„Ezekben a novellákban a Szerb Antal iróniája mindig felragyog” – mondta egyszer. Ki fogalmaz ma így? Milyen zamatos pedig, milyen szép.
Szerettem és együttéreztem vele. Úgy ültem egykor, a Székely fonó bemutatóján, mint aki valami váratlannal és letaglózóval találkozik, egy olyan Kodállyal, aki valóban jár a vízen, ahogy egy anekdota mondta róla. Aki ennyire lát, gondoltam, annak muszáj gyakorolnia a látását.
Dolgoztam vele, láttam irritáltan, fénylőn, operásan és zongorásan. A témaválasztása megérintett: mindig a baj, a magány, a probléma, a sötétség.
Ifjúságomban úgy képzeltem, A buszmegálló zongoristája az égbe száll – ehhez képest csalódások, nehézségek, magány és önpusztítás következett. De ezt sem mérgesen művelte, mintha a világnak meg kellene köszönnie, hogy itt jár, hanem legtöbbször legyintve, humorral, örömmel szemelgetve a szőlőt a konyakhoz. Megérdemelte volna, hogy járjon a vízen.
Rég nem látogattam meg: legutóbbi telefonbeszélgetésünkkor mintha távolságtartó lett volna. De azt hittem, egyszer megint találkozunk az irodalom vagy a zene ragyogó tájain, ebben az életben, itt.
Isten nyugtassa békében!
(Borítókép: Demény Attila A buszmegálló című előadásban a Hallgatag férfi szerepében – Fotó forrása: Kolozsvári Állami Magyar Színház)