A belvárosban legalább tucatnyi bolt lehúzta a redőnyt, tartósan zárva tart, kirakatában már megfakult a „kiadó”, vagy „bérelhető” felirat, vitrinje elkoszlott, összességében szomorú és feszültséget sugárzó kép. (Lehet, hogy a városházának – bármilyen sűrű is a helyi tanácsülés napirendje – be kellene iktatni az elhanyagolt homlokzatok miatti büntetőadó mellé az anyátlan és gondozatlan kirakatokért kiszabható, amolyan esztétikai pótdíjat is.) Kötve hiszem, hogy ez a jelenség csupán arról szólna, hogy a vásárlóerőt és figyelmet visszavonhatatlanul elhappolták a peremekre, vagy városnegyedekbe épült plázák, csarnokok shoppingcentrumok. Nem valószínű, hogy Kolozsvár központja élhetetlen, és megannyi nyugati urbánus közeghez igazodva itt is az elaggott és lelakott városmaggal nincs mit kezdeni, nem piacos. A vitrinek mögé lesve számokat látni: nem az egykori portékák ottfeledett árcímkéit, ennél kerekebben kvantifikált mennyiségeket – Romániában tavaly 100 ezer cég szüntette be ténykedését (csőd, felfüggesztetés, önfelszámolás), idén csak az eddig eltelt időszakban 20 ezer vállalkozás jutott ugyanerre a sorsra. Kormányunk és koalíciónk félig felfújt, vagy kimondottan petyhüdt mentőöv-csomagokat hajít a háborgó felszínre, naponta dilemmázik, hogy a szociális hálót bogozza, vagy a vállalkozókedvet dinamizálja, például a kkv-zónában.
Hogy ne csak elnagyolt vonásokkal skicceljek, hanem életszagú konkrétumokkal dúcoljam alá e szöveget: jó pár hete futottam össze egy épp frissen bezárt cég alkalmazottjával. Argentin receptek szerint készítettek pékárut, aprósüteményeket. Spanyolországban vendégmunkásként lesték el az ötletet, és hazatelepedve kamatoztatták az ott szerzett vagyonkát-tudást. Már kialakult egyfajta törzsközönségük, én is aránylag gyakran megfordultam náluk. Mindig volt vevőjük, hétvégi rendeléseket is vállaltak, úgy tűnt, sínen van a dolog. Szomorú, megkeseredett embert láttam az egykori eladóban, mintha szégyellte volna a kudarcot. Mikor azt firtattam, hogy valahol kijjebb, olcsóbban bérelhető helyszínen miért nem folytatják, kitérő választ adott. Gépeik, felszereléseik elcsomagolva, raktárban várják egy esetleges újrakezdés pillanatát. A férfi, miközben ezt mondja, korántsem magabiztos, vonásaiban nincs ott a csakazértis, lezárni készül magában ezt a fejezetet.
Naptárak kerülnek elő, és rájuk filctollakkal nyilak, satírozott felületek, kérdőjelek: tervezés alatt a nyár, a vendéglátóiparban a szakma a redivivusban reménykedik, az utazó abban, hogy a kétszámjegyű pénzhígulás dacára valami kis bónuszt kap 2022-ben a sorstól, de az előbb említett vállalkozók ugyan mihez fogjanak? Profilváltás, újabb külföldi meló, rezignált semmittevés… Nem az a jajdenagy választék. Bár – meg kell hagyni – az utazóirodák kínálata sem a régi.
