DEMÉNY ATTILA
Nem jöttél, és már nem írod meg ezt az igazi, rád szabott történetet, melyet örökre elvittél magaddal.
Kivel beszélek majd a Lacrimosáról, amit a Budapesti Pen Clubban terveztünk bemutatni?
Fájdalmasan nagy az űrt hagytál magad után.
A 80-as évek elején érett barátsággá a különlegesen gazdag kapcsolatunk, mely negyven éve tart.
Az élet többször szétsodort, ám furcsamód a barátságunk soha nem vesztett fényéből. A véletlen találkozás is mindig élmény volt. Igen, Géza seperc alatt ünneppé varázsolta a pillanatot, mert körülötte mindig történt valami. Csak magas hőfokon, nagyvonalúan, veszélyesen lehetett vele barátkozni. Úgy élt, hogy a fiatalabb generációnak biztonságot nyújtott és követendő utat mutatott. Világítótorony volt, ahol őrizte a lángot. Hol Svájcból, hol az Egyesült Államokból vagy a Szabad Európa Rádióból, mindig a kellő időben szólalt meg, és tudtuk, hogy valaki vigyáz reánk, nem vagyunk egyedül.
Emlékszem, hogy svájci emigrácója alkalmával minden éjjel fél háromkor felhívott Kolozsváron és megkérdezte: otthonról beszélsz? Értettük, és jót röhögtünk. Akkor, az a a hívás a szabadság éltető szele volt nekem.
Megtisztelő hogy barátod és kortársad lehettem. Isten veled Géza, nyugodj békében.
(Fotó: Rohonyi D. Iván)
