Inkább nem nyilatkozom. Mégis hogyan kellene eldöntenem 17 éves fejjel, hogy mit fogok dolgozni életem végéig? Persze, erre a kérdésre a minket körülvevő időseinktől azt a pofonegyszerű választ kapjuk, hogy bezzeg „a mi időnkben”, „a lányok a te korodban” már családanyák voltak. Igen… Ez akkor volt. Most pedig ugye, milyen jó és egyszerű dolgunk van… S hogy a világ fejlődése manapság számtalan választási lehetőséget nyújt, ezek a fiatalok pedig annyira elkényeztetettek, hogy az égvilágon semmi sem jó nekik. A mi időnkben tizedennyi lehetőség sem volt, és mégis túléltük… Talán most is könnyebb lenne így. Nem megfulladni vagy fulladozni a bőség zavarában. Igazán?
Tegyük fel, hogy egy kádban fekszünk, és kezünkkel elzárjuk a lefolyót. A csapból forró víz ömlik ránk. Ahogy telik a kád, a víz szintje már az ajkaidat áztatja, már csak az orrodon tudsz lélegezni, már a szemedet is ellepte, nem látsz tisztán, minden egyre homályosabb, és neked dönteni kell, hogy a továbbiakban mit teszel… Amikor az ember fulladozik, tulajdonképpen még bőven van oxigén a szervezetében. Az agy furcsa, megmagyarázhatatlan reflexe viszont arra figyelmeztet, hogy milyen sok a testünkben felgyülemlett széndioxid. A szervezeted az életet választja. És én mit válasszak? Egy köztes határt értem el, amikor még vannak elképzeléseim, álmaim, terveim, de a döntésképtelenségem zavarossá teszi a döntést. Pedig érzem, hogy már nagy szükségem van a levegőre, a válaszokra.
Ha bárki is azt mondja, hogy ne dramatizáljuk túl a pályaválasztást, és azt válasszuk, amit a szívünk sugall, akkor az nagyon téved. Képzeljünk el egy kosár gyönyörű, húsos, lédús málnát. A lehetőség számtalan. Lekvárt biztosan nem főzöl belőle, mert ahhoz túl tökéletes a gyümölcs állaga. Megeszed úgy, ahogy van? Nem is tudod… És miközben azon töprengsz, hogy mi legyen vele, egyszer csak észreveszed, hogy a mennyei málna rothadt lett. Már semmit sem tudsz vele kezdeni, mert amikor ott volt a lehetőség, akkor te képtelen voltál dönteni.
Az ember valójában önmagának hazudik, amikor azt mondja, hogy a pénz nem boldogít. Nagyon fájdalmas beismerni, de mindenki tudja, hogy ez nem így van. Mit válasszunk tehát? Létezik egy olyan arany középút, amely megközelíti az ideálokat? Mi legyen: szív vagy ész? Azaz mit diktál a szív, vagy mit akar az ész?
Kedves felnőttek! Ne kérdezzetek. Válaszoljatok. Még ha nem is kérdezünk tőletek. Lehet, kívülről úgy látszik, hogy csak elsuhan a fülünk mellett, amiket mondotok, de higgyétek el, a lelki noteszünkbe feljegyezzük a szavaitokat. Mindent megjegyzünk... Azt is, amikor azt mondja valaki, hogy már tudni kellene, hova tovább. Mintha vésőként fúrnánk bőrünkbe az írószert… Nem szabad sírni, mert a tanár rögtön észrevenné azt… Sírni egy ártatlan mondatért? A tanár épp a padtársaddal beszél, de te érzed a csomót a torkodban, az egyre növekvő könnycseppet a szemed sarkában, és azt kívánod, hogy bárcsak felnőttként tudnál viselkedni, mert milyen ember az, aki sír...?!
Azt is értem, hogy a tiniket nem szabad dicsérni. De akkor honnan tudjuk, hogy miben vagyunk jók? Nem fog attól egyik fiatal sem elkanászosodni, ha időnként megjegyzed, hogy milyen képességei vannak, vagy egy-két dicsérő szót kapnak. Mert, ugye mindenkinek vannak jó képességei.
Nos, hát legyen ez a nagyon gyűlölt „mi leszel, ha nagy leszel” mondat a klisék tömegsírjába temetve. Hogy ne csak ez az egy dolog legyen valakinek egy formálódó karakterhez intézett első megszokott, begyakorolt, reflexszerű kérdése.
