– Adj' isten! Mondanivalóm van. Az apám a halálán van, nagyon beteg szegény. Adott nekem egy térképet a csodakúthoz vezető útról – mesélte Móric. – Ha iszol abból a vízből, húsz évet fiatalodsz. Éppen erre van szüksége apámnak. Elindulok, hogy megkeressem. Velem tartotok? – kérdezte rménykedőn Móric.
– Hát persze! Induljunk azonnal! – mondták a legények, s már akasztották is le a fogasról tarisznyájukat.
Útnak indult a három legény. Elhagyták a falut, s követték a térképet. Hosszú, tekergő ösvényen kellett felmenni egy hegyre, majd le a völgybe. Három nap és három éjjel mentek felfelé, kilencszer kerülték meg a hegyet, mígnem felértek. Mindannyian nagyon fárdtak és szomjasak voltak már, amikor valami neszt hallottak. A hegy tetején egy óriási sas ült tojásain. Amint meglátta a fiúkat, lángolni kezdett a szeme, kiterjesztette szárnyait és elkezdett rohanni a feléjük.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Pista kétségbeesetten.
– Próbáljuk meg elijeszteni! Üljünk egymás nyakába, hogy magasabbnak tűnjünk.
András volt a legkeményebb közülük, ő felvette Pistát, Pista nyakába pedig felkapaszkodott Móric. Mindhárman kalinpálni kezdtek a karjukkal és hangosan kiabáltak. A sas még sosem látott ilyen furcsa hatkarú, kétlábú szörnyeteget, így jobbnak látta, ha elmenekül. A fiúk elvettek egy-egy aranytojást és leereszkedtek völgybe.
Ilyen pusztaságot még sosem láttak. Nem voltak házak, fák. A nap szikrázott az égen, mindenhol szárazság volt, víznek nyoma sem volt sehol. A fiúk egyre fáradtabbak voltak, bármit megtettek volna egy csepp vízért. Nem tudni, mennyit gyalogoltak, de Móric kezdte feladni a reményt, hogy megtalálják a szerencsekutat. Pista már csak araszolt, András szája cserepes lett a szomjúságtól. Móric lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, úgy látta, mintha a távolban lenne valami.
– Délibáb vagy tényleg egy kutat látok? – kérdezte.
Utolsó erejüket megfeszítve szaladtak a kúthoz. Amikor odaértek, akkor vették észre, hogy a kút aranyból van rakva. Megtalálták hát a szerencsekutat. Örültek is, meg nem is. Végre vízhez jutottak, de nem ihattak belőle. A kút vize ugyanis húsz évet fiatalít, ők mindhárman 18 évesek voltak. Ha isznak belőle, meghalnak.
– Az menjen le vízért, aki nem annyira szomjas, hogy ellen tudjon állni a kísértésnek.
Úgy döntöttek, hogy Móric megy le. Amint lefelé mászott, azon gondolkodott, hogy ha ő most feljön a vízzel, a társai rátámadnak majd és megisszák. Kitalálta tehát, hogy átitatja a sapkáját vízzel s azt mondja a társainak, hogy nem talált vizet. Így is tett. Jól belemártotta a sapkáját a szerencsevízbe, s mikor feljött, azt hazudta, hogy kiszáradt a kút.
– Most már biztos, hogy mindannyian meghalunk – mondták, s lefeküdtek pihenni.
A kimerültségtől rögtön elaludtak, s amikor felébredtek, hát csodák csodájára otthon voltak.
– Igaz volt vagy álmodtuk? – kérdezte András
– Mindjárt kiderül! Adj egy poharat!
Móric kicsavarta a sapkáját s a pohár meg is telt. Gyorsan megitatta édesapjával. Az azonnal kipattant az ágyból s vette is a kaszát, hogy menjen hátra a kertbe.
A fiúk nagyon boldogok voltak. Tarisznyájukban ott volt az aranytojás is, amiből boldogan éltek haláluk napjáig. Hacsak nem maradt egy-két korty a fiatalító vízből.
A 13 éves, marosvásárhelyi Gálfi Attila meséje a legkalandosabb a Tekergő Meseösvény Egyesület pályázatán (A SZERZŐ RAJZA)
