BENKŐ LEVENTE
A romániai magyarság második világháborús meghurcolásának előzményei 1943 nyaráig nyúlnak vissza. Az alapállást alighanem a Joszif Visszarionovics Sztálin által meghatározott szovjet politika határozta meg. Sztálin ugyanis így fogalmazott a Nagy-Britannia kormányához írt levelében 1943. június 7-én: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott (…), a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak, de kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is viselnie kell. Fél év múlva, amikor december 12–18-ig a szovjet–csehszlovák szerződés, valamint a Németországgal és a magyarokkal szembeni, háború utáni álláspont kialakításáról a szovjet fővárosban Sztálinnal és Vjacseszlav Mihajlovics Molotov külügyi népbiztossal tárgyalt Eduard Beneš száműzetésben levő csehszlovák elnök, december 14-én Molotov kijelentette: „A magyarokat meg kell büntetni”. Hozzá kell tenni, hogy míg a trianoni Magyarország területéről elhurcolt magyarsággal – és németajkú lakossággal – szembeni magatartás ettől a fenti csehszlovák–szovjet állásponttól, valamint a szovjet katonai hatóságok 1944 őszi–1945 tavaszi intézkedéseitől is függött, a dél-, illetve észak-erdélyi magyarság elhurcolása elsősorban nem ezen, hanem a román hatóságok önálló akaratán alapult, amihez nyilván hozzájárult a két világháború közötti időszakban már kialakított magyarságkép. A Trianon utáni romániai magyarság, illetve németajkú lakosság ugyanis megpróbálta mind politikai, mind kulturális, illetve gazdasági vonatkozásban megszervezni önmagát, az új impérium alatti létet minél könnyebbé és élhetőbbé tevő nemzeti jellegű intézményrendszer létrehozására és fejlesztésére törekedve. Ez azonban gyanakvást és ellenszenvet váltott ki mind a többségi román nemzetben, mind a román hatóságokban.
2016. október 23. Emlékezés Foksányban a gyűjtőlágerben elhunyt áldozatokra
Románia 1944. augusztus 23-án sikeresen állt át a szövetségesek oldalára. Az első Sănătescu-kormányt alkotó, Iuliu Maniu vezette Nemzeti Parasztpárt, valamint a Nemzeti Liberális Párt sajtója 1944 őszén azt terjesztette, hogy a magyarság kollektíven bűnös, úgy kell elbánni vele, mint bűnös néppel. A Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt lapja, a Dreptatea arról írt, hogy a románok kegyetlenül megbosszulják az ellenük irányuló cselekedeteket, így nemcsak a magyarok vezéreit kell megbüntetni, hanem a székelyek ezreit is. A Brassóban megjelenő Gazeta Transilvaniei a magyarok ellen alkalmazandó golyókról, szíjakról, szenvedésről és vérontásról cikkezett. Hiába hangoztatta egy brassói, tízezres népgyűlésen dr. Teofil Vescan kolozsvári egyetemi tanár, hogy „az erdélyi nép szerencsétlenségéért nem az egész magyar nép bűnös”, és hiába intett óva hasábjain az Ekésfront lapja, a Plugarii, miszerint „ne egy egész nép, hanem csak a bűnösök büntetését kérjük”.
Az uszítás következményeit érzékeltetik például a Magyar Népi Szövetség kolozsvári központjának székházában felvett lakossági panaszok. Ezek szerint a Kolozsvár környékén levő Szászfenes, Györgyfalva, Kajántó, Magyarléta, Magyarlóna és Válaszút községek küldöttei egybehangzóan arról számolnak be, hogy „a falvakban csendőrségi közegek szántóvető emberek vagyonát kobozzák el, tettleg bántalmazzák a férfilakosságot, és nagy részüket ismeretlen útiránnyal elhurcolják”. Dacára annak, hogy Kolozs megye prefektusa, dr. Teofil Vescan körrendeletet bocsátott ki, amelyben óva intett az önbíráskodástól, és felhívta a figyelmet arra, „bűnös soha nem egy nép, hanem csak egy átkos rendszer lehet”.
Hatósági intézkedések
A szovjet „mintához” hasonlóan Romániában is tapasztalható a katonák és a civilek összemosása a fogságba hurcolás terén. Alig két nappal a Sănătescu-kormány felállása után a Csendőrség Főfelügyelősége már augusztus 25-én utasította a területi csendőr-felügyelőségeket: azonnal kezdjék meg a Német Népcsoport vezetőinek, a bánsági és erdélyi szász és sváb ellenállás vezetőinek, illetve a magyar kisebbség vezetőinek a letartóztatását. 1944. szeptember 10-én a belügyminisztérium újabb körrendeletet adott ki az augusztus 23-án Románia területén tartózkodó németekkel és magyarokkal szembeni intézkedések kapcsán, de nem pontosította, hogy az előírások magyar, illetve német állampolgárokra vagy nemzetiségűekre vonatkoznak-e.
Újabb helyzet állt elő azt követően, hogy Moszkvában 1944. szeptember 12-én aláírták a szovjet–román fegyverszüneti egyezményt. Ennek 2. szakasza arról rendelkezett, hogy „Románia kormánya és főparancsnoksága kötelezi magát Németország és Magyarország területén […] ott tartózkodási hellyel bíró állampolgárainak internálására.” A fegyverszüneti egyezmény aláírását követő első intézkedésként szeptember 15-én a Csendőrség Főfelügyelősége elrendelte minden magyar és német állampolgár családjával együtt történő internálását a tg. jiu-i táborba; kivéve a zsidókat. Tekintettel arra, hogy az „idegenekhez” férjhez ment román nemzetiségű nők is szabadok maradhattak, és csak akkor kellett internáló táborokba vonulniuk, ha követni akarták férjüket, mindebből kitetszik, hogy az internáláskor az állampolgárság mellett elsősorban a nemzeti hovatartozást vették alapul a korabeli román hatóságok. Ezt támasztja alá az is, hogy míg például az észak-erdélyi magyar állampolgárságú, magyar útlevéllel rendelkező magyarokat internálták, az azonos állampolgárságú, tehát azonos jogállású észak-erdélyi román nemzetiségűeket viszont nem. Ez az álláspont nyert megerősítést, amikor 1944. szeptember 20-án a belügyminisztérium rögzítette a tennivalókat a szovjetekkel kötött fegyverszüneti egyezmény végrehajtásáról a magyarok és a németek internálását illetően. Az indoklás szerint: „Dacára annak, hogy a Bécsi Diktátum hatálytalanítása nyomán Észak-Erdély valamennyi lakója úgy tekintendő, mint akik automatikusan és visszamenő hatállyal újra román állampolgárokká váltak, a magyar útlevéllel rendelkező, és a román közigazgatás ellenőrzése alatt álló területen levő észak-erdélyi származású magyar és német nemzetiségűek internálandók”. Ez volt az a hírhedt, 1944. szeptember 29-i 44 759. számú belügyminisztériumi parancs, amellyel az internálást az akkor Romániában tartózkodó, 1940. augusztus 30-a után bejött magyar és német állampolgárokról Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságára kiterjesztették.
A második Sănătescu-kormány 1944. november 6-án elfogadta az internáló központok létrehozásáról és működéséről szóló szabálytervezetet, utólag megteremtve a már működő lágerek jogi alapját. Arad megyében Aradon, Borossebesen, Pankotán, Doroszlófalván és Nagyhalmágyon; Brassó megyében Brassóban, Barcaszentpéteren és Barcaföldváron; Bihar megyében Nagyváradon, Belényesen és Köröstárkányban; továbbá Zsombolyán, Tg. Jiuban, Slobozia Vechén, Ciurelen, Felső-, illetve Alsótömösön, Lugoson, Piteşti-en, Vulkányban, Caracalban stb. hoztak létre, illetve működtettek tovább internáló központokat úgy, hogy szinte minden megyében létezett legalább egy, országszerte összesen 44 láger. Román ellenőrzés alatti fogolytáborok voltak még az ó-romániai Argeş megyei Corbeni-ben, az ugyancsak ó-királyságbeli, Ilfov megyei Budeşti-en, Turnu-Măgurelén, a Gorj megyei Bărbăteşti-en, Caracalon, Titun és Budeşti-en, szovjet kézen levő láger volt a foksányi mellett Konstancán.
Az elhurcolás és indokai
A hatóságok a dél-erdélyi internálások megkezdése után néhány héttel Észak-Erdélyben is hozzáfogtak a tömeges elhurcolásokhoz. Gyakori félrevezetés volt, hogy a magyar férfiaknak azt ígérték: azért kell jelentkezniük a csendőrőrsökön, hogy igazolást kapjanak, utána pedig szabadon hazamehetnek. Azzal a „váddal” is hurcoltak el magyarokat, hogy partizánok voltak. Egy másik, gyakran alkalmazott félrevezetés volt a néhány napi munkára történő behívás. Ennek egyik példája a csíkszentmártoni székely férfiak esete: a visszavonuló németek által felrobbantott karakói vasúti híd újjáépítésére/kijavítására hívták össze a község férfi lakosságát, de különválasztották azt a harmincfős csoportot, amelyik a frontról nem sokkal azelőtt otthonaikba hazatért volt katonákból, immáron civilekből állt. Munka helyett a csíkszeredai csendőrségre, majd vonattal a brassói, onnan a barcaföldvári internáló táborba hurcolták őket. A Román Hadsereg Nagyvezérkara ugyanis október 19-én közölte, hogy „a magyar hadseregben szolgált, és a felszabadított Erdélyben levő otthonaikba hazatért katonaszökevények hadifoglyoknak tekintendők, és lágerekbe internálandók”, erről pedig végrehajtás végett a Csendőrség Főfelügyelősége az alantas szerveknek 1944. október 27-én titkos körrendeletet bocsátott ki. Az észak-erdélyi magyar civil férfiak elhurcolásának ez a körrendelet szolgáltatta a másik alapot.
79 magyar fogoly nyugszik a lügeti tömegsírban. A temetőben 2016. október 22-én állított sírkő.
1945. január 26-án – abban az időszakban, amikor különösebb eredmény nélkül felvetődött az internált magyarok helyzete felülvizsgálatának a gondolata – az NKVD központi szervének munkatársai, Sz. B. Krilov és V. N. Durdenyevszkij egy felterjesztésükben arról tájékoztatták felettesüket, hogy véleményük szerint a magyar állampolgárok internálásának Romániában nem szabad kiterjednie az őslakos erdélyi magyarságra, hanem csak a második bécsi döntés, tehát 1940. augusztus 30-a után Magyarországról Erdélybe érkezettekre, valamint a német nemzetiségűekre. Krilov és Durdenyevszkij abból eredően jutottak erre a következtetésre, hogy mivel a szövetséges hatalmak képviseletében a Szovjetunió, illetve Románia között 1944. szeptember 12-én megkötött fegyverszüneti egyezményben a felek nem létezőnek tekintik a második bécsi döntést, Észak-Erdély őslakossága nemzetiségi hovatartozástól függetlenül ismét román, tehát nem magyar állampolgár, így nem vonatkozhat rá a szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a magyar és német alattvalók internálására vonatkozó előírása. Krilov és Durdenyevszkij megállapították: az őslakos erdélyiek internálása magától értetődően nem lehet megalapozott, hiszen ha az lenne, a zsidók kivételével a hatóságoknak az egész Észak-Erdély lakosságát internálniuk kellene, magyarokat, svábokat, de románokat is. Javasolták tehát, hogy a magyar állampolgárok romániai internálását általánosan felül kell vizsgálni. A szovjet állásponttal csengett össze a román belügyminisztérium államminisztere, Gheorghe Liteanu tábornok véleménye is, aki már 1944. október 19-én felhívta a külügyi tárca figyelmét: szíveskedjenek tudomásul venni, hogy a valamennyi román állampolgárságú német és magyar nemzetiségű személy letartóztatására/internálására vonatkozó intézkedés a szovjet–román fegyverszüneti egyezmény egyetlen szakaszából sem következtethető ki, bármilyen tág értelmezést is kapnának azok. Ennek ellenére a román hatóságok kitartottak korábbi véleményük mellett, miszerint az észak-erdélyi magyarokat és németeket olyan körülmények között is internálva tartja, hogy az érintettek immáron nem magyar, hanem román állampolgárok.
Lágerek és foglyok
Romániában a tg. jiu-i és a barcaföldvári, valamint a szovjet ellenőrzés alatti foksányi fogolytáborok vonultak be leginkább a köztudatba. Egy, a tg. jiu-i lágerből Zippel Ferenc egykori internált által kimentett naplószerű feljegyzés tanúsága szerint Dél-Erdélyben Abrudbányáról, Nagyenyedről, Gyulafehérvárról, Aradról, Újaradról, Simándról, Csávosról, Lippáról, Oravicáról, Ótelekről, Petrozsényből, Lupényből, Nagyszentmiklósról, Temesvárról, Vajdahunyadról, Nagyszebenből, Türkösről, Zsombolyáról, Temesrékásról stb. hurcoltak a táborba magyarokat. A foglyok névsorában találunk cipészt, tímárt, kereskedőt, szabót, vasúti és banktisztviselőt, tanítót, tanárt, bank- és gyárigazgatót, orvost, ügyvédet, mérnököt, vasesztergályost, órást, elektrotechnikust, kőfaragót, tanulót, szerelőt, kertészt, földművest, malomtulajdonost, nyugalmazott posta- és vasúti alkalmazottat, fonómestert, jegyzőt, lapszerkesztőt, római katolikus, református és unitárius lelkészt és másokat. Eszerint elsősorban olyanokat internáltak Tg. Jiuba, akik a dél-erdélyi magyar társadalom erejét, más szóval gerincét képezték. A magyarok mellett német nemzetiségűeket és magyar állampolgárokat is találunk az összeírásban. A névsorban szereplő legidősebb internált az 1857-ben született Mennbrath [?] József aradi kőfaragó, aki tehát akkor volt 87 éves, a legfiatalabb az 1928-ban született, tehát az akkor alig 16 éves Ujj Pál aradi tanuló.
Az emlékezetben, de már a korabeli sajtóban is haláltáborként hírhedtté vált barcaföldvári lágerbe magyar és német hadifoglyok mellett a fogolysereg legnagyobb részét kitevő észak-erdélyi magyar és sváb polgári személyeket zsúfoltak össze. A Földváron és a hozzá tartozó lügeti altáborban fogva tartottak számát 6-8 ezerre teszik a túlélők és a korabeli sajtóforrások, eddig több mint 250, különféle betegségekben, járványokban elhunyt foglyot azonosítottak.
A foglyok számára általában sehol sem biztosították a szabályokban előírt feltételeket és körülményeket. A tg. jiu-i lágerkörülményeket érzékelteti a korábban idézett Zippel-naplónak egy részlete, miszerint „irigyeljük a koldust”, hogy „pajtáknak, ólnak beillő férges barakkban” laknak az emberek, így hát nem csoda, hogy a fertőtlenítő mellett valóságos ruhahegy tornyosul „tetves rongyokból”, s hogy „arat a kaszás mindenfelé, fel nem tartóztatható munkával, amint az Idő szekere sem ismer akadályt.”
Ennél is embertelenebbek voltak a körülmények a földvári fogolytáborban. Egy, a Földvárra hurcolt édesapját 1945 februárjában kereső asszonyka elmondása szerint nagy kiterjedésű területen földbevájt, fűtetlen lyukakban tartották fogva az embereket, a napi élelem reggel két deciliter meleg vízből, délben négy deciliter burgonyalevesből, azaz sárga léből állt, amelyben alig úszkált néhány szál burgonya, a napi élelemhez tartozott még öt deka kenyér. A foglyok kicsempészett levelek, pontosabban cédulákra írt üzenetek révén kértek segítséget a külvilágtól. A környékbeli falvak, elsősorban Hídvég magyar lakossága segített, lehetőségeihez mérten. A körülményekre jellemző, hogy az 1945 februárjában Földváron fogva tartott 6000 fogoly fele beteg volt, ebben az időszakban naponta 20–25 elhunytat temettek.
Összegzés
A romániai magyarok és németek 1944. őszi tömeges internálása és elhurcolása, illetve a Szovjetunióba indítása az adott időszakban a két nemzetről kialakult képet, és az ebből eredő bánásmódot tükrözi. A korabeli román hatóságok részben önállóan, részben az 1944. szeptember 12-i szovjet–román fegyverszüneti megállapodásban vállalt kötelezettségekből eredően jártak el. Kulcsmozzanatnak bizonyult, ahogyan az akkori román hatóságok a szerződés állampolgársági jogállásra vonatkozó rendelkezését egyértelműen nemzeti hovatartozásra terjesztették ki. Az állampolgárság és a nemzeti hovatartozás szándékos összemosásával terebélyesedett ki az internálás Erdély teljes magyar és német nemzetiségű őshonos lakosságát is érintő intézkedéssorozattá, ennek nyomán kerültek internáló/gyűjtő lágerekbe, onnan a szovjet Gulágra erdélyi magyarok és németek tízezrei. Az intézkedéssorozat akár egyfajta etnikai tisztogatásként is értelmezhető.
A foksányi szovjet lágerről
