(Borítókép: Részlet Györkös Mányi Albert Csellót cipelő című festményéből)
Ahogy az történni szokott, az ilyen nagyszabású emlékműsorból – nem akarattal, csupán emberi feledékenységből, információhiányból –, sajnálatos módon valaki, vagy valakik mindig kimaradnak. Így történt, hogy az egykor Kolozsvár „Rosztropovicsaként” emlegetett Cseh Attila csellóművészről is megfeledkeztünk, pedig ő nemcsak az 1970-es évek egyik hazai és külföldi pódiumok elismert, népszerű művésze, de hét éven keresztül a kolozsvári zeneiskola egyedüli egész normás tanára (is) volt. Valószínű, hogy a fiatal nemzedékek nem emlékez(het)nek sem tanári, sem előadói nagyságára, így illőnek tartom, dióhéjban ismertetni, ki is valójában az elmúlt évben a „vanasok”, azaz a nyolcvanasok sorába lépett csellóművész.
Cseh Attila művészi tehetséggel megáldott család sarjaként – édesapja valamint testvérbátyja, idősebb és ifjabb Cseh Gusztáv jeles grafikus képzőművészek voltak – kezdetben a zongoratanulással incselkedett, de csakhamar a cselló lett „szíve választottja”. Már a zeneakadémiai évek alatt külföldi szereplésekhez jutott, Prágában nemzetközi versenyen vett részt és a középdöntőben diplomát kapott. Később, a kolozsvári filharmónia többszörös meghívottjaként, és a hazai nagyobb városokban – Aradon, Brassóban, Szatmáron, Iașiban, Bukarestben, Krajován – játszott hangversenyeit a közönség ovációval ünnepelte. Fellépéseit minden alkalommal meleg hangú, elismerő kritikák dicsérték, kiemelve hangszerhangjának nemes csengését, szilárdan megalapozott technikáját, aprólékosan kigondolt előadói vízióját, játékkészségének rafinált kulturáltságát, komoly stílusismeretét, inspirált, tökéletes csillogású tolmácsolását.
Itthon, az 1970-es években a „kincses városunkban” elhangzó sorozatos fellépésein kívül, talán a nagyváradi közönség látta legtöbbször vendégül, értékelték és szerették művészi odaadását, „érzelemkeltő, korbácsoló játékát”, a zene érzelem- és értelemvilágának összehangolt briliáns interpretálását. A korai barokktól a romantikáig húzódó gazdag repertoárja többek között Locatelli, Boccherini, Haydn, Brahms, Schumann, Dvořák, és Csajkovszkij műveit foglalta magába oly módon, hogy a csellóirodalom ezen legszebb és legnépszerűbb concertóival, szóló- és kamaraműveivel bármelyik pillanatban készen állt, hogy közönség elé lépjen, akár az intimebb zenelíceumi környezetben, akár a nagy hangversenytermekben.
Művészetét az a tragédia sem tudta derékba törni, hogy a világháború után egy közelében felrobbant gránát miatt egyik szemét elveszítette, majd későbbi súlyos szembetegsége végül teljes vaksághoz vezetett. 1970-től 1981-ig úgy adta átütő sikerű hangversenyeit, hogy egyáltalán nem látott, viszont a zenélés erőt adott számára arra, hogy csellójának húrjain, a lélek mélyéről felszakadó érzelmeit a legnagyobb érzékenységgel és meggyőző erővel szólalta(tha)ssa meg, örömöt hintve a hallgatók szívébe. Csajkovszkij Rokokó-variációinak, és a többször játszott Haydn C-dúr csellóversenyének tolmácsolásában a technikai magabiztosságon, ragyogó virtuozitásán túl, olyan zenei magaslatok és mélységek szólaltak meg húrjain, amelyekre csak a legnevesebb világelsők képesek. A cselló „érett szeniorjaként” emlegetett Cseh Attila vonója nyomán minden alkalommal, hol magasrendű szellemességgel és komoly játékossággal, hol mélyen befeleforduló drámaisággal, érzékeny poézissel és nem hivalkodó, mégis ragyogó virtuozitással, a legnagyobb meggyőző erővel csendült fel a nagybetűs Zene, amellyel minden hangversenyén elvarázsolta közönségét.
Amikor a nem látó Cseh Attila csellóművész fellépései ellehetetlenültek, 1986-ban feleségével Erzsébettel, és Zoltán fiával – aki apja szakmáját követve, ma a Budapesti Rádiózenekar csellóművésze – áttelepült Magyarországra, ahol a Budapesti Vakok Általános Iskolájának megbecsült oktatójaként, sikerekben gazdag tanári tevékenység után vonult nyugdíjba.
Kedves Mester, most, amikor a 80 + 1. születésnapjához közeledik, szeretettel és tisztelettel kívánok jó egészséget, lelki békét és a zene örömével telt további életet!
