodó ukrajnai apróságoknak. Az állomáson és máshol is segélypontok működnek, amelyek több mint egy hónapja üzemelnek teljes gőzzel.
Visszatérve az említett Facebook-poszthoz, csak azt tudom mondani, hogy akinek ilyesmi megfordul a fejében, és le is írja, vagy átveszi, osztja: az én meglátásom szerint az mentes minden empátiától, emberségtől. Adakozni nem kötelező, a vélemény-nyilvánítás pedig szabad. Ám szembe állítani az itteni szegény sorsúak helyzetét az ukrán menekültekével szerintem súlyos hiba. És nem csak az: rosszindulat! Mégpedig a javából.
