Az inkább politikai, semmint kulturális elemzésnek nevezett előadás abból indult ki, ami jelen pillanatban leginkább foglalkoztat bennünket: a tömegmozgalmak, a tüntetések több nagyvárosban, köztük Kolozsváron is, amelyek megrendítették egész Romániát és a frissen beiktatott kormányt, és megkérdőjelezték a választások eredményeit. Amit egyébként törvényesen nem kérdőjelezett meg senki – hangsúlyozta az előadó, hiszen nem merült fel, hogy a választások eredménye ne lenne hiteles. Talán egyikünk sem vonhatta ki magát a tüntetések hatása alól, mondta, amely kötelezően felveti a kérdést, hogy ezek a tüntetések valójában mit üzennek nem csak Romániának, hanem Európának, vagy akár a nagyvilágnak. Markó szerint az események hatására úgy érezte, végig kell gondolnia az elmúlt több mint húsz év politikai fejleményeit és azt az építkezési folyamatot, amelyről azt gondolták, hogy sikerült általa egy demokratikus rendszert felépíteni – ellenben a tüntetések mindezt megkérdőjelezik.
Könnyű lenne egy hosszú politikai pályát maga mögött hagyó embernek sommásan visszautasítani a tüntetéseket és azt mondani, hogy újabb keletű tömegmanipulációról van szó. De nem ilyen egyszerű az értelmezése annak, ami történik – vélte Markó Béla mondván, nem hajlandó ideológiai konfrontációként értelmezni ezeket a tiltakozó mozgalmakat: egyik oldalon állna a baloldal és azok, akik megnyerték a választásokat, a másik oldalon a jobboldaliak, akik a választások eredményeit próbálják megkérdőjelezni. Könnyű lenne ezt az egészet beilleszteni egy globális folyamatba, és nem próbálkozni azzal, hogy az események helyi, romániai sajátosságait boncolgassuk. Sokan mindezt így próbálták jellemezni, illetve a korrupt politikusok védelmi szándékának szűk sávjára terelni a történteket. Véleménye szerint azonban az, ami történt, sokkal mélyebb és súlyosabb, és igazat ad azoknak, akik úgy vélik, mindez egybecseng azokkal a politikai folyamatokkal, amelyek szerte Európában, de az Egyesült Államokban is tapasztalhatók.
Az előadó feltette a kérdést: milyen rendszert építettek fel az elmúlt 26-27 esztendőben, miért kérdőjelezik meg sokan a képviseleti demokráciát? Markó Béla szerint azonban ez a képviseleti demokrácia kopott és meglehetősen korrumpálódott. Ez ütközött egy olyan civil akarattal, amely arról szól, hogy mostantól fogva a politikai döntéseknek máshol kell megszületniük. Azt még senki nem tudta megfogalmazni, hogy pontosan hol: az utcán vagy a civil társadalom kereteiben. E mögött van viszont egy másik értelmezés is, amit autoriter populizmusnak neveznek, miszerint ne a hagyományos parlamenti rendszerben szülessenek meg a fontos döntések, hanem például az államelnöki hivatal intézményeiben, más háttérintézményekben, például az igazságszolgáltatásban. Ezeknek az értelmezéseknek számos abszurd pillanata is volt: sokan forradalomként értelmezték a történteket. Erről tréfásan azt lehet mondani, hogy minden forradalomnak köze van a börtönökhöz, de amíg régebb ez a kiszabadulást jelentette, a mostani „forradalmi mozgalom” épp fordítva, börtönben akar tartani másokat – mondta az előadó.
A felmerülő kérdéseket folytatni lehetne azzal – mondta – hogy miért vált népszerűvé ez a populizmus, milyen értelmiségi részvétellel, kulturális háttérrel működnek Európában ezek a rendszerek, és van-e köze a történtekhez ahhoz, amit Facebook-nyilvánosságnak neveznek, vagyis a nyilvánosság megváltozott jellegéhez? Markó Béla véleménye szerint sokkal mélyebb folyamatokról van szó, nem csak arról, hogy a Facebook manipulációra is használható, hogy az emberek gyorsan mozgósíthatók, tüntetésre kivihetők. A lényeges kérdések tehát azok, hogy milyen rendszereket építettek, milyen politikai modelleket választottak, és mindezekhez milyen kulturális modellek kapcsolódnak.
Rá kellett jönnie – mondta az előadó –, hogy 1989 után itt legalább három politikai modell ütközött egymással, és ezek nem álltak össze egyetlen koherens rendszerré. A hibának pedig azt tartja, hogy 1989 után egyszerűen „copy paste”-el csak át kellett volna venniük, átmásolniuk valamelyik politikai modellt. Az első modell a reformkommunista, posztkommunista elképzelés volt, amit a Nemzeti Megmentési Front, Ion Iliescu és a mellette állók képviseltek, és amely nem a nyugati többpártrendszert, hanem felvilágosult, emberarcú kommunizmus kiépítését jelentette volna. Nem akarták a privatizációt, sem a restitúciót, a visszarendezést. A második modell a „visszaépítés” volt, amit „vegytisztán” végrehajtani sok szempontból megkérdőjelezhető. Más kérdés, hogy ennek az elképzelésnek bizonyos elemei, például a tulajdonjogok visszaállítása – magán- és egyházi vagyonok visszajuttatása volt tulajdonosaikhoz – nagyon fontosak. Képtelenség a kommunizmusban eltöltött évtizedeket csak úgy kiemelni … a többit meg „összevarrni” – magyarázta az előadó.
A visszaépítési folyamatban sok megkérdőjelezhető esemény, intézkedés merült fel. Romániában 1989 után természetes módon bevezették a kétkamarás parlamentet, szenátust és képviselőházat hoztak létre anélkül, hogy valaki a politikai elitből hajlandó lett volna komolyan végiggondolni, egyáltalán mire való Romániában a két ház. Annak idején, a két világháború között voltak ugyan jog szerinti szenátorok, akik a felsőbb társadalmat képviselték, ez azonban nem volt szükséges nálunk. Más jelentősége, értelme lehetett volna például a területi, regionális képviseletnek, mint Franciaországban vagy a világ számos államában, hiszen Románia is viszonylag nagy ország, sok hagyományos közösséggel és régióval, bennünket is beleértve. De nem így történt, és senki ezt végig nem gondolta. A két kamarás parlament hatáskörei itt ugyanazok, ami több politikai képtelenséghez vezet. Például az oktatási törvények esetében a szenátus a döntőház, ezért bármiről tárgyalnának és határoznának a képviselőházban, a szenátus azt úgy változtatja meg, ahogy akarja, mert semmit nem köteles figyelembe venni a képviselőházban történtekből. Gyakorlatilag tehát az oktatási jellegű törvények nem az egész parlament munkája, hanem a szenátusé. Fordítva is hasonló a helyzet, magyarázta Markó Béla, aki – mint mondta – csak egy elemét igyekezett megmutatni annak az abszurd színjátéknak, ami sajnos a parlamentben zajlik. Ráadásul azt, amit esetleg sikeresen kialakítottak, azt másnap sürgősségi kormányrendelettel módosíthatják. A politikai döntéseket ily módon sikerült teljes mértékkel relativizálni.
A régi rendszereket természetesen nem száz százalékban vették át, ahhoz hozzáadódtak nyugati modellek is: de nem egyetlen, hanem több, attól függően, hogy például Strasbourgból vagy Brüsszelből milyen jelentéstevő érkezett hozzánk és sugallta a nagyon szolgálatkész romániai politikai vezetésnek, hogy mi lenne a jó megoldás. Éppen ezért modelljeink tele vannak német, brit, olasz, francia megoldásokkal, amely külön-külön minden bizonnyal jól működnek, de együtt viszont nagyon sokszor teljesen összeférhetetlen rendszerek – mondta az előadó. Megemlítette a 2003-as Alkotmányt is, amely jelentős kérdéseket hagyott nyitva, lehetővé téve, hogy az amúgy is fennálló kétkamarás rendszer következetlenségei mellett az államelnökség irányába toljon el bizonyos hatásköröket – amiért nagyrészt a felelősség Traian Basescut terheli. Az amúgy is zavaros és gyenge parlament jogköréből így kerültek át fontos politikai döntések az államelnök kezébe. Tanúi lehetünk, hogy tulajdonképpen a politikai döntések kikerültek a politikai pártok, a parlament kezéből, és ma már az igazságszolgáltatásnak módjában áll politikai döntéseket ellenőrizni és meghozni.
Ha jobb lett volna a kommunikáció, el lehetett volna mondani értelmesen azt, amiről a Btk.-módosítás legkényesebb pontja szólt, és amelyről az államfő is azt mondta, hogy nem kell változtatni: vagyis, hogy mit is jelent a hivatali visszaélés. Hogy az nem csupán a „hibás” döntés, ahogy ez a korábbi megfogalmazásban állt, hanem a „törvényellenesen, jogellenesen” meghozott döntés. Ez tisztába tehette volna a viszonyokat, azt jelentette volna, hogy a politikai döntés visszakerült a politikai szférába – vélekedett az előadó. Ezek után nem fordulhatna elő olyan eset, mint például a marosvásárhelyi katolikus líceum ügyében, hogy börtönben tartsanak egy iskolaigazgatót valamilyen adminisztratív mulasztásért, hanem azért legfeljebb szankció járna, és gyorsan pótolnák a hiányt.
Markó Béla szerint a rendszer tele van következetlenséggel, ellentmondásos megoldásokkal és intézményekkel. A kisebbségi jogok szempontjából sem történtek másképp a dolgok, hanem megpróbáltak visszanyúlni a két világháború közti hagyományokhoz, és nyugati modelleket is átvenni. Kisebbségi kérdésben még számos sajátos megoldást próbáltak kidolgozni és érvényesíteni, amire hol volt módjuk, hol nem – magyarázta.
Rajtunk-e a világ szeme – tette fel ismételten a kérdést Markó Béla, majd elmondta, a kilencvenes években még demokrácia importról vagy exportról lehet beszélni, hosszú ideje viszont úgy tapasztalja Romániával és egyáltalán a romániai berendezkedéssel kapcsolatban, hogy ma már inkább stabilitás importról, stabilitás akaratáról kell beszélni. Úgy gondolja, ma az elsődleges, hogy itt stabilitás legyen és stabil berendezkedésekről lehessen beszélni. Fontosnak vélte annak tisztázását is, hogy a politikai elit korrumpálódása nem jelenti az egész társadalom korrumpálódását. Alapvetően pedig abban a dilemmában, hogy milyen politikai modellt és kulturális mintát építsünk, az előadónak az volt a konklúziója, hogy itt valamiféle transzilván modellt kell megkeresnünk a Kárpát-medencében, és ez lehetne a kitörés abból a helyzetből, amelyben ebben a pillanatban vagyunk.
