Vizes rémálom, avagy megúszni a nulladik nap eljövetelét
–Hogyan esett a választás éppen erre a témára és éppen Fokvárosra ?
– A témaválasztás és az időzítés nem újkeletű – magyarázza Xantus Áron dokumentumfilm-rendező. – Egy egészestés, mozivászonra, de televíziós sugárzásra is készülő dokumentumfilm tervén dolgozunk közel három esztendeje, mely egy globális folyamatot, a klímaváltozásnak – mások szerint általános felmelegedésnek – nevezett, az egész földkerekséget érintő jelenséget, pontosabban ennek már érzékelhező következményeit tervezi feltárni az Egyenlítőtől a sarkokig gyakorlatilag a világ legkülönbözőbb térségeiben, olyan helyeken, ahol mindez már láttatatható valóság. A cél: bemutatni, hogy mit hozhat a holnap emberek százmilliói számára, ha beszűkülnek az élhető terek, ha olvad a sarki jég és megemelkedik a világóceán szintje, ha eltűnnek a gleccserek, ha aszályok és egyre pusztítóbb hurrikánok sújtanak mind több és több földrajzi régiót, ha elfogy az ivóvíz, ha elsivatagosodnak a termőföldek, ha megbomlik az ősi egyensúly, melyet mostanáig oly megbonthatatlannak hittünk. E jelenség egyik legdrámaibb prelúdiuma az, ami most Fokvárost sújtja. Ez a közel négy milliós metropolis a szó legszorosabb értelmében a kiszáradás határán áll: már fejadagra osztják az ivóvizet nyilvános kutaknál kígyózó sorokban az egyelőre még fegyelmezetten várakozó, palacokkal érkező embereknek, karhatalmi felügyelettel. Idén már sokadjára hidették meg itt az ún. „zero day”-t, a „nulladik napot”. Ekkor fogy el a csapokból a víz, mert kiszáradnak a gyűjtőtavak, s mert az Antarktisz felől érkező esők újabban elkerülik Afrika e déli csücskét és pár száz kilométerrel odébb hullanak le, a légáramlatok irányváltásának következtében.
– Pontosan mikor és hány napig voltatok ott?
– Ez év februárjában röppent fel a hír, hogy az a bizonyos „nulladik nap” márciusban, de legkésőbb áprilisban bizonyosan eljön – veszi át a szót Xantus Gábor. Konkrét dátumokról volt szó, amikor a világváros felhőkarcolóiban, fényűző villanegyedeiben, de a mélyszegénységben élő százezrek, talán milliók bádogvárosaiban sem folyik többé víz a csapokból. Elképzelni sem lehet igazán, hogy mi következhet ebből. Ilyen mértékű ivóvíz-krízissel metropolisz méretű település még nem szembesült a történelem folyamán. A helyzet kezelésére, a megoldásra nincs tapasztalat, nincs alkalmazható, bevált forgatókönyv. Talán a totális káosz lehet erre a legmegfelelőbb kifejezés. Csőre töltött filmes felszereléssel „vártuk” azt a napot, amilyen még nem volt, s lerepültünk Fokvárosba. A „zero day-t” ugyan hivatalosan április 11-én sem hirdették még ki a hatóságok (egyesek szerint politikai meggondolásból nem tették), de a körülmények ehhez mindenképpen adottak voltak.
– Milyen helyszíneken forgattatok ?
X. Á: – Helyi munkatársaink segítségének köszönhetően a rendkívül rossz közbiztonság ellenére mindenhova eljutottunk, ahova terveztük, hogy a társadalom legkülönfélébb rétegeihez tartozókat behozzuk a filmbe. Forgattunk Fokváros polgári lakóövezeteiben, de bejutottunk a hírhedt bádogvárosok területére is, amelyek amolyan kemény „no go” zónák a szó legszorosabb értelmében. Egybehangzó vélekedés szerint ott könnyen örökre el lehet tűnni, főleg ha látványos helyen van a zsákmány, például a filmkamera vagy a fényképezőgép. Később a város polgármesterétől és Western Cape környezetvédelmi miniszterétől megtudtuk, hogy ha még nagyobb lesz a baj, a vízhasználatot itt, a szegénynegyedek belterültén fogják legutoljára korlátozni vagy szüneteltetni. Hiszen – mint mondták –, ha utcára vonulnának a túlnépesedett townshipek mélyszegényei, ott kő kövön nem maradna, polgárháborús viszonyok uralkodnának el az amúgy sem túl stabil társadalomban. Egyébként mi is megtapasztalhattuk: jó kategóriás szállodánk földszinti illemhelyén egész ottlétünk alatt nem folyt a víz, fertőtlenítő szer és illatozó papírzsebkendő szolgált kézmosásra. Eközben a Langa nevű, magas kerítéssel körbevett bádogváros csorgóinál még moshattak, tisztálkodhattak az emberek.
–A dokumentumfilm rendezői koncepciója, struktúrája sem szokványos…
X. Á.: – A film koncepciója szerint közelképben, azonos beállításban, semleges háttér előtt szólaltattunk meg embereket. Az arcokra, a mimikára, a gesztusokra koncentráltunk, ezekre voltunk kíváncsiak, kerültük a „riportos” megközelítést. Alanyaink mindennapi gondjaikról beszéltek, olyanokról, ami számunkra itt és ma még elképzelhetetlen: napi 50 liter víz a fejadag, de rövidesen lehet akár 20 liter is. Ez pedig mindenre elég kell, hogy legyen. Ivásra, főzésre, mosakodásra, illemhely tisztántartására. Hogy ez mit jelent? Zuhanyzás pár liter vízzel vederben, mosdótálban állva, majd a felfogott vízzel le lehet öblíteni a vécét (de mint megtudtuk, „csak ha barna, a sárgát nem”…) Locsolás, autómosás, úszómedencék feltöltése, és az ehhez hasonlók „extrák” Fokvárosban jó ideje az elfeledett fényűzés kategóriájába tartoznak. Ezeket a vallomásokat oldottuk aztán a filmben elsősorban hangulati elemekre épített, zajokra, zörejekre, zenére komponált képsorokkal. Egyébként még így is, e rendkívül drasztikus megszorításokkal Fokváros metropolisz napi vízfogyasztása másfél milliárd liter!
X. G.: – Hogy mekkora a baj, azt a várostól távolabb eső vízgyűjtők vidékén tapsztalhattuk meg. Fokváros a vízet döntően a csapadékvízből kellene, hogy kapja. A talajból kapott forrásvíz elenyészően kevés, a tengervíz sótalanításával pedig csak most próbálkoznak. A legnagyobb kiterjedésű fő-gyűjtőtó, a Theewaterskloof medrében sivatagi állapotokat találtunk, forrón kavargó homok- és porvihart filmezhettünk ott. Víz helyett széljárta dűnék és kiszáradt fa-torzók apokaliptikus díszletei fogadtak, a gát környéke már jó ideje teljesen száraz.
– Dél-Afrika köztudottan a térség legfejlettebb mezőgazdasági nagyhatalma. Hogyan hat ki a vízkrízis erre az ágazatra?
X. Á.: – Erre mi is kíváncsiak voltunk, hát elmentünk egy igazán korszerűen felszerelt, nagyipari állattenyésztésre berendezkedett farmra is, ahol a tulaj négyezer szarvasmarhát tenyészt. Sokáig a közeli folyóból szivattyúztak vizet itatásra, istállók tisztántartására. A folyó azonban már három éve teljesen kiszáradt, a farmerek így extrém kényszermegoldásokhoz folyamodnak: a trágyából kinyerik a vizet, azzal mossák az istállókat, a háztetőkről begyűjtik a télen is már ritkán hulló, kevéske csapadékot. Kutakat is próbálnak fúrni, de a talajvíz igen kevés, és nehezen elérhető mélységben van. Eközben újságok első oldalas szalagcímei riogatnak: A farmerek lopják a fokvárosiak vizét!…
Egymásnak feszülő indulatok, elmélyülő társadalmi feszültségek, és ezek beláthatatlan következményei kísértenek. Mindez nem más, mint heroikus küzdelem a túlélésért.
– Amit elmeséltek és amit bemutattok a dokumentumfilmben, az valóban drámai, akár hihetetlennek is mondható, hiszen eddig példa nélküli. Miben látják a helyiek a megoldást, a reményt?
X. Á.: – Fokváros alpolgármestere e krízisállapotot kezelő grémium vezetője. Az ő szájából az is elhangzott, hogy ha elfogy a víz, az a városra nézve nyilván katasztrofális következményekkel járna. Eszkalálódó társadalmi feszültségekkel, a gazdaság összeomlásával, végül pedig a lakhatatlanná váló élettér elhagyásával kellene számolni. Magyarán: extrém forgatókönyv esetén akár a város kiürítésére is gondolni lehet. Reményei szerint azonban ez elkerülhető, erre keresik most a hosszútávú megoldást. A huszonnegyedik órában...
X. G.: – Érdekes volt látni, hogy az emberek miként élik meg a katasztrófa-közeli helyzetet, az új és teljesen megváltozott, erős megszorításokkal beköszöntő, rendkívül kényelmetlen életformát, a víztelenség áldatlan állapotát. A nyilvános csorgóknál palackokkal várakozó emberek még fegyelmezetten, de láthatóan nem túl jókedvűen jönnek a napi víz-fejadagokért. Eközben pedig reménykednek, ki-ki a maga módján. Forgattunk egy muszlim istentiszteleten, ahol már hónapok óta a vízért fohászkodnak. Teszik ezt más felekezetek is, egybehangzóan, az ég felé fordított tekintettel. Az ima erejében hisznek a farmerek, de a bádogvárosok lakói is. Várják, hogy vezeklésük meghallgatásra találjon, s végre megnyíljanak az ég csatornái. Ebben erősen bíznak. Eközben a tudósok globális klímaváltozásról beszélnek, amelyekre emberi befolyással rövid távon hatni biztosan nem lehet. Marad hát a fohász, az ima és a remény…
– Mit szeretnétek üzenni ezzel a dokumentumfilmmel?
X. Á.: – A filmet figyelemfelhívó, szemléletformáló szándékkal készítettük. Érdekes, több nézői visszajelzésből is az köszönt vissza, hogy ezután nyugtalan lelkiismerettel eresztenek majd ki egy nagy kád fürdővizet, vagy időznek el a zuhany alatt. Ha ez a frusztráció valóban igaz, akkor a film elérte célját.
– Melyek további terveitek, hol forgattok legközelebb?
X. Á.: – Négy tematikai fejezetre építettük a forgatókönyvet:
a víz világa; a jég világa; a sivatagok, a szűkülő életterek, az éhínség és szomjhalál világa; a vándorló emberek világa. Globális földrajzi rálátást tervezünk egy globális jelenségre. A filmek elkészítésében olyan partnerekre találtunk, akik prioritásként kezelik e témát, akik fontosnak tartják, hogy akár egyénekre lebontott szemléletváltást generáljanak a filmek, hogy ne csupán a tőlünk egyelőre távol eső, valószínűtlen, virtuális témaként viszonyuljunk a környezettudatosság kérdéséhez. Ez annyira egyetemes problémájává vált mindennapjainknak, hogy tulajdonképpen a planéta minden lakóját érintik vagy érinteni fogják, 7 milliárdánál is több embert. A most bemutatott Ha elfogy a víz című filmünk az első állomása a tervezett produkciónak. Közben több, önálló dokumentumfilm is készül, ezek anyagából, a forgatott tematika sürítményéből válogatunk majd egy egész estés alkotáshoz. Dél-Afrika után idén forgattam még Indiában, a szent folyók vidékén, aztán felmentünk az olvadástól vászonba csomagolt, fogyatkozó Rhone gleccserhez az Alpokba, ns emrég érkeztem vissza egy etiópiai expedíciós forgatásról, ahol ugyanezt a témát dokumentáltuk. Azt tervezzük, hogy a Plusz 2 fok Celsius munkacímű produkció amolyan „pars pro toto” – „részben az egész”, cseppben a tenger koncepciójában emblematikus helyszíneken járja körül a témát az északi és a déli sarkköröktől az Indiai- és a Csendes-óceán előbb-utóbb elárasztással szembenéző szigetvilágáig, Szibériától a Sáhel övezet migráció súlytotta térségéig. Főszereplőink elsősorban a kisemberek, akik a bőrükön érzik a változás következményeit. Mindezek megközelítően 200 forgatási napot jelentenek, elképzeléseink szerint extrém, s ebből adódóan biztosan érdekes helyszíneken, ahonnan emberek milliói indulnak el már most új, élhető tereket és környezetetet keresve túlnépesedett, lassan beszűkülő planétánkon.
A Ha elfogy a víz dokumentumfilmről sokunknak juthat eszébe, márcsak a címével való rokon vonása miatt is, Oriana Fallaci egykori bestsellerje (Ha meghal a Nap), amely az első holdraszállás előzményeiben mélyedt el. A végzetes vízhiány azonban számunkra, a Föld lakosságára nézve sokkal aktuálisabb, emberileg mindenképpen közelibb veszélyt jelent. Ami ellen (talán) még nem késő összefogni és védekezni még nekünk, a patakokban, folyókban, tavakban, forrásokban, kutakban bővelkedő Kárpát-medence lakóinak sem. Például az ehhez az alapvető életelemhez való átgondoltabb viszonyulásunkkal.
