Elhurcolások történetei a Kárpát-medencéből 1944 és 1953 között
,,Az 1944. őszi foglyul ejtéseknek négy hulláma volt. Románia átállását követően, augusztus 23-a után a szovjet hadak megtámadták Magyarországot a Keleti-Kárpátoknál. Ahogy haladt a front Észak-Erdély területén nyugati, északnyugati irányban, úgy estek foglyul a honvédek, ez volt az első hullám” – mesélte Benkő Levente. A második hullámot egy augusztus 25-i román csendőrségi parancs jelentette, amely arra utasította az alantas szerveket, hogy azonnal le kell tartóztatni a Románia területén működő Német Etnikai Csoport vezetőit, valamint azokat a magyar vezetőket is, akikről feltételezhető, hogy ellenálló gócokat szervezhetnek. Ez a parancs elsősorban a dél-erdélyi magyarságot érintette, mivel 1944. augusztus 25-én – a csendőrségi parancs kiadásakor – Észak-Erdélyben még nem volt román karhatalom. Így az eddig fennmaradt csekély számú dél-erdélyi magyarság vezető személyiségeit és hozzátartozóikat – református lelkészeket, tanárokat, tanítókat, igazgatókat, újságírókat, jogászokat, vállalkozókat, mesteremberekaet, sőt még gyermekeket is – a zsilvásárhelyi lágerbe internálták. A harmadik nagy hullám során egyértelműen etnikai síkra helyezték az intézkedéssorozatot, ugyanis a csendőrség szeptember 29-én úgy értelmezte a Szovjetunióval 1944. szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezmény második szakaszát, hogy kiterjesztette az internálás kötelezettségét az erdélyi magyar és német ajkú őshonos lakosságára. A negyedik hullám foglyul ejtése október 19. után kezdődött, amikor a román nagyvezérkar körparancsot adott ki, amely szerint a visszavonuló magyar hadseregtől lemaradt és hazatérő, a civil életet újrakezdő észak-erdélyi magyar nemzetiségű volt katonák hadifoglyoknak tekintendők, tehát internálni kell őket. Mint mondta, pontos számokat nem ismernek azt illetően, hogy a négy hullám során hány áldozatot szedtek össze, azonban a levéltárakban őrzött feljegyzések kitérnek egy-egy területről elhurcoltak valószínűsíthető számára: Kolozsvárról ötezer, Tordáról hétszáz, az akkori Háromszékről kétezer, Csík vármegyéből háromezer, Marosszékről három-négyezer civil magyar férfit hurcoltak el.
Az erdélyi elhurcolásokkal egy időben a Kárpát-medence minden területén megjelentek az etnikai tisztogatás különböző módszerei. Papp Annamária szerint ezért is fontos, hogy a kötet szerzői az egész Kárpát-medencét lefedik, hiszen különböző helytörténeti nézőpontok és emlékek találkoznak ugyanazon köteten belül, így kialakítva az egykori történések egyre teljesebb megvilágítását. „A húsz szerző közül tízen erdélyi kutatók és a többiek Magyarországról, Felvidékről, Délvidékről és Kárpátaljáról jöttek el a konferenciára bemutatni az általuk feltárt történéseket, emlékeket” – mondta Papp Annamária.
A két szerkesztő három nagy fejezetre osztotta a beérkező írások alapján a tanulmányokat. A könyv első nagy témája a történtek előzményeibe és körülményeibe mutat betekintést, amelyet a második részben a helytörténeti gyűjtések, tapasztalatok követnek, végül pedig a kegyeletápolás és tárgyi emlékek zárják a sort az adott történelmi időszakról, eseményekről. Benkő Levente azt is kiemelte, hogy a kötetben megjelenő írások közül nem mindegyik tanulmány. Kijelentését saját írásával példázta, hiszen ő inkább a téma 1990-es évek elején kezdődött és 2023-ig terjedő időszak kutatásának folyamatát, a feltárás és az emlékgyűjtés erdélyi fejleményeit összegezte.
A két kutató kiemelte, hogy bár történész berkekben vita övezi az elbeszélt emlékezések hitelességét, és a levéltári források igen fontos lenyomatai a múltnak, a kutatónak sosem szabad elfelejtenie az emberi forrásokat. „Nagyon fontos része a munkának az emberi forrás, a túlélőknek az emlékezései, azoké az embereké, akik átélték a borzalmakat, illetve a hozzátartozóké, hiszen ők tudják a legpontosabban, hogy számukra mit jelentett az elhurcolás. Ez olyan része a múltban történteknek, amelyet csak ők tudnak elmondani” – részletezte Papp Annamária. Benkő Levente is osztja felesége, Papp Annamária véleményét, ugyanis szerinte a levéltári és az emberi források (oral history) együttes alkalmazása adja a múlt hiteles feltérképezését, vagyis az egyik forrás alátámaszthatja a másikat, illetve pontosíthatják is egymást esetenként. „Nem helyes megkérdőjelezni annak az embernek a hitelességét, aki ott volt, látta, a saját bőrén érezte a történteket. Szuverén joga úgy és arra emlékezni, amire és ahogyan akar. Ami pedig a levéltári források hitelességét illeti, találtunk olyant is, amelyek köszönő viszonyban sem voltak a valósággal” – hangsúlyozta Benkő Levente.
Végül a kötet címében olvasható ,,málenkij robot” fogalom helyes használatára is kitértek, hiszen a romániai történések fényében nem helyes használni a kifejezést. A ,,málenkij robot” Magyarországon meghonosodott megnevezés, abból eredően, hogy a megszálló szovjet hatóságok általában „kis munkára” – oroszul: malenkájá rabotá – való toborzással csalták tőrbe, és gyűjtötték össze az utcáról, az otthonukból, a munkahelyükről vagy a hivatalukból az embereket, majd szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolták őket. Románia esetében – Torda és Kolozsvár kivételével – az összegyűjtést nem a szovjet egységek végezték, hanem a román csendőrség, akik parancsba kapták, hogy a német és magyar ajkú embereket a román reguláris hadsereg katonái által őrzött lágerekbe zárják.
A könyvbemutatón szó esett az 1944 őszén Erdély-szerte túlkapások sorozatát végrehajtó ún. Maniu-gárdákról is. „Románia átállását követően, Bukarestben és ezzel párhuzamosan Brassóban is a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárt sajtója önkénteseket toborzott azzal a céllal, hogy a reguláris román hadsereg létszámát feltöltsék, és Észak-Erdély felszabadításáért harcoljanak – ahogy ők fogalmaztak akkor” – helyezte történeti kontextusba a hallgatóságot Benkő Levente.
Mint mondta, Bukarestben hét osztag alakult ezzel a céllal, gyűjtőnevükként használták a Regimentul de Voluntari Ardeleni Iuliu Maniu, azaz Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Ezred nevet. Ilyen, Maniu nevét viselő önkéntes gárdák más helyen is alakultak, egy Petrozsényban, egy pedig Brassóban. A székelyföldi magyarellenes atrocitások sorozatát, köztük a tömeggyilkosságokat, fosztogatásokat, veréseket a brassói alakulat, az ún. Iuliu Maniu Erdélyi Önkéntes Zászlóalj követte el, amelynek parancsnoka, Gavrilă Olteanu kijelentette, hogy nem veti magát alá semmilyen román reguláris seregnek, önállóan dönt, és cselekszik. Az önkéntes alakulatok kapcsán elhangzott a kérdés, hogy vajon maga a névadó tudott-e a sorozatos gyilkosságokról, amelyet a brassói alakulat elkövetett. Benkő Levente szerint valószínűleg igen, hiszen Maniu a nevét viselő osztagokat Bukarestben elbúcsúztatta, egyfajta áldását adta, hogy menjenek, és szabadítsák fel Észak-Erdélyt, másfelől pedig Olteanu rendszerint tájékoztató összefoglalókat küldött, amelyekben viszont az atrocitásokat elhallgatta.
A kötet szerzői: Lönhárt Tamás (Kolozsvár), Nagy Mihály Zoltán (Nagyvárad), Benkő Levente (Kolozsvár), Cservenka Ferdinánd (Felvidék), Csőke Márk (Délvidék), Márkus Beáta (Pécs), Pomázi- Bárdonicsek Dominika (Pécs), Ákosi Zsolt Attila (Máramarossziget), Gál Mária (Csíkszentkirály), Kállay Karolina (Szatmárnémeti), Körösi Mihály (Mezőberény), Nagy Péter (Budapest), Papp Annamária (Kolozsvár), Takács Enikő (Székelykeresztúr), Dragan Traian Constantin (Budapest), Dupka György (Kárpátalja), Matkovits-Kretz Eleonóra (Pécs), Murádin János Kristóf (Kolozsvár), Ungvári Barna András (Uzon), Walterné Müller Judit (Pécs). A Könczey Elemér által tervezett borítón az 1944 októberében a szovjetek által Kolozsvárról elhurcolt 5000 magyar civil férfi 2016-ban elhelyezett Házsongárdi emlékművét, Gergely Zoltán szobrászművész alkotását láthatjuk.
