Az 1944. október 10-én Kolozsvárra bevonuló szovjet erők a román hatóságok közreműködésével mintegy ötezer magyar civilt fogtak el és hurcoltak el a vörös birodalom kényszermunkatáboraiba. Hasonlóképpen Torda is alaposan megszenvedte ezeket a szörnyű napokat, ugyanis innen közel hétszáz férfit ejtettek foglyul, gyakorlatilag megtizedelték az Aranyos menti kisváros lakosságát. Az eddigi kutatások és becslések alapján az elhurcoltaknak több mint egyharmada elpusztult a fogságban vagy már útban a Szovjetunió felé, akiknek pedig valamilyen szerencse folytán sikerült hazatérniük, valójában soha nem tudták feldolgozni magukban azt az óriási traumát, amit a szovjet lágerek világa ejtett bennük.
Farkas Lajos túlélő fogságból hazahozott kanala
A túlélők hosszú évtizedeken keresztül még elvétve, szűk családi körben sem nagyon mertek a szovjet kényszermunkatáborokban és lágerekben átélt borzalmakról beszélni, hiszen a kommunista diktatúra idején ez tabu volt, azaz tiltott témának számított. Következésképpen nemzedékek nőttek fel úgy, hogy alig volt fogalmuk a magyarság huszadik századi történelmének e mélyen elhallgatott részéről. Az 1989-es rendszerváltozás után az emberekben kezdtek feloldódni a félelmek, lassan kezdtek szabad teret engedni érzéseiknek, felszakadtak a régi sebek és fájdalmak, egyszóval megpróbáltak beszélni mindarról, ami velük akkor és ott történt.
A kollektív emlékezetnek köszönhetően sikerült tisztábban látnunk az egykori történéseket, hiszen ki tudna ezekről a leghitelesebben beszámolni, ha nem azok, akik maguk voltak a szenvedő alanyai, részesei és szereplői az eseményeknek. A túlélőkkel az 1990-es évek óta készült interjúk és beszélgetések alapján összességében megállapítható, hogy az elhurcolások forgatókönyve kisebb-nagyobb eltérésekkel szinte mindenütt hasonló volt. Többnyire ugyanazokkal az indokokkal (a magyar hadsereget segítő partizánok, romeltakarítás, híd- és útjavítás, papírt adnak, csak „egy kis munkára” viszik őket, létszámkiegészítés stb.), illetve ugyanolyan módon (kit ahonnan, és ahogy értek, sok esetben apát és fiút együtt, többek megerősítése szerint a román hatóságok által összeállított listák alapján) gyűjtötték össze az ártatlan és mit sem sejtő polgári lakosságot.
Kit, ahogy értek, vittek
De hogyan és miként emlékeznek maguk a szemtanúk a történtekre? Vass Károly csupán egyike volt azoknak a tordai civileknek, akit a szovjetek elfogtak és elhurcoltak. Elmondása szerint őt és édesapját az aknatalálat miatt éppen tatarozás alatt lévő házuk tetejéről szólították le. „Egyszer csak valaki románul felkiáltott hozzánk: Voi ce sunteţi, români sau unguri? (Maguk románok vagy magyarok) Unguri. (Magyarok). Atunci hai jos. (Akkor gyere le.) – mutattak apámra. Miután apám leszállt a háztetőről, hozzám fordultak, és folytatták a kérdezősködést. Tu câţi ani ai? (Te hány éves vagy?) Nouăsprezece. (Tizenkilenc). Atunci hai şi tu jos. (Akkor te is gyere le). (…) Azzal vádoltak, hogy partizánok vagyunk, és a magyar hadsereget segítettük.”
Kolozsváron is a szovjetek román tolmácsok kíséretében minden házba behatoltak, és 15 évtől úgy 50 éves korig egytől egyig összeszedték az egészséges férfiakat – mesélte Kelemen István, akit szintén édesapjával együtt fogtak el. Azzal nyugtatták őket, hogy „a főnökségre visznek, ahol papírt kapunk, amellyel szabadon járkálhatunk, és munkába állhatunk…” Tordai Árpádot munkahelyére menet a Széchenyi téren ejtették foglyul többedmagával együtt. Nekik már azt mondták: „Semmi pánik! Málenkij robot! Csak egy kis munkára visszük magukat…”
„A Csertörő utca 59. szám alatt laktam, éppen a kapuban álltam. Kilenc óra tíz perc volt, soha nem felejtem el. Egyszer csak megjelent két orosz katona, megfogtak és azt mondták: egy óra múlva visszahoznak. Két év és két hónap lett belőle. Mindössze tizenhat éves voltam” – emlékezett Farkas Lajos.
Elhurcolták a kincses város munkaerejének színe-javát, de számos neves értelmiségit, mint például a Református Kollégium több tanárát. Mindezt Schneider Mihály jogász is megerősítette a vele készült beszélgetésben: „A Brassai utcában váratlanul egy román–szovjet katonai egységbe ütköztünk, amely az arra járó civileket terelte össze. Minket is a Magyar utcai kaszárnyába kísértek, ahol a Református Kollégium több tanárával, Bodrogi Jánossal, Finta Zoltánnal, Maklári Ernővel és Fazekas Gyulával találkoztam.” De az elfogottak között volt Faragó József és Haáz Ferenc néprajzkutató, Mikó Imre jogász, a májusban még zsidókat mentő, és a szovjet fogságból soha többet haza nem térő Járosi Andor evangélikus lelkész, esperes is.
Olyan magyar család is akadt, amelyet többszörösen is érintettek az események. Különösen megható a Mátyás és a Zsigmond család története. Mátyás Ilona 1944 őszén mindössze nyolc éves volt, és a Téglás utca 81. szám alatt laktak. Ma is tisztán emlékszik arra az októberi napra, amikor édesapját, a szállodai portásként dolgozó Mátyás Jenőt a szovjetek elszakították a családjától. A gépfegyveres orosz katona román tolmács kíséretében házról házra járt, és azt hazudta az összeszedett embereknek, hogy csak két órára elviszi őket az utca végén felrobbantott híd javítására.
A tordai málenkij robot emlékmű
„Szép, meleg késő őszi délután volt, az asztalnál ültünk. Édesapám feltűrt ingujjban elindult kifelé. Édesanyám utána szaladt, hogy a zakóját odaadja. Lassan besötétedett, de apám nem jött haza. A szomszédokhoz szaladgáltunk érdeklődni, hogy Kerekes bácsi, Furu bácsi, id. Zsigmond István, a nagybátyám és ifj. Zsigmond István, az unokatestvérem hazajöttek-e? Akkor döbbentünk rá, hogy mindannyiukat elvitték. Később tudtuk meg, hogy éjszakára a törvényszék pincéjébe zárták be az embereket. A Dermata bőr- és cipőgyár vezetősége a szovjetek jóváhagyásával kiszedte a fogdából alkalmazottainak egy részét, mivel nem volt akivel megindítaniuk a termelést. Így sikerült nagybátyámnak, id. Zsigmond Istvánnak is kiszabadulnia, aki által édesapám egy cédulát küldött nekünk, amelyben örökre elbúcsúzott tőlünk. Sajnos, ez így is történt, mert soha többé nem láttuk viszont egymást. Nagyon nehéz évek következtek…” Sem ifj. Zsigmond István, sem id. Zsigmond Lajos, Ilona másik elhurcolt nagybátyja nem került többé haza.
A Kolozsváron összegyűjtött embereket előbb a törvényszék fogdájába zsúfolták össze szűk cellákba, majd innen a Feleken át hajnalonként gyalog indították útnak Torda irányába. Az elbeszélések szerint egyesek több-kevesebb sikerrel szökést kíséreltek meg a Házsongárdi temető környékén. Miután Tordán bevagonírozták a foglyokat, Brassón és Foksányon keresztül a Szovjetunió különböző lágereibe, főleg az Ural, Baskíria, az egykori őshaza vidékére szállították őket.
Varga Márton – akit hazafelé menet, a Rákóczi úton állítottak be a sorba – így emlékszik: „Körülbelül negyvenen lehettünk, amikor a szovjetek bekísértek a törvényszék fogdájába, és a nyolcvanhatos cellába vezettek. Néhány napig itt tartózkodtunk, majd kivezényeltek az udvarra. Szépen kiállítottak, megszámoltak, majd irány ki az utcára. Hogy hová megyünk, fogalmunk sem volt. Elindítottak a Tordai úton felfelé, gyalog a Feleken. Néhányan közülünk bátorságot vettek, és megugrottak, de a legtöbbször eredmény nélkül. A családomat nem sikerült értesíteni a történtekről, semmit sem tudtak rólam, szegény anyám hiába várt haza… Szökésre nem gondoltam, tizennyolc éves naiv gyermek voltam, mit tudtam én, hogy mire képesek ezek…”
Szembenézés a halállal
Amikor az összeterelt embereket bevagonírozták, már nem számított, hogy az illető civilként vagy a fronton katonaként esett fogságba. Sőt, hogy a szükséges létszám meglegyen, akit a környéken elkaptak, azt is fellökték a vonatra. „Abban a vagonban, amelyikbe én kerültem, betuszkoltak egy román embert is, aki éppen a síneket vizsgálta. Hiába kiabálta, hogy ő a németek ellen harcolt, senki nem törődött vele. Volt köztünk zsidó is, aki megszabadult Auschwitzból, majd az utcán elfogták, és berakták közénk. De a legtöbben magyarok voltunk, sokan…” – mesélte Farkas Lajos.
A több évig tartó fogságban uralkodó borzalmas és embertelen körülményeket (gyenge ellátás, betegségek, nehéz munkák stb.) csak a nagyon erősek és az egy kis szerencsével megáldottak élték túl, hiszen szinte nem volt olyan pillanat, amikor nem kellett farkasszemet nézniük a halállal. „Édesapám mesélte, hogy naponta százával haltak meg tífuszban, illetve hasonló betegségekben a foglyok. Nehéz, favágó munkára vitték ki őket, ahol eleinte naponta fél köbméter fát kellett kivágniuk. Ha valaki esetleg jobban próbált teljesíteni, hogy egy kicsivel több kenyeret kapjon, akkor a normát felemelték egy köbméterre, aztán másfélre, kettőre… Édesapámnak megfagyott a keze-lába, így szerencséjére az első fogolyszállítmánnyal hazakerült. Az egyik ujja le is esett a fagyás miatt. Édesanyám is csak a hangjáról ismerte fel, olyan rettenetes állapotban volt. Megtiltották nekik, hogy valamit is meséljenek a lágerekben átéltekről, ezért szinte semmit nem beszélt nekünk ezekről a dolgokról. Amíg fogságban volt, semmiféle értesítést nem kaptunk tőle” – mondta ifj. Laczka József, akiknek az édesapját, Laczka József gyógyszerészt munkába menet az utcáról, negyvenegy évesen szakították el feleségétől és négy kis gyermekétől.
Akiket hiába vártak...
A fogságba ejtettek családja legtöbb esetben csak hosszú idő után kapott valami életjelt hozzátartozójukról, de ebben a tomboló embertelenségben akadtak pozitív példák is. Ilyen volt Kolozsi Gergely István esete is, akiknek a Foksány felé haladó szerelvényből kidobott kis cédulái közül az egyiket egy medgyesi román lány megtalálta, és saját kezűleg írt levelével együtt elküldte a megadott címre. Hasonló példa a fogságból hazafelé jövet, a máramarosszigeti lágerbe került Szőcs Balázs esete, akinek egy itteni orvoskollégája segítségével sikerült a családjával értekeznie.
A legszomorúbb viszont az volt, amikor a családtagok hiába várták szeretteik hazatérését, nekik már csak a halálhír érkezett, és mai napig nem lehet tudni, hogy elhurcolt családtagjaik csontjai hol és milyen tömegsírban nyugszanak. „Az utcánkon haladt el a vasút, és amikor vonat érkezését hallottuk, mindig kiszaladtunk, várva szeretteink hazatérését. Sajnos, hosszú évek után szereztünk csak tudomást arról, hogy édesapámat Szibériába vitték, ahol már 1945-ben vérhasban meghalt. A halottnak nyilvánítás lefolytatásakor a tanúknak hazudniuk kellett, mert nem volt szabad elmondaniuk, hogy a szovjetek, mint civilt otthonról hurcolták el” – emlékezik Mátyás Ilona.
A szerencsés túlélők életük végéig keresték a választ arra a kérdésre, hogy miért kellett mindezeket a szörnyűségeket átélniük. „Jött a vonat Belső-Szibériából négyévi keserves fogság után. Hogy miért? Ez évekig talány volt számomra, és talán még sokaknak. (...) Végre hazaértünk, de nagyon megfogyatkozva. Sok családtag siratta hozzátartozóit, akik nem érték meg, hogy hazajöjjenek. Ott maradtak csontjaik Szibériában, ahol fél év olyan volt, mint itthon a tavasz, a másik pedig kemény és hideg tél, sokszor mínusz 40 fok alatti fagyokkal. Életem legszebb időszaka (34–38 év) Szibériában maradt” – vallotta id. Sáska Pál, akit a kolozsvári Honvéd utcai asztalosműhelyéből hurcoltak el, és rövid ideig a feleségét és alig hétéves fiukat, ifj. Sáska Pált is besorozták közéjük. Sógora, Veszprémi József már útban a Szovjetunió felé vérhasban szenvedett, és karácsonyra a magnyitogorszki láger tömegsírjába került.
A Kolozsvárról elhurcolt civilek tiszteletére több mint hetven évvel az események után a Benkő Levente történész, újságíró kezdeményezésére megalakult emlékbizottságnak 2014-ben sikerült háromnyelvű emléktáblát elhelyeznie a Házsongárdi temető evangélikus gondnoki épületének a falán, a magyar kormány által meghirdetett Gulág-Gupvi emlékév keretében tavaly novemberben pedig ugyanitt emlékművet, Gergely Zoltán kolozsvári szobrászművész alkotását sikerült elhelyezni az Emberi Erőforrások Minisztériuma, az általa létrehozott Emberi Erőforrások Támogatáskezelő, illetve a Gulág-Gupvi Emlékbizottság támogatásával. A tordai áldozatoknak néhai Pataky Józsefnek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság (THHB) elnökének köszönhetően avattak kopjafát, amelyet akkor még csak a második világháború áldozatai emlékének szentelhettek. Ehhez illesztettek 2014-ben két gránittömböt, amelyekre már sikerült felvésni az eddig azonosított 216 tordai polgári áldozat nevét.
