Interjú László Noémi költővel, a gyermeklapok új főszerkesztőjével
– Mi volt az első reakciód, amikor felmerült, hogy te veszed át a Napsugár és a Szivárvány főszerkesztését, és mikor történt mindez?
– Tavaly decemberben kérdezett meg Zsigmond Emese, hogy átvenném-e tőle a stafétát. Vegyes érzés volt, mert már több mint húsz éve szerzője vagyok a Napsugárnak és az elmúlt években elég sok általuk szervezett eseményen is részt vettem szerzőként. Eddig is dolgoztam már szerkesztőként a kolozsvári Helikonnál, ahol a vers- és műfordító rovatot szerkesztettem, de azért egy főszerkesztői állás mégiscsak merőben más. Azonnal gyomoridegem lett, viszont azt is tudtam, hogy ezt az állást valakinek el kell vállalni. Léteznek revelációk, amelyeket csak utólag tudunk megítélni, mert a pillanat hevében az embernek megfelelően vakmerőnek kell lennie ahhoz, hogy később megvilágosodhasson és rájöhessen, hogy jól választott. Nyilván, ahhoz, hogy kiderüljön, milyen választás volt ez, még időnek kell eltelnie, de reménykedem, hogy megfelelek majd ennek a feladatnak, hiszen elég komoly és egyszerre szép kihívás számomra. Szóval az első reakció a meglepetés, az izgalom és a gyomorideg keveréke volt, viszont összességében örülök ennek a lehetőségnek.
– Mennyire lehet és egyáltalán mennyire szükséges reformálni ilyen nagy múlttal rendelkező lapokat? Hogyan szabad hozzájuk nyúlni?
– Úgy gondolom, egyelőre csak óvatosan. A magánéletben a drasztikus változások híve vagyok, de intézmények esetében kevésbé. Elsősorban most az a feladatom, hogy a gyerekek minél kevésbé vegyék észre azt, hogy váltás történt a szerkesztőségben. Hosszútávon viszont nyilván kell újítani, de ebben az évben még biztosan nem, a novemberi és decemberi lapszámok még a megszokott módon készülnek el.
– Biztosan van azért egy cél a szemed előtt arra vonatkozóan, hogy főszerkesztőként mit szeretnél megtartani, esetleg átformálni.
– Természetesen. Úgy érzem, a Napsugár egyik legfőbb értéke, hogy állandó, élő kapcsolata van az olvasóival, illetve a tanítónők és óvónők hálózatával. A gyerekek szülei tartanak el bennünket, de a pedagógusok segítenek eljutni a gyerekeken keresztül a szülőkhöz. Nekünk olyanoknak kell maradnunk, hogy az oktatók fantáziát lássanak bennünk és örömmel használják ezeket a lapokat az iskolákban. Ezt a kapcsolatot pedig eseményekkel, táborokkal, vetélkedőkkel is igyekszik a lap fenntartani és fejleszteni, hiszen kulcsfontosságú a fennmaradásunk szempontjából. Vannak ugyan támogatók, akik a már említett események megszervezéséhez és az időszakos kiadványok megjelenéséhez hozzájárulnak, de a Napsugár elsősorban önellátó és az eladott példányszámokból él. A másik fontos dolog, hogy ez a szerkesztőség nem egy személyi kultusz helye, hanem közösség és csapatmunka, aminek köszönhetően oly sok gyermekhez eljuthat a Napsugár és a Szivárvány. Tehát az egyik fontos dolog mindenképp az olvasókkal és a nevelőkkel ápolt kapcsolat fenntartása, a másik pedig, hogy a Napsugár érték- és hagyományőrző műhely, ezen pedig semmiképp nem szabad változtatni. Továbbá, a gyermekirodalmi jelleg is olyan tényező, amit ha kihúznánk a fejlécből, akkor a lap elveszítené az identitását. Egyelőre tehát nem is annyira a lap szerkezetében kell változtatni, hanem apró finomításokat lehet végezni a bekerülő mesék, versek, viccek jellegét tekintve. Ott van az a feladat is, hogy mi erdélyi magyar gyermeklap vagyunk, de talán lehetne kicsit tágítani a bekerülő gyermekirodalmi alkotások spektrumát.
– Tervezed új szerzők, munkatársak bevonását?
– Én is úgy kerültem ide ezelőtt nagyjából 25 évvel, hogy Zsigmond Emese felvetette az ötletet: gyermekverseket kéne írnom a lapba. Nekem is megvan az elképzelésem arról, kiket fogok majd letámadni, hogy írjanak nekünk, tehát mindenképp szeretném a fiatal szerzőket arra csábítani, hogy gyermekeknek is írjanak. Sokan vannak, akik spontán módon elkezdenek írni a kicsiknek, amint szülőkké válnak, de én szeretném azokat a szerzőket meglátni, megtalálni vagy felfedezni, akik önmaguktól, természetes indíttatásból, saját belső késztetésre írnak a legkisebbeknek.
Az is kiderült: a szerkesztőségből nem engedik el az embert üres kézzel FOTÓK: CSIKI ZSUZSANNA– Gyerekkorodban járt neked a Napsugár? Milyen emlékeid vannak róla?
– Igen, de érdekes, mert annyira nem is a lapra emlékszem, hanem inkább egy alkalomra, amikor járt nálunk az iskolában Kányádi Sándor. Negyedik osztályos diák voltam egy monostori általános iskolában, akkor jött el hozzánk, és ez volt a legnagyobb élményem, ami a Napsugárhoz kötődik. Nem tudom, hogy a mai világban még lehet-e olyan aurája írónak, költőnek, mint amilyen neki volt annak ellenére, hogy abban a sajátos korban nemigen lehetett az embereknek aurája. Ebből az esetből is gondolom, hogy az élmény, az élő találkozás az, ami maradandó módon megfogja a gyermeki fantáziát. Persze a lap az állandóságot és a biztonságot jelenti a gyerekek számára és ezért nem is szabad drasztikusan megváltoztatni, mert ezt szokták meg és valahogy ebből kiindulva kéne kidolgozni mindent, ami az újító szándékot illeti. Emlékszem még arra is, mennyire jó volt, hogy ezt a lapot lehetett tépni, vágni, gyűrni, hajtogatni, így konkrét, fizikai kapcsolatunk volt vele. Ebből is látszik a lap egyik nagy érdeme, hogy játékosan nevel, hiszen összefonódik irodalom és képzőművészet, mese és alkotás, hajtogatás és játék.
– Úgy emlékszem vissza, hogy az óvodában és az iskolában mindig nagy nap volt, amikor megérkezett a Napsugár és a Szivárvány. Olyankor legalább egy órát csak a tanulmányozásukra szántunk, igazi közösségi élmény volt az osztályban, de tény, hogy akkoriban még nem volt más, ami folyamatosan elterelhette volna a figyelmünket. Mennyire tud alkalmazkodni egy ilyen lap a gyermekek változó igényeihez?
– Most már nem ugyanazokkal az olvasókkal állunk szemben, mint a kezdetekkor, és a mai kis olvasóknak nagyon magas az ingerküszöbük. Ez is egy dilemma. A kérdés az, hogyan lehet ezt a lapot megújítani úgy, hogy közben önmaga maradjon, mert azt semmiképp nem akarnám, hogy az új Napsugár ne Napsugár, az úgy Szivárvány pedig ne Szivárvány legyen. Abból adódóan, hogy milyen kapcsolatuk van a mai gyerekeknek az azonnali sikerélményeket nyújtó digitális világgal és a nyomkodós kütyükkel, én azt látom, hogy valószínűleg a rövidség irányába kell elmozdulni. Tehát háromoldalas mese helyett kétoldalas, majd egyoldalas, négyszakaszos vers helyett pedig kétszakaszos, majd egyszakaszos. Mindemellett pedig ott van az is, hogy minden olyan zsúfolt, minden olyan színes, így én inkább arra hajlanék, hogy legyen a Napsugár kevésbé zsúfolt, rikító és feltűnni vágyó, de amit nyújt, az legyen tartalmas és olyan, ami megmarad. Ezt az irányt tűzném ki majd a csapat elé.
– Továbbra is lehet tőled publikációkra számítani a Napsugárban a főszerkesztői teendőid mellett?
– Ez olyan fura dolog, mert Zsigmond Emese konkrétan mondta is, hogy Nonó, azért nehogy kiszerkeszd magad a lapból. Én a Helikonnál is úgy voltam, hogy a saját verseimet nem tettem be a versrovatba, mert az hogy néz ki. Nem rokonszenves dolog az, ha az ember saját írását hozza a lapban, de az a helyzet, hogy kénytelen leszek. Ne felejtsük el azt sem, hogy ennek a lapnak szerkesztője volt Bálint Tibor, Kányádi Sándor, Fodor Sándor, és ők sem húzódoztak attól, hogy írásaikkal megtöltsék a lapszámokat. És, ha már erről beszélünk, akkor gondoljunk csak a magyar irodalomtörténet zivataros századaira, amikor megannyi író, költő lapot szerkesztett csak azért, hogy legyen, ahol publikáljon. Én nem így tekintek sem a Napsugárra, sem a Szivárványra, éppen ezért nagyon oda kell majd figyelnem arra, hogy ne maradjanak ki belőlük az írásaim sem.
