A világ megmentése benzinszag-mentesen, de új telefonnal…

– Valóban a klímaösszeomlás előtt áll a Föld?

– Amikor az éghajlatváltozásról beszélünk, az emberek gyakran megfeledkeznek társadalomtudományi szempontból vizsgálni a hatásait. Valójában azért törődünk az éghajlatváltozással, mert a társadalmi hatásai számítanak. Bár a klímaváltozás tudománya meglehetősen jó, a társadalomtudományi része nem az. Tehát amikor a klímaösszeomlást emlegetjük, valójában a társadalmi összeomlásra gondolunk, és jobban oda kell figyelnünk a társadalmi tényezőkre.

– Ön szerint mennyire van tisztában a politikum a jelenlegi klímahelyzettel?

– Úgy tűnhet, a nyugati államok vezetői a megfelelő dolgokat mondják a klímaváltozásról, részt vesznek a „megfelelő” konferenciákon, de nincs sok árnyalat és finomság a vitában. Leegyszerűsítik az egészet, és azt hiszik, elég a természettudományi hátteret megérteni. De az éghajlatváltozás mérséklése és az alkalmazkodás valójában nagyrészt politikai, gazdasági és társadalmi kérdés, sokkal összetettebb.

Valószínűleg megállíthatnánk az ember okozta klímaváltozást, ha leállítanánk a társadalmat, ahogyan a koronavírust is megállíthatnánk, ha mindenki vesztegzárba kerül. De az életnek mennie kell tovább, és ehhez szükséges egy működő gazdaság. A lényeg a kompromisszum, a pragmatikus megoldások megtalálása, a politikusok pedig túl gyakran általánosítanak.

– Képes a politikum időben meghozni, ugyanakkor be is tarta(t)ni az éghajlatváltozás lassítását célzó intézkedéseket?

– A nagy nemzetközi találkozókon mindig a megfelelő témákról és tennivalókról egyezkednek, de amikor minden ország egyetért valamiben, az csak azért van, mert a megállapodás szövege homályos, nem ró rájuk semmilyen konkrét felelősséget vagy kötelezettséget. Jó szándékú, de gyakran teljesen értelmetlen, nem igazán kötelezi őket semmire.

Érdekesnek tartom, hogy a klímakérdés éppen az emberi történelem legszélsőségesebb fogyasztói társadalma idején merül fel. A mi generációnk megszállottja a világ megmentésének úgy, hogy közben évente új telefont veszünk. A gazdaságunkat úgy tervezték meg, hogy beleépítették az elavulást, a használati tárgyaink gyakori cseréjét. Jó fogyasztók vagyunk, miközben az éghajlatért aggódunk. Papír szívószálakat használunk, vagy papírpohárban vesszük a kávét, miközben ezek is ugyanúgy a szemétbe kerülnek. A részletekkel babrálunk, míg a gazdaság nagyobb problémáit normálisnak és a mindennapi élet részének tekintjük. Tehát mélyebb kulturális gondok vannak, az emberek nem a valódi problémákra koncentrálnak. Gyakran halljuk, hogy az egyénnek fenntarthatóbbnak kell lennie, kevesebb energiát kell használnia, de mindannyian elfoglaltak vagyunk, próbáljuk élni az életünket, sok stressz nehezedik ránk. Sokan egy-két fizetésnyire vannak a hajléktalanságtól. Az államok vezetőinek és a vállalatoknak kellene ezt mondani, náluk vannak az erőforrások.

– Mennyit ér a kisember felelőssége, ha az államok és nagy vállalatok nem teszik meg a kellő lépéseket?

– Valamit mégis tehetünk. Gyakran elfelejtjük, hogy ha demokráciában élünk, akkor tiltakozhatunk, szavazhatunk, nyomást gyakorolhatunk képviselőinkre. Jelenleg az embereket kevesebb energia használatára buzdítják, de ez gyakran azzal jár, hogy egyszerűen egy új vállalatnál vásárolunk újfajta termékcsaládot, amelyet környezetbarátnak neveznek. Új iparágat hoznak létre, hiszen folyamatosan új, eladható dolgokat kell találniuk. A környezetbaráttá válás apropóján a nagy vállalatok teljesen átalakítják a gazdaságot – nem azért, mert az jobb, hanem egyszerűen ki tudják használni az új, erőteljes narratívát, amely lehetővé teszi számukra, hogy újra eladjanak valamit. Tudatában kell lennünk annak, hogy igenis nyomást gyakorolhatunk a vezetőinkre.

A felesleg és bőség társadalmában élünk

– A nagy vállalatokra is nyomást gyakorolhatunk valahogyan? Nem szeretnék kétévente új telefont venni, de egyszerűen „lejár a szavatossága”…

– Igen. Valójában az egész telefonproblémára néhány évvel ezelőtt derült fény: az Apple szándékosan úgy tervezte meg a termékeit, hogy idővel lassabban működjenek, és újakat kelljen vásárolni. El is veszített egy csoportos pert Amerikában – ez is bizonyítja, hogy az emberek nyomást gyakorolhatnak egy nagyvállalatra. Az életben sok minden múlik az emberek szervezkedésén. Ha nem szeretünk egy kormányt, szervezhetünk másik pártot, ha nem tetszik egy munkaadó cég, szakszervezetet hozhatunk létre, ha nem tetszik, ahogy a vállalatok fogyasztóként kezelnek, beperelhetjük őket. Például most az orosz cégekre nyilvános nyomás nehezedik. A civil nyomásgyakorlás ott kezdődik, hogy jól informáltak vagyunk, kritikusan gondolkodunk, és tudatában vagyunk annak, hogy ha valami jól hangzik, nem biztos, hogy a köré épített tevékenységek is jók.

Calum Nicholson szerint a mértékletesség a kulcs

– Egyesek úgy tartják, az elektromos autók térhódítása nem jelent megoldást a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére, hiszen maga az autók gyártása is éppen szén-dioxidot termel, a fenntartásukhoz pedig áram kell… Ön hogyan látja ezt?

– Nem hiszem, hogy energiatakarékosabbak lennének. Az akkumulátorok gyártása hatalmas mennyiségű energiát használ fel, szennyezi a környezetet, és használat után nehéz megszabadulni tőlük. Az elektromos autók iránti rajongásunk abban gyökerezik, hogy tisztábbnak érezzük. Például ma a húst tisztán, becsomagolva vesszük az üzletekből. Harminc éve Angliában a hentestől kaphattál véres húst, 150 éve pedig magad vadásztad le az ennivalót. Lényeg, hogy az állat meghal, és ugyanúgy elfogyasztjuk a húst, de nem annyira piszkos az egész. Úgy látom, az emberek nem azért érdeklődnek az elektromos autók iránt, mert az éghajlat szempontjából valóban jobb lenne, hanem mert tisztábbnak érzik (például tankoláskor nem lesznek benzinszagúak). Attól, hogy tisztán csomagolt húst veszünk az üzletben, az állat nem lesz kevésbé halott.

– Mit tehet egy átlagos család az éghajlatváltozás lassításáért?

– Sokan azzal érvelnek, hogy legyünk klímabarátabbak, mert a gyermekeink gyermekei meg fognak fulladni az óceánok emelkedésével, és szenvedni fognak. Ez érzelmi zsarolás, mert talán rosszul érzi magát tőle az ember, de nem túl reális. Én például még a saját gyerekeimet sem tudom elképzelni, nemhogy az ő gyerekeiket. Üres, elvont szavak. Miért nem mondjuk inkább azt az embereknek, hogy ha energiatakarékos izzót használnak, vagy kevesebbet vezetnek, tömegközlekedést használnak, pénzt takarítanak meg? Ugyanazt érhetnénk el, és még csak szóba sem hoztuk a klímát. Nem erkölcsi kényszert keltünk bennük.

Visszatérve a kérdésre, mint mindennel az életben, itt is a mértékletesség a kulcs. A felesleg és bőség társadalmában élünk, annyira hozzászoktunk, hogy minden a kezünk ügyében van. Valójában nagy erény és érték rejlik a mértékletességben. És nem azt mondom, hogy a szegénység jó, csupán a hiperfogyasztó kultúrákban jól fogna egy kis visszafogottság. Csak azért fogyasztani, mert az státuszt ad neked, értelmetlen.

– A közösségi médiában egyre nagyobb méreteket ölt az álhírek terjedése. Ön szerint mi áll ennek a jelenségnek a hátterében?

– A közösségimédia-vállalatok üzleti modellje. Ezek a cégek furcsa helyzetben vannak: egyrészt ingyen akarják nyújtani szolgáltatásaikat, ugyanakkor nyereséget kell termelniük. Hogyan csinálják ezt? Reklámozással. Hogyan érik el, hogy az emberek reagáljanak a reklámra? Az érzelmeiket célozzák. Felfedezték, hogy a márkahűség szempontjából hosszú távon jobb, ha bizalmat építünk, de olcsóbb és gyorsabb azt elveszíteni. Ezért úgy tervezik meg az algoritmust, hogy inkább provokáljon. Könnyebb megosztani az embereket és bosszantani őket, mint kapcsolatot teremteni. Úgy gondolom, a sok polarizált politikát egyszerűen azért látjuk, mert jó üzlet.

Mi vagyunk az, amit eladnak

– Meg lehetne akadályozni az álhírek terjedését, vagy az már cenzúrának számít?

– Mindannyian tudjuk, hogy a közösségi média megváltoztatja a társadalmat, és még több politikai polarizációt, konfliktust okoz. Ennek kezelésére egy lehetőség, hogy a törvény írja elő a közösségi média működtetőinek szerkesztői felelősségét. Ezek a vállalatok azonban nem kiadók, és ha azok is lennének, emberi döntések alapján kellene szűrniük, szerkeszteniük a tartalmat. Az elmúlt néhány évben láthattuk, hogy egyeseket letiltottak a közösségimédia-platformokról, de a letiltások mögötti indokok, szabályok nem következetesek. Érdekes, hogy Donald Trumpot letiltották, de Vlagyimir Putyint vagy a tálibokat nem. Minden ilyen döntést emberek hoznak meg, így nem hiszem, hogy a cenzúrában rejlene a megoldás, mert az mindig valakinek az ideológiájához igazodik.

Szerintem az egyetlen igazán fenntartható megoldás az, hogy mindannyiunknak nagyobb önuralmat kell kialakítanunk a technológiával szemben. Ezt a történelem során többször is meg kellett tenni, valahányszor új kommunikációs technológiát fedeztek fel. A náci Németországban például a rádió megjelenésekor mindenki hitt a hallottaknak, nem értették, hogy ez propaganda, mert még soha nem láttak rádiót. Az 1950-es években az amerikaiak is ugyanúgy mindent elhittek a tévében sugárzott reklámokból. A közösségi médiáról azt hittük, hogy majd megteremti a szabadságot és a demokráciát, de mára mindannyian kiábrándultunk.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy ha a közösségi médiát ingyen használjuk, akkor nem fogyasztói vagyunk, hanem termékek. Az igazi fogyasztók a vállalatok, amelyek megkapják az adatainkat. A legnagyobb vállalatok nemcsak azt tudják, mire kattintunk, hanem hogy hol időzünk a képernyőn a kurzorral. Tehát jóformán azt is tudják, mire gondolunk. Ez ijesztő, és tudatosabbnak kell lennünk, hogy ha valamit ingyen használunk az interneten, akkor mi vagyunk az, amit eladnak. Meg kell értenünk, hogy manipulálnak. Az adataink az új olaj.

– Hogyan tudhatjuk, mi igaz, és mi nem a közösségi médiában? Hogyan lehetünk bölcsebb felhasználók?

– Ezt nehéz követni. Például épp az ukrajnai történéseket követtem, rengeteg felvétel van a háborúról, de némelyikről később kiderül, hogy nem is ott készült. Nem igazán lehet rájönni. Azt hiszem, mindannyiunknak egy kicsit szerényebbnek kell lennünk, mert szeretjük azt hinni, hogy okosak vagyunk. Bizonyos mértékig mégis bíznunk kell a látottakban, mert nem nyomozhatunk minden kis dolog után. Csak legyünk óvatosabbak az interneten. Online gyorsabban terjednek a dolgok, mint a való életben. Az ideológiai fertőzést akár a biológiaihoz is hasonlíthatjuk: a koronavírus például nagyon gyorsan terjedt a világban a repülés miatt – az internet ugyanígy repülőgép az ideológiai fertőzéseknek. Szó szerint virális tartalmaknak hívjuk a látottakat, mert olyanok, mint a vírusok. Ennek tudatában kell lennünk.

– Egy ilyen világban mennyire gyengül a sajtó tekintélye?

– Szerintem a sajtó abban az értelemben egyre gyengébb, hogy már nem működik a finanszírozási modellje. Régebb az emberek előfizettek, és helyben olvasták a lapokat, minden közösségnek volt sajátja. A New York Times eredetileg a New York-i Times volt. Ma már olyan, mintha a világ lapja lenne. Egyre kevésbé fontos a földrajz az életünkben, a kommunikáció és az utazás könnyebbé vált, és megszűnik a helyi közösségi érzés. A sajtó összeomlása pedig a közösség összeomlását tükrözi. A sajtó anyagi veszteségei az oknyomozó újságírás hanyatlásához és a helyi lapok megszűnéséhez vezetnek. De ez inkább a kultúra változó politikai-gazdasági modelljének a kudarca, a sajtó pedig csak az egyik áldozat.

Az új hidegháború

– Hogyan értékeli azt az intézkedést, miszerint a Facebook és a YouTube letiltotta az EU területén a Russia Today tévécsatorna és a Szputnyik hírügynökség tartalmait?

– Azt hiszem, kimondhatjuk, hogy ami a Kremlből jön, az tiszta propaganda. Nem mondom, hogy ugyanaz a helyzet, de ha az 1940-es években létezett volna a Youtube és a Facebook, nem hiszem, hogy nagy vita lett volna arról, hogy leállítsák-e a náci propagandát. A cenzúra elítélése jó elv, de vannak kivételek. A Russia Today egy kormányzati szócső. Senki nem szüntette meg, csak letiltották egyes nyugati platformokról. Nem az a valódi cenzúra, hogy a Facebook letiltja az orosz kormányt, hanem hogy az orosz kormány korlátozza az orosz embereket és az orosz sajtót.

A Facebook, Twitter stb. ma a hadviselés szélesebb körű eszköztárának része. Ez egyfajta új hidegháború. De míg a múltbeli hidegháborúban az államok voltak a fő szereplők, most a vállalatok azok. Azt halljuk, Amerika nem vesz részt ebben a háborúban. De én úgy látom, Amerika száz százalékban benne van, mert minden olyan eszközt felhasznál, ami a legkisebb stratégiai kockázatot jelenti számára – amivel a legkevesebb lőszert veszíti el, de még mindig van némi befolyása Oroszország felett.

– Léteznek párhuzamos világok? Mondjuk, egy a közösségi hálókon, s egy másik a valóságban?

– Az életünk kapcsolatokból és történetekből áll. Az internettel ez a két szorosan összekapcsolódó elem egyre inkább szétválik: az internet narrációs tér, míg a valós élet többnyire kapcsolati. Az emberi kapcsolatok mindkét féltől empátiát és időt követelnek, egymás meghallgatását, az interneten azonban minden az önkifejezésről szól. Meghallgatás nélkül nincs empátia, empátia nélkül pedig nincs valódi közösség. Számomra aggasztó, hogy most különösen a világjárvány miatt sok ember minden idejét az interneten tölti. Rengeteg fiatal, gyerek nem tanulja meg, milyen a valós kapcsolatépítés. Ez egy valódi társadalmi probléma, amely a jövőre nézve egyre inkább kiéleződik.

– Ez szétszakíthatja a társadalmunkat?

– Végső soron egy egészséges társadalomban akkor is kapcsolatot alakítunk ki az emberekkel, ha nem értünk egyet velük. Ez a társadalom működésének lényege: más-mást hiszünk, de az ideológia mögött megtaláljuk az emberséget. Ma azonban egyre inkább az alapján ítéljük meg az embereket, hogy miben hisznek. Az ideológia identitássá válik. A valós és online világ egyre inkább szétválik egymástól, és óvatosnak kell lennünk ezzel, mert egy skizofrén kultúrához vezethet. Akár egy családon belül is előfordulhat, hogy már azt sem tudjuk, kivel élünk együtt. Ez valós társadalmi probléma, amely a jövőre nézve felhalmozódik.

BEREKMÉRI GABRIELLA