A Dakota ház New Yorkban van, a Central Park nyugati oldalán. Itt ácsorgott sokáig Chapman 1981 december nyolcadikán. Végre meglátta százmilliók bálványát, John Lennont, aki abban a házban lakott (özvegye, Yoko Ono ma is ott lakik). Autogramot kért és kapott is tőle, majd elváltak útjaik. És hogy hírhedté válhasson, pár órával e szívélyes találkozás után lelőtte a legendás zenészt, aki belehalt sérüléseibe. A gyilkos nyugodtan leült, és olvasni kezdte Salinger Zabhegyező című regényét, így találtak rá a kisiető rendőrök, akik letartóztatták. Nem tanúsított ellenállást, csak annyit mondott: vallomása az olvasott regény.
A tények ennyit mondanak. Talán még érdemes annyit megjegyezni, hogy a Zabhegyező ugyanúgy nem hibás ebben az egészben, mint ahogyan a The Beatles Helter Skelter című dalát sem lehet józan ésszel okolni a Manson-féle gyilkosságokért.
Ne ölj!
Ez a rövid és egyértelmű parancs minden egyes valamirevaló vallásban benne van. Egyszerűen, konkrétan, sallang és kiskapuk nélkül. Éppen ezért furcsa, hogy a vallások túlnyomó többsége mindig is meglehetősen lazán értelmezte ezt a félreérthetetlen felszólítást. Az emberölés kérdéséhez papok, próféták és hívők rendkívül ambivalensen viszonyultak, s megtalálták azokat az erkölcsi-filozófiai magyarázatokat amelyek minden térben és korban az igényeknek megfelelően legitimálták az élet kioltását.
„Szent háború”, vagy egyszerűen csak háború, halálos ítélet és társaik mind igazolhatók, csak akarni kell. Mindeközben se szeri se száma az olyan prédikációknak, amelyek az „élet szentsége” fogalmára alapozva forgatják az erkölcsi bunkósbotot.
Istenteremtő mechanizmusaink módszertana néhány ritka kivételtől eltekintve alapvetően a dogmaszövés, és ennek terméke csak látszólag egy magasabb erkölcsi rend, sokkal gyakrabban inkább egy olyan dialektika, amely minket tükröz a mi emberi relativitásaink jegyében. Éppen ezért, minél kevésbé dogmatikus egy vallás (vagy akár egy Istennel nem számoló filozófia, ideológia), annál könyörtelenebb a megvásárolható emberi lelkiismerettel szemben s annál nagyobb felelősség a felvállalása.
J. K. Rowling egyik legütősebb kijelentése a Harry Potter sorozat hatodik kötetében olvasható: az ölés kettéhasítja a lelket, mert a természet rendjének megsértése. Idealistán hangzó, de alapjelentése: bármiben is hiszünk, nincs jogunk egy másik embert megfosztani életétől. Ez lényegében visszatérés az ószövetségi parancs kérlelhetetlenségéhez: ne ölj!
Képesek leszünk-e valaha igazán felfogni, elfogadni és kompromisszumok nélkül magunkévá tenni ezt a gondolatot? Jelenleg nem úgy tűnik.
John Lennont milliók gyászolták, és valahányszor gyilkosa szabadlábra helyezésért folyamodik, százezrek tiltakoznak. Ennek oka egészen egyszerűen a népszerűség, amely bálványként a társadalom felé helyezte Chapman áldozatát. És ebben nem is lenne semmi rossz, ha ez a fajta felháborodás alanyi jogon kijárna minden e bolygóra született emberi lénynek, de ez korántsem így van.
Korunkban számos konfliktus dúl a földgolyó különböző részein. Emberek tömegét pusztítják valamilyen ideológiák – valójában sima anyagi érdekek – mentén és a világ töredékét sem mutatja annak a gyásznak, felháborodásnak, igazságszomjának, mint amit Lennon esetében tanúsít. Miért?
Hány Lennon, Picasso, Milton, Gandhi, Mozart, Hawking, Darwin és hasonló lehetőségét ítélték golyó általi halálra Szíriában, Irakban, Afganisztánban, Darfurban, Boszniában?
Hány gyermek hunyta be örökre a szemét úgy, hogy alig élt?
Tudunk-e válaszolni arra a kérdésre, hogy mivel s mennyivel lett fajunk szegényebb, amikor e névtelen tömegektől elvitatta az élethez való jogot?
Nem.
John Lennon rajongójaként, zenészként magam is fájlalom tragikus halálát. De van bennem egy beteges (?) idealista szikra, amely úgy gondolja, ugyanez a gyász kijárna mindenkinek, akitől fajunk kegyetlensége, kapzsisága elvette az életet.
André Schwartz-Bart írja le Igazak ivadéka című regényében a nisztárim cádikim, a rejtőző igazak talmudi legendáját. Eszerint minden korban él a földön harminchat igaz ember. Maguk sem tudják, hogy igazak, hiszen ha tudnák, már nem lehetnének azok. Ők hordják magukban a világ összes fájdalmát, gyászát, súlyát, könnyeit. Ha csak egy is hiányozna közülük, a világ összeroppanna a kíntól. Elhunyta után egy ilyen igaz ember lelke annyira fagyos a sok fájdalomtól, hogy Isten ezer évig kell melengesse a kezei között. Bennünk mindebből mennyi maradt? Kütyüink, kalóriáink, pódiumon vitustáncot járó egónk és az ordító bóvli mindennapos cirkuszforgatagában mennyit érzünk meg mások fájdalmából, kínjából, a kioltott számtalan élet robusztus tragédiájából, az élet valódi szentségének mitikus szólamából?
Egy bálvány halála tömegeket rendít meg, egy ember halála csak keveseket. A gyász tompul, az igazságszomj (bosszúszomj?) visszaküldi Chapmant a cellájába, s kóros önigazolási hajlamunk megnyugszik néhány további évre. Pedig – ha már itt tartunk – volt egyszer egy beteges idealista, akinek dalait, dogma-, kapzsiság- és háborúellenes manifesztumait mai napig előszeretettel hallgatjuk s énekeljük, s közben csupa szépet s jót gondolunk. Úgy hívták: John Lennon.
