Csíkszeredai Régizene Fesztivál
Izgalommal vártam Tóth-Vajna Zsombor koncertjét. Egyrészt a fiatal muzsikus szakmai teljesítménye nyűgözött le: a zenész a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen és a Miskolci Egyetemen szerzett kitüntetéses csembaló- és orgonadiplomát, majd az amszterdami Sweelinck Konzervatóriumban orgona-, csembaló-, fortepiano- és klavikordművész mesterdiplomát kapott, miközben a budapesti Semmelweis Egyetem általános orvosi szakát is befejezte. Az egyetem befejezését követően sem pihent, együttest vezet, népszerűsíti a historikus billentyűs zenét, egyetemen vendégelőadóként oktat. A zenész számos jelentős historikus orgonán is játszott már.
Mindemellett természetesen a kiváló művész koncertjének is nagy vonzereje volt, amelyet a műsorfüzetben a következőképpen mutattak be a szervezők: „A fiatal Johann Sebastian Bach egyik első mestere a bátyja, Johann Christoph Bach volt, akit Johann Pachelbel tanított. Ismert a legendás történet, amely szerint a fiatal Sebastian holdvilágnál másolta le a bátyja kottáit. A legenda alapjául több, a 18. szá- zad elején keletkezett kötet szolgál, mint például az 1705 és 1713 között keletkezett Möller-kézirat. Ezekben Christoph kora legkiemelkedőbb, billentyűs hangszerekre írt zeneműveit gyűjtötte össze ismert szerzőktől, mint például Dietrich Buxtehude, Georg Böhm, Jan Adam Reincken, Johann Pachelbel, Wilhelm Friedrich Zachow és későbbi híres párbajellenfele, Louis Marchand. A kötetek másik érdekessége, hogy ezek tartalmazzák a fiatal Johann Sebastian első jelentősebb, billentyűs hangszerekre írt műveit.”
Az már csak hab volt a tortán, hogy a legendákkal és kiváló szerzőkkel fűszerezett koncerten Tóth-Vajna Zsombor klavikordon, egy számomra eddig ismeretlen hangszeren adta elő Bach mestereinek a műveit. A koncert után megtudtam, a klavikord a zongora egyik őse, amelyet a csembalótól az különböztet meg, hogy a húrokat nem pengetni kell, hanem a zongoráéhoz hasonló billentyűkkel szólaltja meg azokat a muzsikus. A koncerten használt hangszer egy 17. századi német klavikord pontos másolata volt, eredetije a Lipcsei Egyetem Hangszermúzeumában található, olvasható a műsorfüzetben.
A koncert előtt Tóth-Vajna Zsombor tovább csigázta az érdeklődésemet: arra kérte a közönség tagjait, hogy a művek között ne tapsoljanak. A klavikord nagyon halk, és a fülnek nehéz lenne megszokni a hangzását a hangos taps miatt, magyarázta az előadó. Majd, amikor először megszólaltatta, a teljes közönség síri csendbe burkolózott, hiszen a hangszernek anynyira finom hangja volt, hogy azt csakis ilyen mély csendben lehetett hallgatni, tapssal pedig senki nem akarta megtörni annak apró csengését. A megszólaltatott hangok annyira lágyak, szelídek, hogy félő, a gyöngéd hangok rögtön elillannak, elnyeli őket egy-egy sóhaj, zörej, mozdulat. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a madárcsicsergés zavaró tényező lesz egy koncerten, de Tóth-Vajna Zsombor klavirkordjátékába bizony bezavart a kintről néha-néha beszűrődő madárhang.
A művész zömében vidámabb hanglejtésű műveket adott elő – felcsendültek többek között Johann Jakob Froberger (1616– 1667), Girolamo Frescobaldi (1583–1643), Dietrich Buxtehude (1637–1707), Johann Pachelbel (1653–1706) alkotásai –, ám nekem a legjobban mégis egy szomorú dal tetszett, Christian Ritter Allemanda in discessum Caroli IX Regis Sveciae, azaz IX. Károly svéd király halálára írt lamento, megemlékezés. A veszteség kifejezésére tökéletesnek bizonyult ez a hangszer, a lágy, elröppenő hangok, mint apró könnycseppek hagyták el a hangszert.
Tóth-Vajna Zsombor azonban nemcsak a zenén keresztül mutatta be az ifjú Bach világát, számos történettel tette színesebbé előadását.
Frescobaldiról például elárulta, hogy a kor egyik igazi rocksztárja volt, mellette pedig a pápa orgonistája. Az ifjú Bachról elmesélte, a tizenéves tehetség néha többszáz kilométert gyalogolt, hogy találkozzon egy-egy nagy mesterrel. Ekkora távolságot tett meg azért is, hogy meglátogassa a kor egyik nagy orgonistáját, Diethrich Buxtehudet, hogy „egy s mást megtanuljon a művészetről”.
Buxtehude nagyon szeretett oktatni, számos tanítványa volt, így Bachot is elvállalta, majd néhány hónap után a legidősebb lánya kezét is felajánlotta a zenésznek, egy orgonista állás feltételeként. „Nem tudjuk, hogy nézett ki Dorothe Buxtehude, viszont azt tudjuk, hogy Bach másnap elment a városból.
A kor érdekessége, hogy ugyanígy tett Georg Friedrich Händel is, aki szintén meglátogatta Buxtehudet, szintén megkapta ezt az ajánlatot, és aki szintén úgy döntött, hogy további lehetőségek után néz karrierépítés terén”, mesélte a zenész. Händelről például azt is elmondta, hogy gyakran dolgozta fel Johann Kaspar Kerll műveit, „egyes billentyűs darabjaiból oratóriumkórusokat, vagy oratórium bevezetőket készített. Ez akkoriban egy teljesen bevett szokás volt, hiszen nem voltak szerzői jogok, úgyhogy Händel bátran nyúlt vissza a Kerlltől tanult darabokhoz”.
Tóth-Vajna Zsombor azt is elárulta, miért féltette Johann Christoph Bach öccsétől a kéziratait. Mint mondta, abban a korban nem volt egyszerű a kottákat sokszorosítani, és a zenészek sem adták szívesen tovább műveiket másoknak, a mesterek a tanítványaikkal sem osztották meg ezeket. Ezért feltételezhető, hogy a „kötetek összeállítása Johann Christoph Bach számára rengeteg pénzbe került, így érthető, hogy ha megszerzett magának egy repertoárt, amiből ő tanult, előadott, inspirációt nyert, akkor nem szerette volna odaadni ifjabb testvérének”, jegyezte meg az előadóművész.
(Borítókép: Tóth-Vajna Zsombor számos történettel tette színesebbé koncertjét. Fotók: Ádám Gyula)
