Klasszikus mesterek nyomában: Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik

SZÜCS GYÖRGY–ZSÁKOVICS FERENC

Egy újra felfedezett nemzedék

Az első világháború után induló, a reneszánsz, manierista és barokk nagymesterek, különösen Michelangelo és Rembrandt alkotásait, valamint az 1910-es évek avantgárd művészeinek munkáit egy­aránt példaképül választó generáció tagjainak mun­káiból csaknem két évtizeddel ezelőtt, 2001 őszén rendeztek retrospektív tárlatot a budapesti Magyar Nemzeti Galériában1. A művészettörténész-szak­mában és nagyközönség körében is felfedező erővel ható Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928 című, a húszas évek klasszicizáló festészetét és grafikáját összefoglaló, csaknem kétszáz művel gaz­dálkodó kiállítás Szőnyi István mellett Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Korb Erzsébet, Jándi Dávid, Korda Vince, Jeges Ernő, Paizs Goebel Jenő, Tarjáni Simkovics Jenő, Varga Nándor Lajos és társaik sok esetben addig ismeretlen vagy igen ritkán látha­tó alkotásait tematikus, műfajok, illetve korszakok szerinti csoportosításban mutatta be.

A tárlat rendezői hosszú esztendők kutatásai­nak eredményeit több tanulmánnyal és tudomá­nyos  apparátussal ellátott, gazdagon illusztrált katalógusban tették közzé2. A kiállításon egyszerre hagyományos és modern hangvételű, családtagok­ról és barátokról készült portrék, pszichologizáló és szerepjátszó önarcképek, rembrandti ihletésű bibliai jelenetek és a szobrászi formákat, erőteljes fény-árnyék hatásokat a végletekig hangsúlyozó, monumentális aktok sokaságát felvonultató bibliai és mitológiai kompozíciók, valamint nagyszabású, heroikus felfogású tájábrázolások sorozatait talál­juk. A kiadványban a bemutatott műtárgyak doku­mentálása mellett gondot fordítottak arra is, hogy az évtized bőséges termésének a kiállításon nem szereplő, válogatott darabjait megismertessék az érdeklődőkkel. A tárlat sikere nyomán a következő esztendőkben számos, több évtizeden át lappangó, eddig a feledés homályába burkolódzó, elveszett­nek hitt alkotás bukkant fel a műkereskedelmi ga­lériákban és aukciókon, amelyek pontosítják isme­reteinket a korszak művészetéről.

2014-ben került megrendezésre a Sors és jel­kép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990 című kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában.

Az I. világháború utáni tendenciák között hang­súlyosan szerepelt Nagybánya öröksége: az Em­ber a tájban szekció keretén belül Szolnay Sándor, Papp Aurél (Aurel Popp), Tibor Ernő, Nagy Imre, Nagy Oszkár, Ziffer Sándor, Mágori Vargha Béla, Pittner Olivér, Mund Hugó és Jándi Dávid művei léptek kölcsönhatásba egymással. A tízes-húszas évek avantgárdjának ellenhatásaként Erdélyben is kialakultak olyan irányok, amelyeket a neoklasszicizmus ernyője alá sorolhatunk: a meghatározó művészek egy része nagybányai tanultságú volt, tájfestészetükhöz hasonlóan kompozícióikban az érzelemdús festőiség mellett a hűvösebb, stilizáló klasszicizálás is megfigyelhető. Nagy Imre, Mund, Szolnay, Jándi, Nagy Albert, Tasso Marchini közelében a rajzosabb Fülöp Antal Andor, Vásárhelyi Z. Emil, Klein József és Podlipny Gyula képezték a Klasszikus értékek nyomában szekció gerincét.3 A tárlat bevallott célja volt, hogy felmutassa azo­kat a stiláris, szemléletbeli azonosságokat és kü­lönbözőségeket, amelyek inkább párhuzamosan, de az egyéni életutakat tekintve gyakran egymást keresztezve alakultak a magyarországi és erdélyi művészeti életben.

A Képzőművészeti Főiskola és a kecskeméti művésztelep 

Az 1890-es években született nemzedék az 1910-es évek elején kezdte meg tanulmányait a budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Szőnyi István 1911-től az intézmény szabadiskolájának növendékeként itt ismerkedett meg Uitz Bélával és Kmetty Já­nossal, 1913-tól pedig Ferenczy Károly tanítványa lett. 1912–1913-tól Aba-Novák Vilmost, Varga Nándor Lajost és Tarjáni Simkovics Jenőt, majd Patkó Károlyt, az évtized közepétől Paizs Goebel Jenőt, később Korda Vincét is itt találjuk, egy részük Révész Imre, illetve Zemplényi Tivadar rajztanárképzőseként, többségük azonban már a nagybányai plein air naturalizmust közvetítő Réti István tanítványaként végezte tanulmányait. Ösztöndíjasokként Aba-Novák a szolnoki, Patkó és Szőnyi a nagybányai művésztelepen fordultak meg még a békés esztendőkben. De Nagybányán találjuk az évtized közepén Paizs Goebelt és az 1917–1918-ban a bevonult hallgatók számára ren­dezett tanfolyamon Szőnyit is. Csaknem mind­egyikük teljesített frontszolgálatot az első világ­háborúban, onnan visszatérve dolgoztak a Rudolf rakparton, majd az Epreskertben Réti irányítá­sa mellett, s szereztek végül rajztanári oklevelet 1919–1920 folyamán.

Az évtized végén a szobrászat iránt érdeklődő Nagy Imre előbb Stróbl Alajos epreskerti osztályát látogatta, itt találkozhatott újra Réti növendéke­ivel, ő maga rajztanárképzős hallgatóként Révész Imre tanítványa lett.4 1920-ban és a következő esz­tendőben több hónapon át az intézmény nyári gya­korlatának helyet adó, a főiskola égisze alatt újra­induló kecskeméti művésztelepen ösztöndíjasként dolgozott.5Visszaemlékezésében felidézi ezt a peri­ódust, különösen az ekkoriban Varga Nándor La­jossal kibontakozó, életre szóló barátságuk kezdeti időszakát: „Budapest után Kecskemét valóságos üdülés volt. Minden zajtól távol, a városon kívül, egy nagy parkban négy-öt műterem háztömbbel. Úgy éltünk, mint hal a vízben. Új színek, új prob­lémák vetődtek fel. A plein air."6

Nagy Imre és Varga Nándor Lajos, Budapest, 1925

Az első világháború utáni időszakban a mű­vésztelep valóságos paradicsoma volt az ott alkotó művészeknek és növendékeknek. Ingyenes műte­rem, ellátás és modell segítette az alkotómunkát, a telep gyönyörű parkja, a határában húzódó szőlős­kertek és barackligetek pedig kalandozásokra csá­bították a fiatalokat. Nagy Imre hívására Kecske­métre látogatott Varga Nándor Lajos mellett Szőnyi István is. A Révész házaspár ellenállása miatt azonban Aba-Novák Vilmost nem tudták ven­dégül látni. Ebben az időszakban elsősorban fes­tettek, rajzoltak. Nagy Imre és Varga nagybányai hagyományokat követő, az alföldi tájat és aktokat, illetve hétköznapi eseményeket megjelenítő soro­zatait számtalan érzékeny felfogású tanulmány­rajz, elsősorban arcképek és tanulmányok előzték meg. Szőnyi rajzai és vázlatai alapján hazatérve ké­szítette el a környéki falusiakról néhány rézkarcát. A kecskeméti alkotások közül talán a legfontosabb az a kettőjüket megörökítő portrépár, amelyek Nagy Imrét és Vargát ábrázolják. Kár, hogy közü­lük csak Varga alkotása maradt fent.7 A főiskolán és a művésztelepeken szoros barátságok szövődtek, amelyek a földrajzi távolság ellenére a későbbiek­ben is megőrizték intenzitásukat. Az érzékeny lel­kületű, időnként idegrohamokkal küszködő Pászk Jenő (Eugen Pascu) leveleiben mindig támaszra lelt Szőnyi Istvánban,8 aki egy – jelenleg sajnos lappangó – kettős portréban festette meg magát vele. Szerencsére fennmaradt egy egész alakos kép, Szőnyi akkori festői stílusának szép példája, amely a jellegzetes nagybányai tájban álló Pászk Jenőt ábrázolja.

Réti István hallgatói az Epreskertben,1918–1919. Az ülő sorban balról a második Pászk Jenő, fekszik Szőnyi István. Az álló sorban balról a harmadik Deli Antal, ötödik Patkó Károly, hetedik Paizs Goebel Jenő, jobbról a negyedik Korda Vince

A Nyolcak és Hetek csapásain 

Sajátos megközelítés jellemzi a Szőnyi-kör alkotóinak művészetét az 1919–1921 közötti esztendőkben. Ugyan tudatosan eltávolodtak a korábbi évtized radikális avantgárd tendenciáitól, de a klasszikus hagyományo­kat is felvállaló modernizmus, így a cézanne-i öröksé­get folytató Nyolcak művészcsoport, valamint a Hetek (Fiatalok) társaságának munkái kerültek érdeklődésük középpontjába. Korb Erzsébet, Aba-Novák Vilmos és Patkó Károly kisebb művészközösséget alkotva dolgoz­tak 1919–1920 folyamán Berény Róbertnek, a Nyolcak egyik legjelentősebb mesterének elhagyott Városma­jor utcai műtermében.9 Szimbolikusnak is tekinthető ez a „műteremfoglalás", hiszen a Tanácsköztársaság bukása után emigráló Berény, illetve az egykori Nyol­cak szellemi öröksége,10 valamint a tízes évek közepén kiállító Hetek művészcsoport – elsősorban Uitz Béla, Dobrovics Péter és Kmetty János – a Nemzeti Szalon kiállításairól és művészeti folyóiratok illusztrációiból ismert klasszicizáló alkotásai igen inspirálóan hatottak rájuk. Aba-Novák például autodidaktának vallotta ma­gát, de láthatóan a legnagyobb befolyással művészetére akkoriban Kmetty és Szőnyi kiállításokon látott fest­ményei és grafikái voltak. Kísérleteiket csak erősítették a kortárs példaképül választott, az 1921-ben az Ernst Múzeumban bemutatkozó Szőnyi István festményei és grafikái.11 A Szinyei Merse Pál Társaság nagydíjával kitüntetett művész aktkompozíciói a közelebbi és távolabbi elődök törekvéseinek mély átéléséről tanúskodtak.

Korb Erzsébet: Önarckép, 1921 körül

Ebben az időszakban a Berény-műteremben alko­tó kompániát hasonló formai és szerkezeti problémák foglalkoztatták, kísérletezéseik elsődleges tárgya az em­beri test volt. Tanulmányrajzok és kompozícióvázlatok sokasága született ebben az időszakban. Aba-Novák és Korb művészi hagyatékában egyaránt igen gazdag grafikai anyag maradt fenn, több tanulmány, számta­lan kisebb-nagyobb vázlat előzte meg a kubisztikus fel­építésű, erőteljes figurákból összeállított, reprezentatív aktfestményeket. Tárgyilagosság, kissé rideg atmoszfé­ra, kékes-zöldes tónusban tartott, csaknem monokróm színvilág a korai festmények jellemző vonásai. E nem­zedék „ultramarin lázban" született képei egyedülálló­ak a korszakban, párhuzamaikat az előző évtizedben született alkotások között kereshetjük. Aba-Novák és Patkó kubisztikus akttanulmányai és aktkompozíciói a Fiatalok csoportjából elsősorban Kmetty János, míg a Pécsi Művészkörből12 Gábor Jenő, illetve Molnár Far­kas festményeivel vethetők össze.

A rézkarcoló nemzedék 

Az első világháború után Olgyai Viktor 1921 őszén nyitotta meg műhelyét a budapesti Képzőművészeti Főiskolán, s fogadta újra a grafikai technikák iránt érdeklődő növendékeket.13 Az 1920-as évek első fe­lében működő Olgyai-osztályt már a korabeli kri­tikusok, művészettörténészek is a magyar grafika bölcsőjének tartották.14 Itt ismerkedhettek meg a különböző technikákkal, elsősorban a mélynyomás változataival (rézkarc, rézmetszet és hidegtű) azok a grafikusok, akiknek lapjai a két világháború közötti periódusban jelentős sikereket arattak. A nyomóprés­sel, jó minőségű réz- és cinklemezekkel, festékekkel és papírokkal korszerűen felszerelt műhely vonzotta a növendékeket. Az elsők között csatlakozott a mes­terhez a rajztanári oklevél megszerzése után tovább-képzősként Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly, Varga Nándor Lajos, Tarjáni Simkovics Jenő és Komjáti Wanyerka Gyula. A grafika műfajának fellendülé­se, az értékesítési lehetőségek bővülése inspirálta a Rudnay Gyula, Csók István és Vaszary János osz­tályából kikerülő festőnövendékeket, valamint a rajztanárjelölteket is – mint F. Antal Elemér, Aszó­di Weil Erzsébet, Barcsay Jenő, Bene Géza, Csóka István, Emanuel Béla, Gallé Tibor, Hincz Gyula, Istokovits Kálmán, Jándi Dávid, Kaveczky Zoltán, Medgyesi Schwatz Antal, Miháltz Pál, Nagy Imre, Vadász Endre és társaik –, hogy elsajátítsák a kedvelt rézkarctechnikát. Az osztály mindennapjait, a mű­helymunkát élményszerűen idézik fel számunkra az egykor ott dolgozó művészek – F. Antal Elemér, Barcsay Jenő és Nagy Imre – visszaemlékezései.

„Olgyai Viktornál komoly munka folyt – érté­kelte az ott folyó munkát Barcsay Jenő. Aba-Novák, Varga Nándor, Szőnyi István, Nagy Imre mint okos emberek tudták, hogy a rajzot meg kell tanulni, kel­lő időben, fiatalon, mert öreg fejjel már késő azzal kezdeni. Reggeltől estig rajzoltak, modell után. Ta­nulmányokat készítettek az emberi test szerkezetéről, ismerték annak működését."15

„Belépve a Főiskola grafikai osztályára, úgy érez­tem, hogy Eldorádóban vagyok. Itt szárnyakat kap­tam. Bőséges anyagellátás sarkallt a munkára. Min­den délután élőmodell, rajzolás-kroki. [...] A grafi­kán csak a türelmesek tudtak eredményt felmutatni. A hirtelenkedők, gyorsan érvényesülni vágyók rö­vid pepecselés után kedvüket vesztetten kivonultak. A törzsgárda megmaradt. Ezek között voltak említés­re méltók. Képzőművészeti vonalon két nagyra be­csült kollégára emlékszem életem fogytáig. Nyomot hagytak bennem. Szavaikban, elém tartott tükreik­ben önmagamat láthattam. Ők is megbecsültek. Már közös kulcsaink voltak egymás nyitogatásához. Varga Nándor Lajos az egyik, zsögödi Nagy Imre a másik" – idézte fel személyes emlékeit F. Antal Elemér.16

Olgyai Viktor a 16–17. század jelentős rézkar­colóinak legszebb alkotásait, elsősorban az általa leginkább tisztelt Rembrandt lapjait állította kö­vetendő mintaképül növendékei elé. Számos ek­koriban készült rézkarcon, főként bibliai kompo­zíciókon, arcképeken és tájábrázolásokon érezhető, hogy a fiatalok számára igen fontosak voltak ezek a példák. A németalföldi nagymester bravúrosan megoldott lapjait nem csupán a Képzőművésze­ti Főiskola könyvtárának kiadványaiból, művészi reprodukciókból és azokból a heliogravűrökből is­merhették meg, amelyek Olgyai birtokában voltak. A régi lapokat közvetlen közelről eredetiben is ta­nulmányozhatták, hiszen a mester ajánlására töb­ben látogattak el a Szépművészeti Múzeum grafikai gyűjteményébe, és a klasszikusok rézkarcaiból ren­dezett reprezentatív kiállításokat is megtekintették.

Aba-Novák Vilmos: Kompozíció (Eremiták), 1920 körül

Az Olgyai-műhelyben készült grafikák közül az érdeklődők és gyűjtők már 1922–1924 folyamán többel is találkozhattak a kisebb műkereskedelmi galériák tárlatain,17 majd nagyobb kollekciókkal a fő­iskolai növendékek kiállításain, valamint csoportos fellépések keretében az Ernst Múzeum termeiben. A beérkező művészek többségét beválasztották a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesületébe, rend­szeresen közreadták műveiket a társaság kiállítá­sain Budapesten és külföldön egyaránt. Elsőként 1924-ben Zürichben állítottak ki, majd az évtized második felétől Clevelandből kiindulva több mint tíz amerikai nagyvárosban, valamint Stockholm­ban, Tokióban és Londonban is láthatták műveiket. A bemutatott sokszorosított grafikákat hangos szak­mai és közönségsiker övezte, a szakírók is elismerés­sel szóltak a fiatalok törekvéseiről. Sorra elnyerték a Szinyei Merse Pál Társaság grafikai díját, és a nem­zetközi grafikai és iparművészeti tárlatok (Firenze, Barcelona, Monza) alkalmával is számos kitüntető éremmel és oklevéllel ismerték el tevékenységüket.

Lábjegyzetek:

1 Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. A kiállítást rendezte: Zwickl András és Zsákovics Ferenc. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001. szeptember 27. – 2002. január 27.

2 Árkádia tájain. Szőnyi István és köre 1918–1928. Katalógus, Szücs György, Zwickl András és Zsákovics Ferenc bevezető tanulmányaival. Szerk.: Zwickl András. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2001.

3 Sors és jelkép. Erdélyi magyar képzőművészet 1920–1990. A kiállítást rendezte és a katalógust szerkesztette: Szücs György. MNG, Budapest, 2014. április 24. – augusztus 23.

4 A Magyar Képzőművészeti Egyetem Levéltárának anyakönyvei szerint Nagy Imre 1918. június1. – augusztus 31. között Erdőssy Béla és Lóránfi Antal, 1919. szeptember 20. – 1920. június 26. között Révész Imre, Edvi Illés Aladár és Bottka Miklós növendéke volt.

5 Sümegi György: A Révész-iskola. In: A kecskeméti művésztelep (1909/12–1944) és alkotóház (1957–). Új Művészet Könyvek 9. Új Művészet, Budapest, 1996. 56–61., Sümegi György: „Azt tedd amit tenni mersz”. Nagy Imre a Kecskeméti Művésztelepen. In: Fejezetek Nagy Imre művészetéből. Kriterion, Kolozsvár, 2013. 13–23.

6 Nagy Imre: Ahogy Csíkba megérkeztem... Önéletrajzi írások – Cikkek, vallomások Nagy Imréről. Vál.: Gerencsér Zsigmond – Kántor Lajos. Európa, Budapest, 1983. 78–80.

7 A sepsiszentgyörgyi múzeumból menekített, Nagy Imre által festett kép (Kettős arckép, 1921, olaj, vászon, 63×65 cm, ltsz.: 258.) 1945 tavaszán a zalaegerszegi pályaudvar bombázása során semmisült meg. Leltárkönyvi bejegyzés.

8 M. J. [Murádin Jenő]: Levelek egy művészbarátságról. Művészet, 1967. 9. sz. 12–14

9 Lőrinczy Szabolcs: Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly és Korb Erzsébet. Gépirat, 1959. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Adattár, ltsz.: MDKC- II-180/5

10 A Nyolcak. Kat. Szerk.: Markója Csilla – Bardoly István. Janus Pannonius Múzeum, Pécs, 2010.

11 Az Ernst-Múzeum kiállításai XLVIII. XVII. csoportkiállítás. Ernst Múzeum, Budapest, 1921. szeptember. Szőnyi művei: 103–183. tétel

12 Bajkay Éva: Expresszívek a Pécsi Művészkörből. Jelenkor, 1997. 9. sz. 835–847.

13 Zsákovics Ferenc: A rézkarcoló nemzedék 1921–1929. A rézkarcművészet megújulása Magyarországon az első világháború után. Kat. Szerk.: Róka Enikő. Miskolci Galéria, Miskolc, 2001.

14 Elek Artúr: Ifjú magyar rézkarcolók. Magyar Művészet, 1925. 8. sz. 438–448.

15 Barcsay Jenő: Nagy Imréről. In: Nagy Imre: Ahogy Csíkba megérkeztem... i. m. 392–393.

16 F. Antal Elemér: Megtörtént. Véső–ecset–toll. Székely Bertalantól Szabó Dezsőig. Gépirat, 1983. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, Adattár, ltsz.: A. 95.1. Közölve: Zsákovics Ferenc: A rézkarcoló nemzedék… i. m. 89.

(Borítókép: A Sors és jelkép című kiállítás részlete Nagy Imre, Mund Hugó, Szolnay Sándor és Jándi Dávid képeivel. Magyar Nemzeti Galéria, 2014)