A Fidel Castro vezette forradalmárok 1953-tól harcoltak a Kubát az Egyesült Államoknak kiszolgáltató diktátor, Fulgencio Batista ellen, s 1959 elején sikerült megdönteniük hatalmát. A Castro vezette kormány 1960 augusztusában államosította a szigetországban lévő amerikai vállalatok többségét. Válaszul a washingtoni kormány 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, később kereskedelmi embargót is elrendelt, s támogatta azokat a kubai emigránsokat, akik 1961 áprilisában a Disznó-öbölben partra szállva fegyverrel próbálták megdönteni Castro rendszerét. Castro a Szovjetunióhoz fordult támogatásért, s bejelentette, hogy Kuba a marxista-leninista útra lép.
A szovjet vezetés ezt a helyzetet használta ki arra, hogy atomfegyvereket juttasson a nyugati féltekére. Az Egyesült Államok 1961-től nukleáris töltet hordozására is alkalmas ballisztikus rakétákat telepített Nagy-Britanniába, Olaszországba és Törökországba, amit Moszkvában közvetlen fenyegetésként értékeltek. Mivel a Szovjetunió még nem rendelkezett olyan megbízható interkontinentális ballisztikus rakétákkal, amelyekkel elérhette volna az Egyesült Államok területét, Nyikita Hruscsov szovjet vezető úgy döntött, az erőegyensúly fenntartása érdekében az Egyesült Államok közvetlen szomszédságába kell közepes hatótávolságú rakétákat telepíteni. A lépés szovjet szempontból azért is tűnt logikusnak, mert ezzel kinyilváníthatták az immár kommunista Kuba támogatását.
A rakéták telepítéséről 1962 elején kezdődtek titkos tárgyalások a havannai vezetéssel, amely újabb amerikai katonai akciótól tartva megadta az engedélyt. Az Anadir hadművelet fedőnevű akció a legteljesebb titoktartás mellett zajlott, ennek keretében 42 közepes hatótávolságú nukleáris töltetű ballisztikus rakétát szállítottak Kubába indítóberendezésekkel, 40 ezer szovjet katona kíséretében. A kubai kikötőkbe érkező szovjet hajók és a szovjet „szakértők” egyre növekvő számát azonban nem lehetett eltitkolni. Egy amerikai U–2-es kémrepülőgép október 14-én észlelte és lefényképezte a rakétaállásokat, s az elemzések másnap megerősítették, hogy ezekbe SS–4 és SS–5 típusú közepes hatótávolságú szovjet rakéták kerültek.
John F. Kennedy amerikai elnök október 22-én tévébeszédben hozta nyilvánosságra a hírt. Az elnök utasította az amerikai haditengerészetet, hogy kutasson át minden Kuba felé tartó hajót és tartóztassa fel azokat, amelyek támadófegyvereket szállítanak, az amerikai fegyveres erőket harckészültségbe helyezték. Kubában is mozgósítást hajtottak végre, és harci készenlétbe helyezték a fegyveres erőket, a szovjet hadseregnél beszüntették a szabadságolásokat. Szovjet részről hivatalosan még az ENSZ Biztonsági Tanácsának október 25-i ülésén is tagadták a rakéták telepítését, amit aztán az amerikai nagykövet fotókkal bizonyított. A kubai és szovjet álláspont ezután az maradt, hogy Kubának joga van az önvédelemhez, a rakéták elrettentő szerepet töltenek be és a Szovjetunió szándékai békések.
A szovjet hajók egy ideig még folytatták útjukat, de nem kísérelték meg áttörni a blokádot, hanem visszafordultak. A feszültség azonban egyre nőtt, a lapok világszerte az atomháború lehetőségéről cikkeztek. A színfalak mögött gőzerővel folytak a titkos tárgyalások a kialakult patthelyzet feloldásáról. Hruscsov október 26-án azt közölte: ha az Egyesült Államok kész lemondani a Kuba elleni invázióról, hazatelepítik a rakétákat. Az csak utólag derült ki, hogy mindeközben Castro – akinek idegei a szovjetek szerint „felmondták a szolgálatot” – megelőző atomcsapást szorgalmazott Moszkvától. A válság másnap érte el tetőpontját, amikor Kuba felett lelőttek egy U–2-es amerikai felderítő repülőgépet. Hruscsov ezután a moszkvai rádióban beolvasott beszédében bővítette a szovjet követelések listáját, amelyre az olaszországi és törökországi amerikai rakéták eltávolítása is felkerült.
Az amerikai fél ezt visszautasította, de beleegyezett az első ajánlatba, és titokban azt is vállalta, ha a szovjet rakétákat már hajóra rakták, kivonja saját rakétáit Törökországból és Olaszországból. Hruscsov október 28-án nyilvánosan bejelentette, hogy utasítást adott a rakéták kivonására, a válság ezzel megoldódott. A hírt Castro nagyon rosszul fogadta, mert vele nem egyeztettek, ő a guantánamói amerikai támaszpont bezárását és a kereskedelmi blokád megszüntetését is akarta. Az egyezség lényegében presztízsveszteség volt a Szovjetunió számára, mert az Európába telepített amerikai rakéták kivonását akkor nem hozták nyilvánosságra, így úgy tűnt, Kennedy győzött.
Borítókép: Hruscsov és Kennedy 1961-ben Bécsben
