Mesemondók szállják meg Kolozsvárt!

– Mi is szeretjük a „cd meséket”, de az esti mesét, amit mi magunk mesélünk, olvasunk gyermekeinknek, később pedig velük közösen mesélünk, semmi sem helyettesítheti.

Már egészen pici korban odabújunk a gyermekünkhöz és suttogunk, mesélünk neki. Nem népmeséket, nyilván, hanem a mi mesénket, az ő meséjét. Az összebújások, a cirógatások, a dalocskák, a hangunk segítik a babát az ellazulásban, a biztonságérzet kialakulásában. Ugyanilyen fontos szerepük van a pici „mesekezdeményeknek” is, melyeket elalvás előtt mesélünk. Minél korábban kezdünk mesélni gyermekünknek, annál jobb mesemondókká válhatunk, gyermekünk pedig jó mesehallgatóvá.

A mese az érzelmi intelligencia fejlesztésének az eszköze is, hiszen ilyenkor a figyelem, az egymásra figyelés, a szeretet nem hiányozhat. Ahogy a mesét hallgatja a gyermek, anyja, apja hangja megnyugtatja, és jobban be tud lépni a mese világába. Látja a mese képeit, érti a mesei szimbólumokat, érzi a mesét, mesehallgatói transzba kerül. Ez viszont nem tud létrejönni, ha nem élő szóval mesélünk. Egy idegen géphang – mert bármennyire pazar színész meséljen a kiváló minőségű hangfelvételen, akkor is géphanggá alakul – nem tudja ezt a transzállapotot előidézni. E nélkül pedig a mese csak egy szöveg, csak egy történet marad. Holott a mese ennél sokkal több.

A mesemondás nem új találmány, csak megfeledkeztünk róla, félredobtuk, mint egy elhasznált tárgyat. Nem lett volna szabad. Ősi igazságok, energiák rejlenek benne.

Igenis ki kell nyírni azt a farkast

– Nem mindegy, hogy felolvassuk vagy pedig szabadon mondjuk a mesét? Lehet, hogy szabadon mondva „elrontjuk”…

– Gyakran olvasunk mesét mi is, nincs az a mesemondó szerintem, aki minden este „szabadon mondva” meséljen. A szülők sem tudnak mindig fejből mesélni, van aki meg sem próbálja, mert ahogy mondod, fél, hogy elrontja. Azt nem állítom, hogy a mesét nem lehet elrontani, mert sajnos nagyon sok kiadvány létezik, melyben lecsupaszított meséket olvashatunk, pont a mesei szimbólumokat vágják ki, vagy pl. a farkast nem nyírják ki, nehogy szegény gyermek megijedjen. Igenis ki kell nyírni azt a farkast, hiszen a gonosznak bűnhődni kell. A szabadon mondott mesét azonban, a „fejmesét”, ahogy Vekerdy nevezte a kitalált meséket, nem lehet elrontani. A gyermeknek nincs nagyobb boldogság annál, ha anya vagy apa este róla mesél. Mindig ezt szoktam ajánlani, ha megkérdik: „Hogy csináljam? Mit meséljek? A gyerek kéri, hogy meséljek fejből, de én nem tudok mesélni!”

Sok szülő szeretne mesélni, de fél a kudarctól. Mindenkinek azt a tanácsot adom, hogy meséljen egy közös kirándulásról, bármilyen élményről úgy, hogy a szereplőket nem nevezi meg. Volt egyszer egy kislány… A gyermek, amikor felfedezi magát a mesében, nagyon boldog, huncutul a szülőre kacsint, az is lehet, hogy beleszól (nálunk gyakran előfordult), kijavítja a szülőt, mert az nem is úgy volt. Annál boldogabb mesemondó pillanatot nem is tudok felidézni, mint amikor a lányoknak saját történetüket mesélem. Arcuk ragyog, együtt nevetünk, és ma már együtt mesélünk. Próbálja ki mindenki, megéri!

Anyuka varázsolni kezd– Sok szülő úgy érzi, semmi tehetsége érdekesen mesét mondani, még a felolvasás is kínos, hiszen lássuk be, nem mindenki tud folyékonyan olvasni, esetleg diszlexiás is lehet, vagy csak egyszerűen nem bír medvehangon, királykisasszonyhangon, békává varázsolt királyfihangon megszólalni, márpedig sokszor maguk a gyerekek kérik, hogy „úgy mondjad, mint anya/apa/nagyi/óvónéni!” (aki bezzeg olyan ügyesen mondja). Mindenki számára van remény? Tényleg tanulható a mesemondás?

– Vagyok olyan bátor kijelenteni: igen, a mesemondás mindenki számára tanulható. Persze nem megy mindenkinek könnyen, és nem válik mesemondóvá mindenki, de annyira, hogy a gyerekének mesélni tudjon, mindenki meg tud tanulni. Nem kell feltétlenül elváltoztatott hangon mesélni, olvasni, mondhatjuk, hogy úgy mesél az óvónéni, én másképp mesélek, de neked mesélek, én rólad is tudok mesélni, amit az óvónéni nem tud. J

Ezért is terveztem meg a „mesemondó műhely” foglalkozást kisbabás anyukáknak, apukáknak. Ha időben kezdünk mesélni, később, amikor már a gyermek kéri, hogy meséljünk fejből, sokkal könnyebb lesz. Mesemondó körök is vannak, ahol nem csak kisbabás szülők, hanem bárki mesélhet, játszhat, mesét szőhet, úgymond gyakorolhat mesélni, megtanulhat újra játszani. Bízom benne, hogy Kolozsváron is lesz rá igény, és elindulhat egy mesemondó kör. Gyakran az a baj a felnőttekkel, hogy elfelejtenek játszani, elfelejtik használni a fantáziájukat, és nem az a baj, hogy netán nem tudnak folyékonyan olvasni vagy nehezebben fejezik ki magukat.

Budapesten tartottam egy mesemondó kör tanfolyamot, ahol egyik anyuka az első pár alkalommal egyáltalán nem tudta elengedni magát, nem tudott játszani, de nagyon akart a gyerekének mesélni, mert tudta, hogy az jó. Van egy olyan játékunk, amikor a testrészeinket varázsoljuk el, pl. a kezünk pillangóvá, madárrá, faággá válik, a szemünk kicsi golyó, kék tó, bolygó, hajunk seprű, szénaboglya. Ez az anyuka csak nézte a kezét minden alkalommal és nem tudott rá mit mondani. Aztán egyik nap elkezdett varázsolni és megtörtént a csoda. Játszott, varázsolt újra, mint egy gyerek. Amikor mese közben be-beléptünk egy szobába, vagy éppen leültünk a fa alá az erdőben, már látott, hallott, érzett. Másik anyuka otthon kislányának kezdett pár alkalom után szabadon mesélni. Elmondása szerint, miközben mesélt, férje egyszer csak átkiabált a gyerekszobába: „Ezt most találod ki?” „Igen!” – válaszolt büszkén az anyuka. Azóta együtt mesélnek esténként a kislányuknak, az apuka is kedvet kapott. Nem kell más a mesemondáshoz, csak az, hogy egy kicsit tudjunk újra gyerekké válni, tanuljunk meg újra látni, hallani, érezni. Ezt próbáljuk tanítani mi, tekergők.

A játék eszköz a mese megélésében

– A mozgóképek térhódítása kétségtelen. Az interaktív mese egy elég mozgásos, elég változatos csalogató út vissza a meséhez? Egy módja lehet annak, hogy megéreztessük az élőszavas mesélés hangulatát a mozgóképeken szocializálódott generációkkal?

– Amikor elkezdtem interaktív mesejátékokat tervezni, akkor még csak az volt a célom, hogy az óvodás kibírjon egy 45 perces mesét végighallgatni, és hogy mindenki szerepet kaphasson, ha nem is főszerepet, de átváltozhasson, szerepbe kerüljön.

Jöttek aztán felém a népmesék és egy új világot fedeztem fel bennük. Jómagam is jobban be tudtam lépni a mesékbe, elkezdtem látni a szimbólumokat, így a gyerekeket is jobban be tudtam léptetni. A játékok, melyeket a mesékbe viszünk, segítenek abban, hogy együtt tudjunk vándorolni a mesehőssel, eggyé tudjunk vele válni, legyőzzük a saját sárkányunkat. Bár nagyon szeretek játszani, az interaktív meséknél számomra a játék egy eszköz, ami segít a mesét megélni.

Van, amikor nem egy mesét játszunk végig, hanem kis játékos vándorlás után leülünk a tábortűz mellé mesélni, dalolni. Az előjáték (legtöbb esetben egy játékokkal tűzdelt mesekezdő formula) segít abban, hogy felkeltsük a mozgóképen szocializálódott gyermek érdeklődését azzal, hogy megmozgatjuk, hogy segítünk meghallani az erdő zaját, beléptetjük a mesébe, minekutána már szomjazza az élő szóban elmondott mesét. Sajnos kevés szülő és kevés pedagógus mesél. Itthon azért szerencsére jobb a helyzet, mint Magyarországon, itthon még mindig hamarabb és könnyebben lehet beszippantani mind a gyereket, mind a felnőttet a mesébe, de így is azt kell mondanom, kevés szülő és kevés pedagógus mesél. Célunk, hogy diákoknak, pedagógusoknak is tartsunk minél több meseműhelyt, ahol nem csak a mesélést gyakorolhatják, hanem kipróbálhatják, hogyan tudják beépíteni a mesét a gyerekek mindennapjaiba.

Könnyebb a tanulás, ha a tanci is mesél

– A mesenapon tanítóképzős diákok, pedagógusok számára szerveztek workshopot. Miben különbözik az, ahogyan a szülő mond mesét attól, ahogyan a tanító használja a mesét?

– Célunk minél több helyen meseműhelyt tartani, mert azt gondoljuk, hogy a gyerekek sokkal könnyebben sajátítanak el tananyagot is, ha az mesébe van burkolva, mesével van körülölelve.

A szülő, amikor mesél, mesét olvas, körülöleli a gyermeket, rá figyel, szereti. Ez kölcsönös. A mesével körülölelt gyermek az anyára figyel, szereti, aztán beszippantja a mese, miközben a szeretet a háttérben mélyül. A mese működni kezd, a gyermek látni kezdi a képeket, tudat alatt megfejti a szimbólumokat. (Ezért nem esik kétségbe, amikor a királylány kivájt szemét a boszorka zsebre vágja, mert míg a szülőnek a szó szerinti kép jelenik meg, addig a gyermek már a szimbólumképet látja.)

A pedagógus, amikor mesél, mesét olvas a gyermekeknek, ugyanúgy körülöleli őket, rájuk figyel, szereti őket. Mégis más ez az odafigyelés, más ez a körülölelés, és nyilván más a szeretet, de ez a fajta szeretet is fontos. Ha azonban ez a mese mindennapos lenne, egy-egy tananyagot mese fogna össze, a gyermeket jobban be lehetne szippantani a tantárgyba, annak elsajátítása egyszerűbb lenne, hiszen kisiskolás korban a gyermek még otthon érzi magát a mesék világában, míg az iskolában, főleg eleinte nem feltétlenül. A mese ebben az esetben eszköz. Nem csak az a cél, hogy a gyermeket körülölelje, hanem az is, hogy a mese a tananyagot ölelje körül, ezáltal a gyermek könnyebben megértse, megszeresse azt.

A tankönyvben a mesét legtöbb esetben szövegértelmezéshez használják. A mese szerintem ennél sokkal többre képes a tanórákon is.

Meseműhely Tekergő módra

– Milyenek a tekergő mesemondó módszerek?

– A tekergő módszer jellegzetessége, hogy hidat képez a hagyomány és a kortárs művészetek között. Lehetőséget biztosít kapcsolatot teremteni a hagyományos, élő szavas mesemondással, ugyanakkor belecsempészi a mesébe akár az aktuális eseményeket is. Programjainkon, foglalkozásainkon beépítjük a mesébe a játékot, a drámajátékot, élménypedagógiát és gyakran megpróbálunk újat alkotni. A mesemondó műhelyben, a meseíró műhelyben, a mesetáborokban mind-mind jelen van a hagyomány mellett az új alkotása. A népmesére alapozva, építve új meséket szövünk, újat alkotunk. A kettő gyakran összemosódik, eggyé válik, így lesz tekergővé. Mindebből kis ízelítőt kaphatnak a kolozsvári meseszeretők a II. Tekergő Mesenapon október 14-én.

Ők lesznek a kolozsvári mesemondók: Gregus László, Nádasdi Csilla Emese, Hajós Erika, Bedőházi Beáta

– Hogyan lesz valakiből a kétezres években mesemondó? Te hogyan lettél azzá?

– Meseírással kezdtem és saját meséket játszottam. Szándékosan mondom, hogy játszottam, mert akkor még nem meséltem, bár sokaknak úgy tűnt. A népmesével való találkozásom tett mesemondóvá. Bajzáth Mária mesepedagógia tanfolyamán kerültem még közelebb a népmesékhez, akkor értettem meg igazán, mennyire közel állnak a népmesék a mai világhoz is és mennyire örökértékűek. Ahogy Marcsi mesélt, látni lehetett, ahogy mesemondói transzba esik, ott van a mesében ő is, látja, amit mesél. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy én is ott vagyok, sőt én ülök a táltoson! És azóta is ott ülök a táltoson, ott sétálok az erdőben, és küzdök a sárkánnyal amikor mesélek. Másképp nem is lehet mesélni. Ha valakit egyszer beszippant a mese, az ott is marad.

Én így lettem mesemondó. Hogy miért? Mert nincs annál izgalmasabb, mint amikor úgy a gyerekek, mint a felnőttek szemében meglátod azt a csillogást, amiből tudod, érzed, hogy ott vannak veled a mesében, együtt élitek át a kalandot.