Az univerzum meséje
A Paul Negoescu rendezte A világegyetem atlasza (Atlasul Universului) című film az első olyan román alkotás, amelynek főhősei az Alfa-generációhoz tartoznak. A film világpremierjét a 2026-os Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon (Berlinale) tartották, ahol kategóriájában elnyerte a zsűri különdíját. A hazai közönség először az idei TIFF-en találkozhatott az alkotással, premier előtti vetítés keretében.
A történet szerint a tízéves futballrajongó Filipet (Matei Donciu) az édesanyja elküldi a városba, hogy az iskolakezdésre új sportcipőt vásároljon. Mivel a város messze van a falutól, édesanyja gondosan, többször is elmagyarázza Filipnek, hogy mit kell tennie, mire kell figyelnie. Később a fiú megveszi a cipőt, boldogan indul haza, ám útközben rájön, hogy a dobozban két jobb lábra való lábbeli lapul. Filip ezért útnak indul, hogy felkutassa azt a fiút, akinél a másik pár cipő lehet.
Ez a film már-már népmeseként hat, megtaláljuk benne a klasszikus elemeket: a szerethető hőst, aki a jó ügyért cselekszik, illetve a segítőket, akik kísérik az útján. A film vizuális világa is sokszor a képzelet és a valóság határán egyensúlyoz.
Külön érdekesség, hogy az alkotásban magyar, kolozsvári kislány is szerepel. Mild-Keresztúri Johanna harmadik osztályos, a János Zsigmond Unitárius Kollégium tanulója, a magyar opera gyermekkórusának tagja, és legnagyobb álma, hogy filmszínész lehessen. A kislány lapunknak mesélt a forgatáson szerzett élményeiről. Először édesanyjával vettük fel a kapcsolatot, aki elmondta, hogy a felvételek során a stábtagok kedvesek és segítőkészek voltak, a gyermekekre pedig kiemelt figyelmet fordítottak.
Mild-Keresztúri Johanna azt mesélte, hogy a színészmesterség az unokatestvére hatására kezdte el érdekelni. A szakmában az fogta meg a leginkább, hogy a színészek mennyire boldogok, amikor játszhatnak. „Ez annyira megtetszett nekem, hogy elkezdtem, és nem tudom abbahagyni” – mondta a lány. Hozzátette, az operafellépések alkalmával is különleges érzés számára, amikor a közönséget boldognak, mosolygósnak láthatja.
Johanna számára a filmforgatás összességében pozitív élményt jelentett, még akkor is, ha a nyelvi különbségek miatt nem mindig értette pontosan a rendező és a stáb instrukcióit. Elmondása szerint a forgatócsoport figyelmesen és gondoskodón bánt a gyermekszereplőkkel, a rendezőt kedvesnek tartotta, a többi színésszel pedig hamar megtalálta a közös hangot. A forgatás során közeli barátság is szövődött, a főszereplővel pedig jelbeszéddel kommunikáltak.
Johanna jelenleg is castingokra jár, hosszú távú célja, hogy filmszínész legyen. A TIFF közönségével már tavaly megismerkedett, amikor kisfilmet vetítettek, amelyben szerepelt. A lány ezeket a találkozásokat különösen emlékezetes élményekként írta le, hiszen számára sokat jelent a nézők pozitív visszajelzése és lelkesedése.
A forgatási napokról szólva azt mesélte, hogy azok általában reggeltől estig tartottak: a helyszínre többnyire délelőtt érkeztek, majd a technikai előkészületek és a jelenetek többszöri felvétele után közös étkezések és további forgatások következtek. A munka mellett lehetőségük volt a helyszínek és a díszletek kötetlenebb felfedezésére is.
Amikor arról kérdeztem, számára mit üzen Az univerzum atlasza, Johanna úgy válaszolt, „ez olyan film, amely megtanítja az embereket arra, hogy kiálljanak az érdemeikért, s ne féljenek semmitől”.
A magára hagyott generáció
Ízig-vérig hazai történet a Tudor Jurgiu rendezésében készült Magunkra hagyva (De capul nostru) című film, amely a TIFF Teen Spirit versenyszekciójában szerepelt. A nagyjátékfilm a 2026-os Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon elnyerte a CICAE-díjat. A berlini világpremiert követően a hazai bemutatót Bukarestben, az Európai Filmfesztivál keretében tartották. Ezután a közönség a TIFF-en láthatta, ahol a film iránt kiemelkedő érdeklődés mutatkozott, mindkét vetítése telt házas volt. Az alkotást a romániai mozik június 26-tól tűzik műsorra.
A film olyan generáció tapasztalatait állítja a középpontba, amelyet külföldön munkát vállaló szülők nélkül nevelkedett fiatalok alkotnak. Romániai kisváros tinédzsereinek történetét ismerhetjük meg, akik a felnőttek támogatása nélkül kénytelenek megtanulni boldogulni. A fiatalok saját „családot” és szolidaritási formákat alakítanak ki, miközben megpróbálják betölteni a szeretteik hiánya által hagyott űrt.
A filmben megismerjük Flaviát (Denisa Vraja), az erős fiatal lányt, aki az érzelmeit szarkazmus mögé rejti. A másokról való gondoskodás azonban arra készteti, hogy az életében új értelmet találjon. Flavia karaktere karizmatikus és provokatív, ha azonban jobban megvizsgáljuk, olyan kamasz képe tárul elénk, aki kétségbeesetten keresi, kihez kötődhet, illetve a saját határait azért feszegeti, hogy végre érezhessen valamit a magányon és az ürességen kívül.
Az alkotásban tetten érhető minden olyan ismerős mozzanat, amelyet átélnek azok, akiknek a családtagjaik külföldön dolgoznak. Például, Flavia időnként Zoomon beszélget a szüleivel, akik rendre hazudnak arról, mikor térnek haza. A gyermekeket folyamatosan ámítják, az apa csak azért telefonál az építkezésről, hogy megtudja, Flavia anyja randizik-e valaki mással. A beszélgetések alatt a fiatal lány végig ideges, ingerült és szarkasztikus.
A további szereplők, Luca (Vlad Furtună) és húga, Tina (Mara Diaconu-Ducica) az idős nagymama gondjaira vannak bízva. A fiatalok apja távolmaradását azzal indokolja, hogy addig nem jön haza, amíg nem keres elég pénzt a ház befejezésére, de hamar kiderül, hogy ez csak önámítás. Később a nagymamájuk meghal, a temetésről is a fiataloknak kell gondoskodni.
Amikor a testvérpár teljesen egyedül marad, Tina befogadja Lia (Sofia Vasiliu) nevű barátnőjét és annak öccsét, Dudut (Dominique Toma), aki kissé furcsa, rendkívüli fantáziával megáldott kisfiú. Innentől kezdve Luca, Flavia, Tina, Lia és Dudu informális „családot” alkotnak, amelyet a közös magány és a felnőttek világával szembeni lázadás tart össze.
A Magunkra hagyva megrendítő generációs portré és a romániai társadalom egyik legsúlyosabb problémájának lenyomata.
Itt lakom, látod
A 25. TIFF 2000 euró értékű közönségdíját magyar film kapta, mégpedig az Itt érzem magam otthon (r. Holtai Gábor) című pszichothriller. A történet szerint a bolti eladóként dolgozó, átlagos, magányos, szürke életet élő Ritát (Lovas Rozi) elrabolják. Fogvatartói, az Árpád család tagjai azt állítják, hogy ő valójában Szilvi, a családból évekkel korábban megszökött lány. Rita idővel rájön, hogy csak egyetlen esélye van a menekülésre: ha betartja a játékszabályokat, amelyeket előírtak neki. Nincs más választása, aszerint a narratíva szerint kell meghatároznia saját magát, amelyet diktálnak neki. Ahogyan egyre mélyebben belebújik az elveszett lány, Szilvi szerepébe, fokozatosan feltárulnak előtte a család sötét titkai, és egyre világosabbá válik számára, hogy az élete is veszélyben van.
A történetben a Papa (Szervét Tibor) irányít mindent, a család tagjainak jól felépített szerepekben kell élniük az életüket, minden úgy, és aszerint történik, ahogy a Papa akarja. Mindezt persze azzal palástolva, hogy „én csak jót akarok nektek.” A karakterek néhol már teljesen elvesztették a kapcsolatot önmagukkal, a kérdés már csak az, hogy vajon Ritának sikerül-e kijátszani a játékszabályokat. A végeredményt mindenki nézze meg maga, azonban a moziszékbe ülés előtt néhány dolgot nem árt tisztázni. Ez a film pszichothriller, a főszereplőt rengetegszer megkínozzák, megszégyenítik. Sőt, ebbe a kínzásba maga a néző is bekerül, hiszen a 124 perces játékidő alatt – ami szerintem túl hosszú – alig-alig kapunk esélyt a fellélegzésre, megkönnyebbülésre. Végig gyomorgörcsben, szorongásban ülünk, az egyetlen felhőtlenebb momentumot egy Tankcsapda-dal hozza el, de ezt majd megértitek, ha megnézitek a filmet – többet nem árulok el, mert azzal lelövöm a poént.
Az Itt érzem magam otthon június 26-ától látható országszerte a mozikban. Erről bővebben ITT olvashatnak.
Hiszek a végtelenben
Néhány évvel ezelőtt, pontosabban 2022-ben járunk, amikor a mély, fiatalkorát meghazudtoló tehetséggel megáldott szegedi tinédzser egyik napról a másikra a rapzene sztárjává válik. Szirmai Marcell, azaz művésznevén Pogány Induló egyre ismertebb lesz, és hamarosan egyre nehezebben találja meg az egészséges egyensúlyt a zene, az iskola és a családi élet között. Őszinte dalszövegei egész generációt szólítanak meg, zsúfolásig megtöltik a koncerttermeket, dalait pedig milliók hallgatják. A túl gyorsan jött siker azonban függőséghez, valamint egyre súlyosabb mentális és fizikai kihívásokhoz vezet. A három éven át forgatott intim portré érzékenyen ragadja meg a Z generáció szellemiségét és a hírnév árnyoldalait.
„A bükkben a fák az égig érnek / És hiszek a végtelenben, ha rájuk nézek” – a fülemben maradt a Pogány Induló és a Parno Graszt közöse, a Székelykapu című dal, miután megnéztem a Tóth Olivér Márk rendezésében készült Ez így volt szép (Meant to Be) című dokumentumfilmet, amely a Pogány Indulóról készült HBO-sorozat (Vajon mit mondana anya) egész estés változata. A film a magyar underground hip-hop közegébe hirtelen berobbant Szirmai Marcell karrierútját követi végig a kisszobából egészen az MVM Dome és az Aréna színpadáig. Az alkotásban megismerjük a zenész családját, barátait és munkatársait, miközben mindennapi küzdelmeit, kudarcait, sikereit élhetjük át vele együtt. Pogány Induló az elmúlt évek egyik legmegosztóbb figurája lett, sokszor botrányai és önpusztító életmódja miatt került be a köztudatba. A dokuban végigkövethetjük Marcell vívódásait, megismerhetjük az ő belső világát, viszonyát a zenéhez. Miközben fellépésről fellépésre, stúdióból stúdióból megyünk vele, megérthetjük egy-egy zene, dalszöveg üzenetét, háttértörténetét is. Egyébként, az egész film összesűríthető egyetlen Pogány Induló-dalban, mégpedig az Egy/kettőben. Ebben megfogalmazódik minden, amit a doku 85 percben elmesél a nézőknek. „Mindennap elgondolkozok / Hogy mennyit érhet ez az egész nekem / Mer' a családom bánatos / Mindenki itt hagyott / Nem maradt más, tesó, reménytelen / Tudom a közönség elégedett / De néha úgy érzem, már ők sem értenek” – énekli Szirmai Marcell. A film alatt végig ott lebeg a kérdés: megéri ez az egész, hogy miért teszi magát tönkre ez a fiú? A választ maga a főszereplő adja meg: a zene az egyetlen cél, a hivatása, a végzete, amit nem akar elhagyni. Amikor felmerül az elvonó kérdése, Pogány Induló akkor is azt mondja, hogy nem tud hosszú időre távol lenni a közönségétől és a zenéléstől. Ennek ellenére a film végén az is elhangzik, hogy néha szívesebben lenne Szirmai Marcell, mint Pogány Induló.
