Valóban ez mind igaz, mint ahogyan a mai fiatal generáció, sőt általában a mai dolgozók, munkavállalók nagy részének kimerültsége is. Nem véletlen annak az igénye, hogy például heti négy munkanappal próbálnának változtatni a megszokott munkaritmuson, igyekeznének ezáltal is alakítani, igazítani a munkaidőt a folyamatosan változó gazdasági, társadalmi, műszaki, életviteli körülményekhez és lehetőségekhez. Mert természetesen emlékezünk, hogy volt, vagy legalább olvastunk a munkásmozgalmakról, szakszervezeti követelésekről, a hétvégi pihenőnap igényéről, a fizetett pihenőszabadság elvárásáról. Ezeket sikerült kivívni, sikerült elérni a kötelező heti két szabadnapot, most pedig újabb elvárásként fogalmazódott meg a napi munkaórák vagy heti munkanapok lecsökkentése. Nyilvánvaló persze, hogy vannak szerencsés szakmák, mesterségek, ahol ez kivitelezhető, máshol pedig nem, mert olyan a munka milyensége, hogy folyamatos készenlétet feltételez: gondoljunk itt az egészségügyre, öregotthonokra, szállításra, turizmusra, számos más szolgáltatásra, vagy akár a médiában dolgozókra. Van, ahol plusz munkaerővel mégis biztosítható egy kényelmesebb váltás, hogy ne kelljen a napi nyolc munkaórát túlhaladva dolgozni. Más esetben viszont épp a rugalmas, az alkalmazott által akár szabadon beosztható munkaidő kerít fogságba, hogy már különbséget sem lehet tenni, vagy nem lehet határvonalat húzni napi munkaidő és napi szabadidő között. Az úgymond szabad hétvégékről nem is beszélve, amelyek a hétköznapokhoz hasonlóan telnek el, mosódnak egybe. Ehhez a műszaki fejlődés is hozzájárult, hogy már mindenki mindenhol és bármikor elérhető. Gondolatban szinte sosem tudunk elszakadni a munkánktól, munkahelyünktől, okostelefonon (is) folyamatosan kapcsolatban, összeköttetésben vagyunk a munkáltatóval, az elvégzendő, megoldásra váró feladatokkal. Ami egy idő után felőröl.
Ilyen és hasonló eset szép számmal akad a mai munkapiacon, a nagyon átváltozott, megreformált, átalakult munkakörülményeknek és munkavégzési módoknak köszönhetően. Munkakultúránk ma már teljesen más, és más lesz a jövőben is. Erre kell felkészülni, hiszen az elvárásokat is mindinkább fokozzák, a megfelelni vágyás mind erőteljesebb, a teljesítményközpontú rideg társadalom csak a tökéleteset ismeri el. Ezen a nyomáson előbb utóbb lazítani kell, az “arctalan” alkalmazottban fel kell ismerni és meg kell becsülni az embert.
