„Egy hétvégi esetről szeretnék beszámolni, amely során Kolozsvár központjában fizikai bántalmazásban volt részem azért, mert magyarul beszéltem. Nem gondoltam volna, hogy ez 2017-ben előfordulhat még, éppen ezért volt nagyon kijózanító ez a pofon.
Budapesti unokatestvérem látogatása okán söröztünk egy központi szórakozóhelyen múlt pénteken, október 27-én este. Négyen találkoztunk – egy ausztráliában élő távoli unokatestvér (nő), a már említett budapesti unokafivér, valamint két Kolozsváron élő, utóbbi hárman férfiak. Nagyon ritkán gyűlünk így össze, így volt miről beszélgetni, kivételes alkalomnak számított. Az utolsó rendelés után úgy döntöttünk, hogy miután hazakísérjük lányunokatestvérünket, veszünk pár sört és kólát, és felmegyünk hozzánk még beszélgetni. A legközelebbi bolt az Eroilor (volt Deák Ferenc) utca 35. szám alatti TopDrinks italbolt volt, itt történt az ominózus eset. Az ajtóra ki volt írva, hogy „Revin imediat” (Mindjárt jövök), de láttuk, hogy a pult mögött többedmagával áll az elárusító, így benyitottunk és – természetesen románul – megkérdeztük, hogy bejöhetünk-e? Az elárusító – legalábbis az a magas, hajas fickó, aki a kiszolgálópult mögött állt –, szemmel láthatóan ittas állapotban volt. Miután megkaptuk a szóbeli engedélyt a belépésre, hátramentünk az üzlethelyiség azon részébe, ahol a hütők voltak, benne a lehütött italokkal. Épp azt tárgyaltuk egymás között – nyilván magyarul –, hogy mit is vásároljunk, amikor megjelent az üzlet hátsó helyiségéből egy szintén magas és szintén láthatóan ittas, kopasz fickó, s feltette az örök kérdést: ”De ce vorbiți în limba maghiară în România?” (Miért beszélünk magyarul Romániában?) Viselkedésünk végig felettébb civilizált volt, pedig általában gyors dühű vagyok. Most azonban – tekintettel a valóban megnyugtató és tartalmas találkozásra rég nem látott rokonaimmal – annyit válaszoltunk, hogy unokatestvérünk magyarországi, nem tud románul, nyilván magyarul beszélünk vele. Erre ő azt válaszolta, hogy ő is ha Magyaroszágra megy, akkor... s itt kicsit megakadt a logikai fonal, mivel minden bizonnyal ő sem tud magyarul, de kezdte előről az indítókérdéssel: Miért beszélünk magyarul Romániában? Innentől kezdve pedig egy eredménytelen vita alakult ki köztünk, próbáltuk – teljesen hiábavalóan – elmagyarázni, hogy jogunk van az anyanyelvhasználathoz, illetve több próbálkozást tettünk arra, hogy hagyjuk az egészet, felejtsük el, engedjék, hogy befejezzük a vásárlást és már itt sem vagyunk – szintén eredménytelenül. Dulakodásig fajult a dolog. Időközben odajött a pultnál álló magas srác is, valamint az éjjeliőr – kezdetben úgy tűnt, hogy szándékuk az egyre hevesebb kolléga (?) megfékezése, de ez hamar ellenünk fordult, és ők is a pártjára álltak.
Két dolgot emelnék ki: budapesti unokatestvéremet, akiről megtudták, hogy külföldi állampolgár, egyáltalán nem bántották, csak velünk kettőnkkel foglalkoztak, akik románul igyekeztünk szót érteni velük. Illetve a kopasz fickó szájából elhangzott egy ilyesmi mondat az éjjeliőr felé, aki egyébként egy idősebb, alacsonyabb pasas volt: én neked elnézem, hogy magyarul beszélj, de ezek itt ne beszéljenek magyarul. Ebből arra következtettünk, hogy az éjjeliőr is magyar nemzetiségű volt. Budapesti unokatestvérem volt mindvégig a leghiggadtabb, ő mondta, hogy tegyünk le minden dolgot, amit vásárolni szerettünk volna, és menjünk el innen, s ezzel ő ki is ment az üzletből. Mi megfogadtuk tanácsát: visszatettük a kiválasztott italokat a hűtőbe – fontos megjegyeznem, mert magam is csodálkozom rajta, hogy nem csapkodtuk, nem dobtuk, hanem visszatettük szépen a sorba – és elindultunk kifelé. Ekkor már hosszabb ideje a magas kopasz fickó - aki az egészet kezdte - ütött felénk, hadonászott, de mivel egy szűk helyiségről van szó, sok áruval telepakolva, nem igazán ért le bennünket. Mikor kiértünk és azt hittük, hogy ezt megúsztuk ennyivel, az éjjeliőr és a pultnál álló ittas elárusító utánunk jött, és azzal vádaskodott, hogy loptunk a boltból, majd se szó, se beszéd utánunk jöttek és ütni kezdtek. Ekkor kaptam az ökölütést az államra, amitől megtántorodva a szomszéd üzlethelyiség ajtajának csapódtam. Általában békítő szándékkal léptem fel, konkrétan emlékszem, ahogy két kezemet feltartva lépek eléjük és azt mondom „Haideți să ne calmăm!” (Gyertek, nyugodjunk le!) – ekkor kaphattam az öklöst. A következő kép, ahogy a magas, ittas elárusító – aki időközben egy rugáskísérletnél elesett, annyira részeg volt – az utcai terasz egyik székét felkapja, épp azt akarva hozzánk vágni, mire az unokatestvérem is felkapott egyet. Szerencsére időben le tudtuk fogni az érthetően dühös rokont, és el tudtunk menni a helyszínről, mielőtt nagyobb lett volna a baj. A korrektség és a minél nagyobb objektivitás miatt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nyilván bennünk is volt alkohol, illetve az engem ért ökölütést leszámítva más fizikai bántalmazás nem ért bennünket. Feljelentést nem tettünk. Bánom.
Több dolog is felháborító: maga a fizikai erőszak, amelyet elítélek. Azért is mertem megírni ezt az írást, mivel a lelkiismeretem tiszta – nem provokáltunk, nem viselkedtünk civilizálatlanul, nem ütöttünk vissza, semmilyen kihágást nem vétettünk. Felháborító, hogy egy non-stop üzlethelyiség alkalmazottja beszámíthatatlanul ittas állapotban végzi a munkáját, sőt, a barátait is meghívja az éjszakai, munkahelyi dorbézolásra. (Nem tudjuk a mai napig megmagyarázni, hogy ki más lehetett az a magas, kopasz alak, aki az egészet indította.) Felháborító az éjjeliőr tette, aki magyarként magyarokat ver ki etnikai alapon. (Már ha tényleg magyar volt, ezt biztosan nem tudhatom, csak következtethetek.) A legfelháborítóbb pedig maga az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés, mely egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben, és, hogy a politikum által generált nacionalizmus milyen káros hatással van mindennapjaink biztonságára. Ezért is döntöttem a felszólalás mellett. S ezért volt nehéz döntés, mert igenis ügyként, és nem egyedi esetként tekintek a történtekre. (Pár nappal ezelőtt vertek meg hasonló okból egy szír férfit Kolozsváron.) Nem akarok a Kauflandos micces eset szintjére jutni, de ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat tulajdonképpen az történt, hogy nem szolgáltak ki Kolozsváron, egyértelműen azért, mert magyarul beszéltünk, ráadásul ezért meg is vertek kicsit.
Feljelentést nem tettünk, mert: 1. nem történt nagy baj 2. olyan közegből jövünk, ahol azt tanultuk, hogy ezeket a dolgokat jobb nem piszkálni 3. elfoglaltak vagyunk, sok teendővel, nincs idő ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni 4. stb. Kifogás mindig van. De egy olyan világban, ahol végre-valahára Erdélybe is begyűrüzött a társadalmi felelősségvállalás (gondolok itt például a családon belüli erőszak elleni halvány kezdeményezésekre, vagy a #metoo kampány – bár még többnyire anonim – felvállalására, melyek mind abszolút üdvözlendő cselekedetek ), úgy gondolom, hogy állampolgári kötelességünk felhívni a figyelmet az ilyen ügyekre. Még akkor is ha ezt későn tesszük meg, mivel kényelmes, elhallgató reflexeinkből nehezen tudunk kitörni.
Rendkívül fontosnak tartom még megyjegyezni, hogy egyáltalán nem célom az ügyet a románság, a mindenkori románok ellen fordítani. Itt kizárólag egyénekről van szó, és nem egy nemzetről. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is vannak efféle esetek, sőt, ott a politikum részéről talán még nagyobb az elnézés az ilyen esetek iránt. Nem az a fontos, hogy ki román, ki magyar, ki mauritán... hanem ki mennyire nyitott a békés együttélésre. Célom sokkal inkább az lenne – még ha túlzottan idealizáló is, hogy próbáljunk meg erről nyíltan, békét keresően dialogizálni, elkerülve a gyűlöletet, a szélsőséges nacionalizmust, előtérbe helyezve a széleskörű tájékoztatást, a közinformálást, az egymás mellett élő etnikumok történelmét bevezetni az oktatásba, és eleve egy közös történelemszemlélet kialakítását. Ez nem kevés, tudom. Ennyit szerettem volna mondani” - zárja levelét Imecs-Magdó Levente.
