Klasszikus mesterek nyomában: Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik (3.)

SZÜCS GYÖRGY–ZSÁKOVICS FERENC

A felsőbányai művésztelep

A húszas évek első felére tehető a felsőbányai mű­vészkolónia működése, amely az ekkorra már akademizálódott nagybányai művésztelep alternatí­vájaként jött létre.29 Aba-Novák Vilmos legközelebbi festőbarátaival Patkó Károly biztatására telepedett le 1925 nyarán Felsőbányán. Patkó már előző évben, nagybányai tartózkodása idején Korda Vince társasá­gában többször megfordult a festői bányavároskában. A kis kolónia tagjai májustól októberig dolgoztak itt, a zugligeti társaságból Fonó Lajost és Bánk Ernőt, továb­bá a nagyváradi Fleischer Miklóst és a fiatal Borgida Pált is körükben találjuk. „A nagyvendéglő termét kapták meg műteremnek, velük volt még Aba-Novákné is, a kis csoport modellje és kiváló szakácsnője" – olvashatjuk Borgida visszaemlékezésében. „Engem mint ifjú festőt az a nagy megtiszteltetés ért, hogy megengedték, hogy velük dolgozzam, és mérsékelt dí­jazás ellenében velük is étkezhettem. Arra emlékszem, hogy Aba-Novák kisebb alakú, nagyon szép színek­ben tartott képeket festett, amiket csak otthon, Pesten dolgozott fel nagyobb kompozíciókban."30

A művészek visszavonultan alkottak, a helyi fes­tők közül Nagy Oszkáron kívül másokkal nem tar­tottak fenn kapcsolatot. Festői motívumokat keresve sokszor tettek kisebb-nagyobb felfedező utakat a kör­nyéken, de hetenként átrándultak a közeli Nagybá­nyára is. Felsőbánya természeti különlegességei, emblematikus motívumai – a katolikus templom tornyai, a barokk városháza, a Bányahegy, a Hegyeshegy és a Zazar-part – mellett a baráti együttes tagjai szívesen ábrázolták a településtől kissé távolabbi, rejtettebb, vadregényes részleteket is. A hegyoldalak buja vegetá­cióját, a ligeteket és gyümölcsösöket, a sebes folyású Zazar kavicsos medrét a rajta átívelő hidakkal, a folyó partján megbújó bányászházakat és ipari épületeket. De megörökítették a helyiek mindennapjait és ünne­peit, a mezőn dolgozó munkásokat és a körmenet, il­letve a román táncmulatság szereplőit is. Aba-Novák és Patkó a felsőbányai élmények, benyomások alapján készített kisebb méretű olajvázlataik alapján már Bu­dapesten, 1925 őszén és a következő esztendőben egy sorozat nagyobb szabású festmény készítettek.

Nemzedéki szintéziskeresés: a Barabás Miklós Céh 

Az 1920-as évek közepe táján Nagybányán az egy generációhoz tartozó művészek egy közös kiállítás igényét fogalmazták meg. „Egy nagybányai nyá­ron – emlékezett vissza Szolnay Sándor – többen dolgoztunk együtt, Nagy Imre, Gallasz, Jándi, én, Mund, s élénken elemeztünk minden festé­si módot, ami az akkori Nagybányát jellemezte, fiatalabbak voltunk, más iskolába jártunk, mint ők, mások voltak az ideáljaink stb. Elhatároztuk, hogy ezt a művészi kölönbséget illusztrálandó, egy kiállítást hozunk össze. Ebből az elhatározás­ból sarjadt ki a »Barabás Miklós Céh« kiállítása, amely erkölcsileg és művészetileg egyik legszebb megmozdulás volt. [...] Bevettük még Podlipnyt és Varga Bercit, akik ugyan fiatalabbak voltak, de művészetileg a mi körünkbe tartoztak."31 A nagybányai kezdeményezést felkarolta az Er­délyi Helikon, melynek vezetősége szorgalmazta egy képzőművészeti szakmai egyesület, „képíró­céh" létrehozását. A Kolozsváron 1930 tavaszán megvalósult tárlaton mintegy védjegyként ezért néhány munkával Kós Károly is részt vett. A szán­dékosságnak és a véletlennek egyaránt köszönhe­tő kultúrföldrajzi összeállításból kimaradt Mund Hugó, akinek az anyaga végül nem érkezett meg, de a székelyföldi Nagy Imre, az akkor már Kolozs­váron élő Szolnay, a nagybányai Jándi mellett a te­mesvári Gallasz Nándor, Podlipny Gyula és Varga Albert, valamint a korábban Nagyváradon rajztanárkodó Udvardy Ignác Ödön munkáival egészült ki a tárlat.32 A lendület még abban az évben foly­tatódott, hiszen novemberben nyílt meg a magyar, román és szász alkotókat bemutató Erdélyi kép­zőművészek tárlata Kolozsváron, amelyen többek között Szolnay és Jándi is képviseltette magát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a művészettörté­neti besorolás, a hatások és szemléleti rokonság kimutatásai ellen – érthetően – gyakran maguk a művészek tiltakoztak a leghevesebben. Nagy Imre, bár vállalta a közös indulást, nem szerette, ha képei láttán Aba-Novák művészetét emleget­ték. Szolnay szintén egyéni stílusát, különállását hangsúlyozta: „Valamikor azzal gyanúsítottak, hogy zifferesen festek. Nem emlékszem egy ké­pemre sem, amelyik csak kicsit is hasonlítana hoz­zá. Úgy hiszem, sem Cézanne-ból és követőiből, sem a Réti–Szőnyi iskolából sincs bennem semmi. Sem Van Goghból. Ellenben magamra lévén utal­va, csak magamból meríthettem. S ez tükröződik egész piktúrámon."33

A Barabás Miklós Céh kiállítási katalógusa Nagy Imre festményével, 1930

Az igali és törökkoppányi művészkolónia 

A párhuzamos magyarországi fejlemények kö­vetkező fejezete, hogy Igalon a járási körorvos, dr. Baumgartner Sándor és öccse, Oszkár, míg a közeli Törökkoppányban dr. Németh Andor és felesége vendégül látták a fővárosból érkező művésztársaságot. A házigazdák biztosították a szállást és ellátást, megteremtve a gondtalan mű­vészi alkotómunka feltételeit, amelyet a festők egy-egy, a helyszínen készült, dedikációval ellá­tott festménnyel vagy grafikával viszonoztak. Az 1920-as évek közepétől Aba-Novák Vilmos kör­nyezetében a Zugligetben, illetve 1925 nyarán Felsőbányán dolgozó kis művészkolónia csaknem minden tagja megfordult itt ezekben az eszten­dőkben. A visszaemlékezések, dokumentumok, illetve a vidékhez köthető alkotások alapján Aba-Novák mellett Patkó Károly, Tarjáni Simkovics Jenő, Kelemen Emil és Bánk Ernő spontán szerveződött művésztelepéhez a fiatalabb pálya­társak közül Barcsay Jenő, Mattioni Eszter és Medveczky Jenő is csatlakozott.

A mindennapokba és a műhelymunkába egyaránt betekintést engednek Barcsay emlékező mondatai: „A lakás az iskolának egy terme volt – akkor már nem folyt tanítás. A feleség, Kató főzött, és nekem is jutott belőle. Kiváló, de ne­héz ételeket csinált, pl. töltött káposztát. Patkó is nagy étvágyú volt, még Aba-Nováknál is töb­bet evett: akár 12–15 tölteléket! Ha meg szilvás gombóc volt, még ennél is több fogyott. A tár­saságnak nagyon örültem. Én Aba-Novákkal és Kelemen Emillel laktam. A kollégáim stílusa már félig-meddig kialakult akkorra, az enyém még korántsem. [.] Igazán ezért nem volt szerencsés, hogy egy ilyen mester mellé jutottam, mint Aba-Novák. Megzavart, mert a varázsa alá kerültem. De hiszem, mégis a jó hatás volt az erősebb, mert a becsületes munkára inspirált."34

A somogyi táj különleges hangulata legin­kább Aba-Novákot ösztönözte. „A vidék igen megfelelő: földszintes tájék, enyhe dombvidék, tipikusan Dunántúl, Somogy. Az élet is az: por­ban kérődzik itt az élet, és ez részemre új. Néhány vásznamon evvel foglalkozom. Csodálatos dolog az, hogy mint viaskodik az őszinte, egyenes fény a meleg, sőt forró porral. Valóságos színorgia, igen kicsi skálán. Nem tarka, a por uniformizálja a színeket és mégis ugyanakkor felbontja!" Lázár Bélának, az Ernst Múzeum művészeti igazgatójá­nak ezzel a néhány jellemző mondattal mutatta be az igali vidék karakterét, mely teljesen eltért a dús vegetációjú, tiszta színekben pompázó felső­bányai tájtól.35

A somogyi falvak festői részletei, valamint e táj lakóinak hétköznapjai és ünnepei jelentették a művészcsoport tagjainak legfontosabb témáit. A kiemelt motívumok, mint a téglagyár, a homok­bánya és a gémeskút, Aba-Novák vagy Patkó ese­tében szinte egész képsorozattá álltak össze. De megjelennek képeiken a falu életéből vett epizó­dok is: a mezei munkások, a kubikusok, a favágók, az állatvásárok nyüzsgő forgataga és a vasárnapi templomjárók sokasága. A kompozíciók többsége Igalon készült, sajnos nehezebben azonosíthatók a Törökkoppányban született alkotások. Aba-Novák pontos címekkel meghatározott festményei ré­vén azért jelentős segítséget kapunk a két helyszín összemosódó motívumainak szétválasztásához. Szinte dokumentumértékkel bírnak Aba-Novák és Kelemen képei, amelyek a piknikező baráti társa­ságot jelenítik meg, A csoport egyik leghűségesebb krónikásává mégis Kelemen Emil vált, míg Fel­sőbányán befejezett festményén önmaga mellett Aba-Novákot és Patkót is szerepeltette,36 somogyi képei közül talán a legérdekesebbek azok, amelyek a festőállványa mellett álló, saját önarcképét festő Aba-Novákot, illetve szintén az önarcképét szem­lélő Patkót ábrázolják.

A fény, a szín és a szerkezet viszonylagos egyensúlya uralja az 1925–1926 folyamán a Zug­ligetben és Felsőbányán kivitelezett alkotásokat, míg a Somogyban készült festmények motívumai szinte felolvadnak az egyeduralkodó, vakító fény és a vibráló színek hatására. A poros somogyi táj fényittas atmoszférája kiváló terepül szolgált Aba-Novák merészebb, Patkó visszafogottabb fény- és színkísérleteihez. A fényözön néha szinte látomás­sá alakítja az egészen hétköznapi motívumokat is. Patkó azonban sohasem engedett olyan tág teret a „fény- és színorgiának", mint Aba-Novák. Korábbi képeihez hasonlóan a kiegyensúlyozott kompozí­ció, a plasztikus megformálás alapozta meg igali, törökkoppányi képeit is. A művészi kísérletezése­ket bizonyára előmozdították azok a festékkészí­tési próbálkozások, melyeket Aba-Novák – a saját alapítású NORMA cégben – Fonó Lajos segítségé­vel végzett. Az igali tartózkodás időszakára esett ugyanis az új összetételű, nagy színskálában kike­vert festékek kipróbálása, majd 1927-től szélesebb körben való forgalmazása is.

Ösztöndíjas esztendők Itáliában

A klasszicizáló nemzedék legfontosabb alko­tói a Római Magyar Akadémia igazgatójának, Gerevich Tibornak a meghívására töltöttek éve­ket a Collegium Hungaricumnak otthont adó, Borromini által tervezett barokk palotában, a Palazzo Falconieriben.37 1928–1931 között Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly és Szőnyi István mellett Pátzay Pál, Molnár-C. Pál, valamint a fi­atalabb generációból Kontuly Béla és Medveczky Jenő dolgoztak az Örök Városban.38

Az ösztöndíjas művészeket a reprezentatív ba­rokk emlékekkel szemben az antik és középkori építészet alkotásai ragadták meg, valamint nagy hatással voltak rájuk a trecento és quattrocento nagymestereinek – Giottónak, Piero della Francescának és Luca Signorellinek – freskóciklusai is. Aba-Novák barátai, Patkónak és Pátzaynak a tár­saságában eljutott a legtávolabbi területekre, így az ókori és középkori emlékekben gazdag Dél-Itáliába és Szicíliába egyaránt. Aba-Novákot leginkább az ókeresztény és kora középkori művészet emlé­kei érintették meg, a bazilikák és baptisztériumok nagyszabású bizáncias mozaikdíszítésének élménye meghatározták későbbi monumentális alkotásait is. A klasszikus hagyományok mellett a művészek megismerkedhettek a legújabb kortárs olasz mű­vészeti törekvésekkel. A kiállításokon láthatták a Novecento legjelentősebb mesterei, Carlo Carra, Ardengo Soffici, Mario Sironi, Felice Casorati és Ubaldo Oppi klasszicizáló festményeit, illetve a fu­turisták és az ún. aeropittura képviselőinek, Gino Severininek, Fortunato Deperónak és Gerardo Dottorinak szimultaneista képeit, amelyek ismerete kimutatható a felülnézetben, madártávlatból felvett, feszesen szerkesztett itáliai táj- és városrészleteiken.

Társaság Törökkoppányban, 1927 

Aba-Novák és pályatársai már az 1920-as évektől próbálkoztak az olajfestészet megújításá­val, de az az újabb technikát és alkotómódszert a római esztendők hozták meg számukra. Patkó temperakísérleteinek célja a reneszánsz freskók világosságának és matt színeinek elérése volt: ha­tására többségük fokozatosan váltott át az olajfes­tészetről a temperatechnikára. Aba-Novák szinte elsőként hasznosította az új módszert, tempera­képeit az átmeneti időszakban vászonra, majd a későbbiekben kizárólag falemezre festette. Ezzel párhuzamosan a korábbi tónusfestészetről áttért a valőrfestésre, a színeket ezentúl nem egymás­hoz mérte, hanem a homogén szürke alaphoz, melyet kiindulópontul határozott meg.

Festői motívumokat keresve Aba-Novák Patkó társaságában Rómát és közvetlen környé­két bejárta, majd szinte az egész félszigetet beba­rangolta. Rómában a Trastevere ódon, középkori hangulatot idéző, zegzugos utcácskái és sikátorai, az éjszakai tivornyázástól hangos kiskocsmái, tavernái nemcsak szórakozást, hanem újabb és újabb izgalmas festői témákat kínáltak a művé­szeknek. A jelentősebb művészeti központok mel­lett számos kisebb-nagyobb vidéki városkában, tengermelléki településeken is megfordultak. Élményeiket, benyomásaikat, a festői olasz tájat vázlatfüzeteikben örökítették meg, amelyekben a tájskiccek – dombokra felkúszó városok és erő­dítmények, tengerparti kikötők és halászfalvak – mellett az olasz vidék jellegzetes típusait, a csap­székek sokszor groteszk figuráit is megtaláljuk. Az odavetett ceruzarajzok és bravúros akvarellek alapján készültek el a festői tájakat és lakóikat megörökítő nagyobb szabású olaj-, majd később temperafestmények sorozatai.39

„[... ] a mai új művészgenerációk lelkületéhez és törekvéseihez a középkor kötöttebb szelleme áll közelebb a Rómában kivirult és csordulásig telített barokk kultúrával szemben [... ] A római barokk kultusza után Perugiában fellélegzettem [...]" – írta Aba-Novák Vilmos római ösztöndíja végén, 1930 júniusában összeállított tanulmányi jelentésében. „Utazásom (6 heti) Perugia – Arezzo – Francavilla al Mare – San Vito – Sanciano – olyan eredményes volt, amihez foghatót eddigi pályámon még nem éltem át. Ide tartoznak a rövid ideig tartó kirándulások: Róma környéke, továbbá Viterbo, majd nagyobb utak Nápoly, Palermo, Montreale, Cefalu, Girgenti, Siracusa. Ez csodálatos volt. Mindebben római ösztöndíj­időm végén lett részem és munkám jóval bővebb és eredményesebb lett volna, ha ilyen utazások után kerülök Rómába, nagyszámú skicceimet ott feldolgozandó műtermembe."40

Leszámítva a hadifogságban éveket eltöltő művészek, Szolnay Sándor vagy Nagy Oszkár olaszországi „élményeit", az erdélyi festők ugyan nem a magyarországi ösztöndíjrendszer kereté­ben, de hasonlóképpen nagy számban keresték fel inspirációért az itáliai helyszíneket. Közülük kiemelkedő a budapesti kiállításokon rendszere­sen szereplő Jándi Dávid, akinek pasztellképein velencei, firenzei jeleneteket is találunk, emellett nagybányai kompozícióinak táji hátterében gyak­ran bukkannak fel a tipikus taorminai részletek. 1926 után egy évtizedig élt Firenzében és Rómá­ban Nagy Albert, akinek 1934-ben kiállítást ren­deztek a Palazzo Doriában. A tárlatot Gerevich Tibor is látta, de a találkozásnak később nem lett folytatása, talán azért, mert a művész archaizáló szemléletmódja, makacs habitusa kevéssé igazo­dott a Római Magyar Akadémia elvárt újklasz-szicizmusához. Mágori Vargha Béla 1936-ban né­hány beküldött képe alapján nyerte el a Vatikán ösztöndíját, így hosszabb időt tölthetett a vágyott Itáliában.41

FOLYTATJUK

Lábjegyzetek:

29 Murádin Jenő: A felsőbányai művésztelep. In: Felsőbányai kalauz. Szerk.: Máriás József. EMKE Füzetek 15–16. Nagybánya,1998. 74–91., Murádin Jenő: A Felsőbányai Művésztelep. Kriterion, Kolozsvár, 2006.

30 Közölve: Murádin Jenő: Felsőbányai nyarak I. Művészet, 1972. 6. sz. 20–23.

31 Szolnay Sándor 1936. július 7-én kelt levele Papp Aurélnak Kolozsvárról Szatmárra. In: Szolnay Sándor: A világ legvégén. Válogatott levelek és írások. Dacia, Kolozsvár, 1973. 17.

32 A témához lásd Murádin Jenő: A Barabás Miklós Céh. Kriterion, Bukarest, 1978.

33 Szolnay Sándor 1937. október 23-án kelt levele Wagner Arthúrnak Nagyenyedről Kolozsvárra. In: Szolnay… i. m.

34 Sümegi György–Tóth Piroska: Egy délután Barcsay Jenőnél. Forrás, 1985. 12. sz. In: Idekint és odabent. Beszélgetések a képzőművészetről. Tevan, Békéscsaba, 1994. 5–14.

35 Aba-Novák Vilmos levele Lázár Bélának, 1927. július 30., Magyar Nemzeti Galéria, Adattár, ltsz.: 4547

36 Kelemen Emil: Három festő Nagybányán, 1925. MNG, ltsz.: 67.17 T. Az 1940 es években íródott, de kötetben csak 1947-ben megjelent Tersánszky Józsi Jenő Félbolond című regényének illusztrációi között egy Kelemen-rajz is található (171.), amelyen román inges önarcképe mögött Aba-Novák és Kató, valamint Patkó látható, amint egy Markovics nevű csokornyakkendős alakot ölel át. A kép előterében ágaskodó kutya feltételezi, hogy az ismeretlen talán egy felsőbányai állatorvos lehet. A nevet megemlíti: Pain Lajos–Hitter Ferenc. Felsőbányai arcképcsarnok. Magánkiadás, Felsőbánya, 2002. 100.

37 Gerevich Tibor: Római magyar művészek. Magyar Művészet, 1931. 4. sz. 188 212.

38 P. Szücs Julianna: A római iskola. Corvina, Budapest, 1987., P. Szücs Julianna: A „római iskola”. In: Száz év a magyar–olasz kapcsolatok szolgálatában. Magyar tudományos, kulturális és egyházi intézetek Rómában (1895–1995). Szerk.: Csorba László. Budapest, 1995. 95–126.

39 Ybl Ervin: Aba-Novák Vilmos művészete. Magyar Művészet, 1931. 3. sz. 137–146., Farkas Zoltán: Aba-Novák Vilmos művészete. Új Szín, 1931. április, 52–64.

40 Közölve: B. Supka Magdolna: Aba-Novák Vilmos. Corvina, Budapest, 1966. 50.

41 A témához lásd Murádin Jenő: Olasz földön. Erdélyi magyar művészek Itáliában a két világháború között. Litera-Veres, Székelyudvarhely, 2006.

(Borítókép: Aba-Novák Vilmos: Felsőbánya, 1925)