Miért hibás ez az érvelés?
Mert többféle csapdába beleesik. Elsőként azt hiszem fontos megemlíteni azt, hogy az iskola (és azzal együtt az óvoda) – amennyiben küldetését komolyan veszi – nem csak afféle munkára, karrierre felkészítő edzőtábor. Ha hagyjuk azzá válni, rettenetes disztópia magjait ültetjük el, amelyben egyesül Madách falansztere a Pink Floyd sláger videoklipjének húsdarálóba menetelő arctalan gyermekeivel. Az iskola az élet egészéhez kellene alapot adjon. Eszményi esetben az ember kiteljesedéséhez vezető úthoz tartozik, amiben a karrier csak az egyik tényező. Az ember személyisége sokkal fontosabb.
Anthony de Mello írja le a példabeszédet a két kamaszról, aki szülei ellen lázad. Egyikük felveti, hogy meg kellene verjék az apjukat. A másik ellenvetésére – szüleinket bántalmazni súlyos bűn – kitalálják a megoldást: én ütöm a te apádat, te pedig az enyémet. Kitűnően érzékelteti ez a példabeszéd, milyen az, amikor valaki betartja a törvény betűjét, de nem törődik a lényeggel, az erkölcsi kérdéssel, amely azt a törvényt eredetileg létrehozta. Ugyanilyen csavart és felszínes módon értelmezte ezúttal a taláros döntő a gyermek érdekét: a betűnek megfelel, látszólag jobb szakmai előmenetel s egyel kevesebb tantárgy később.
Vegyes származású ember számára az identitás központi, és egyáltalán nem egyszerű kérdés. E sorok írója is vegyes házasságból született. Teljesen magyar környezetben nevelkedett, sőt, a román nyelvet csak az iskolában tanulta meg, ott is igazából csak későre, középiskolában, egy szerencsés találkozásnak köszönhetően. De büszke arra, hogy miközben magyarul, magyarként él és gondolkodik, a román nyelvet is jól kezeli.
A jelek szerint a bíróság vagy nem érti, vagy nem tartja fontosnak, vagy feláldozza a vélt pragmatizmus oltárán azt a szükséget, hogy a szóban forgó gyermek mély és intézményes szinten is gyökeret eresszen mindkét nyelvben és kultúrában. Vélt pragmatizmust mondok, mert azt is fontos megemlíteni, hogy az objektív tények szintjén egyszerűen nem igaz az, hogy ha valaki magyar óvodába, iskolába jár, az nem érvényesül elég jól az élete során. A jelenlegi román nyelvoktatás ugyan nem igazán szolgálja ezt a célt, de mégis, magyarként is meg lehet tanulni jól románul, az iskolai csapnivaló tantervvel, vagy annak ellenére.
Ugyanez a gondolat – pontosabban a fordítottja – vezet el a megoldáshoz is. Mert a bírósági döntés kötelezhet ugyan valamire, de ez nem kell feltétlenül azt jelentse, hogy a gyermeket megfosszuk a magyar nyelvtől, kultúrától, identitástól. Gyermekkoromban a legtöbb velem egykorú román óvodába járt, mégis sikerült nekik teljes értékű magyarként felnőni. Sőt, vannak ennél erősebb esetek is. Egy kedves volt diákom jut eszembe, aki szintén vegyes származású, és kétnyelvű, két kultúrájú emberként határozza meg magát. Miután elemit és gimnáziumot román iskolában végzett, saját akaratából magyar középiskolába iratkozott és ragyogóan megállta a helyét. Emiatt is rendkívül büszke vagyok arra, hogy taníthattam. Az ő esete is bizonyítja, hogy a kulcs ilyen helyzetekben az akarat, a lelkünkből fakadó igény. A gyermek akarata, igénye és a szülőé. Ez fontos, mert nem remélhetjük, hogy ez az egyetlen és utolsó eset, amikor bírósági döntéssel fognak kötelezni magyar szülőket arra, hogy gyermekeiket román óvodába, iskolába irassák. És akkor a szülők dolga lesz az, hogy a magyar nyelvet, a magyar kultúrát és annak értékelését életben tartsák gyermekeikben. Meg lehet csinálni. Lehet magyarul olvasni, magyarul beszélni, magyar zenét hallgatni, magyar színházba járni, a magyar rokonsággal kapcsolatot tartani, magyar falvakba látogatni, értelmes és értékes magyar környezetet teremteni. A gyermekekben eleve nincs gyűlölet, merevség és elutasítás. Később sikerül ezeket elültetni bennük és így lesznek belőlük olyan felnőttek, mint a szóban forgó gyerek apja, aki a bírósági eljárást kezdeményezte, s aki az egész szomorú esetnek az igazi erkölcsi felelőse.
Ha beszélhetnék az anyukával azt mondanám neki: örüljön annak, hogy ez most következett be, amikor a gyermek igazi, őszinte kíváncsisága még érintetlen, még nem fertőzte azt meg semmilyen gyűlölködő dogma. Nyitott, és befogadó. Örüljön annak, hogy lehetősége van arra, hogy erőszak és túlzások nélkül (az ugyanis ellenkezést vált ki minden épeszű gyermekben – példa erre az a rengeteg vallási fanatikus szülő, akinek gyermeke pontosan a kényszer miatt fordult szembe a vallással), a legfontosabb, legkényesebb évek alatt jelen tarthatja a magyarságot gyermeke tudatában, lelkében. Mert az iskola sok mindent alakít, és a bíróságok is rengeteg fontos kérdésben dönthetnek, de gyermekeink szellemét, értékrendjét végső soron nem ezek az intézmények alakítják ki. Az a szülő feladata.
