A kiállító alkotásaiból többet is kisorsoltak a megnyitón résztvevők között
Toronyba zárt történelmünk...,
...parafrazálhatnánk a nemrég Nagyenyeden, ugyanabban a teremben bemutatott könyv címét Szucher Ervintől, miközben id. Lőrincz Zoltán vetített képsorait szemléljük. A bemutatott református templomok fotói híven tükrözik a belső- és dél-erdélyi szórványsorsot, felidézik történelmünk minden nagyságát és ismétlődő kínszenvedéseit. A romokban is impozáns épületek, amelyek közül egyeseket talán csak a megmentésre vágyó álmodozás tart egybe a végső pusztulástól, ugyanakkor néhány felújított templom reményfakasztó képe tökéletes keresztmetszetét nyújtja a környék magyarságának léthelyzetéről, lelkiállapotáról.
Templomok és érdekes történeteik
A bemutatót id. Lőrincz Zoltán kísérőszövegei, kiegészítő magyarázatai tették színesebbé. A nyugalmazott református lelkipásztor szinte betéve ismeri a templomok történetét, mindenikről tud valami érdekeset mesélni. Felhívta például a figyelmet az Erdélyi Hegyalja egyik legszebb templomára , a boroskrakkóira, amely sok hasonlóságot mutat az enyedivel. A borosbenedeki templomról is kevesen tudják, hogy valaha várfal vette körül, először ezt hordták szét a környék lakosai, majd a templom következett... A szép rozettás ablakairól könnyen felismerhető alvinci templomnak nemcsak az emberek, hanem az árvíz is ártott, megmaradt viszont néhány azokból a millenniumi fenyőkből, amelyeket anno a Magyar Kormány rendeletére ültettek (t.i. az intézményeknek tíz darab nemes fát kellett ültetniük a jeles alkalomra). A Maros ártalmasnak bizonyult a borbereki templom számára is, annyira feltöltötte talaját, hogy az ablakok már csak egy méterre vannak a földfelszíntől. Sok templom esetében a hajóhoz viszonyított kicsi torony a szembetűnő, ami a pusztulásokat követő újjáépítésnél felmerülő költséghiánnyal magyarázható; e tekintetben Sárd templomának rövid, tompa tornya Erdélyben is ritkaságnak számít. Különösen érdekes adatot szolgáltatott id. Lőrincz Zoltán a marosszentimrei templomról: épp egy forrás mellé építették, amely az ősmagyar vallás szokásainak továbbélésére utal.
Az eseményen bemutatott 28 fotó közül öt darabot kinagyítva a május 13-án megrendezésre kerülő, a reformáció létrejöttének 500. évfordulója tiszteletére rendezett emlékünnepségen is megcsodálhatott a közönség.
A legrégebbi sokszorosítási mód
A rendezvény második részében id. Lőrincz Zoltán fametszet-kiállítását nyitotta meg, melynek bevezetőjében érdekes információkat szolgáltatott e sajátos művészetről.
A fametszet a legrégebbi sokszorosítási mód, a kínaiak kezdték el a 9. században, Európában pedig a 14. században terjedt el. Ennek leghíresebb művelője Albrecht Dürer volt, akinek ősei a Gyula melletti Ajtósról származtak, a falu nevét, mint nemesi előnevet használták („ajtós” németül Türer, ez alakult át Dürerré).
A fametszetet (xilogravúra) eleinte lapdúcra metszették, ami azt jelenti, hogy a fát hosszában a szálára vágták és erre metszették rá a képet. A későbbiekben a harántdúc-vésést alkalmazták, azaz a fát keresztbe vágták. Míg az elsőnek az a hátránya, hogy a fának a szála könnyen kiszakad, utóbbinál ez a veszély nem áll fenn, mivel végfába van metszve
Id. Lőrincz Zoltán elmagyarázta, hogy mindkét esetben ugyanazt a technikát alkalmazzák: felviszik a rajzot a fára, és ezt meghagyva V alakú vésővel a rajz körül kifaragják, a nagyobb felületeket pedig U alakú vésővel távolítják el. A kimagasló felületeket hengerrel bevonják és erre ráhelyezik a papírt s lehengerelik, így maga a rajz átkerül a papírra. A fametszés hátránya, hogy a levonat tükörképe lesz az eredetinek, azaz a jobb- és baloldal felcserélődnek, ezért elkészítésükkor legtöbben tükröt használtak. Nem úgy a kiváló tehetségű Gy. Szabó Béla, akit Európa-szerte a műfaj egyik legmagasabb szintű művelőjeként ismernek.
Kisvárosban is van lehetőség az újításra
A hagyományos fametszet-technikák birtokában, id. Lőrincz Zoltán két sajátos módszert alkalmaz. Az első az, amikor magát a rajzot V alakú vésővel kivési, ezért a később rákerülő festéknek tulajdoníthatóan a rajz sötétebb lesz, míg a többi felületet megszínezi. Érdekes, hogy azért, hogy a festék csak a vésett részekbe hatoljon be, a felületet egy politúrréteggel kell bekenni, így a festék csak a vésett részeket fogja meg. A vésés-politúrozás-festés módszerét egyik nagybátyjától, Lőrincz Jánostól leste el, aki az 1980-as években újításával nagy sikert aratott Németországban. A másik módszer az, hogy diófapáccal „antikolja” a munkákat, a régies hatás keltése érdekében, és ezt is nagybátyja, Lőrincz János dolgozta ki.
Id. Lőrincz Zoltán cseresznye-, szilva-, mahagóni-, kőris- és tiszafenyőből készült munkáit nagyra becsülték a jelenlevők. Az alkotások Erdély nagy fejedelmeit, híres írókat, címereket, templomokat valamint szabadon választott témákat ábrázolnak. A megnyitó végén négy munkát kisorsoltak, a többiek pedig a következő hetekben megtekinthetők és megvásárolhatók a galériában.
