SZÜCS GYÖRGY Kezdjük a helyszínnel! Itt állunk a kolozsvári Művészeti Múzeumban – egy nyilvános közhelyen –, ahol a magyarországi magángyűjtő, Kovács Ádám kollekciójából láthatunk válogatást. A kiállítás párhuzamos része pedig a Quadro Galériában található, ahol néhány művet vélhetően éppen a rámenős tulajdonos adott el a megnyitón elégedetten mosolygó „áldozatának”. Már a művészek puszta felsorolása is ámulatot kelt Rippl-Rónai Józseftől, Aba-Novák Vilmostól kezdve Egry Józsefen, Mattis Teutch Jánoson, Arthur Segalon, Vajda Lajoson át egészen a neoavantgárdokig, Erdély Miklósig, Pauer Gyuláig, Jovánovics Györgyig. Mellettük olyan figyelemre méltó alkotók bukkannak elő szinte a teljes ismeretlenségből, mint EremiaProfeta, Nadia Grossman-Bulighin, Götz B. Ernő és Rauscher György.
Ebben a teremben tavaly már hasonlóképpen csoportosultunk – beleértve a gyűjtőt, a galeristát és a múzeumigazgatót is – Árkossy István egyéni tárlatán; őt most csak képei képviselik. Tehát az első közhely: „Festeni művészet, eladni kunszt.” A Fényes Adolfnak, máskor Scheiber Hugónak tulajdonított, különböző variációkban idézett mondás rávilágít arra a tapasztalati tényre, hogy a műalkotás nemcsak egy éteri térben lebegő, megfoghatatlan érzéki vagy szellemi entitás, hanem fizikai valóságában ténylegesen létező tárgy (olaj, pasztell, vászon, papír stb.), amely a létrejötte utáni – reméljük – végtelen időben hol fizikai, hol spirituális értelemben állandó mozgásban van. Ha a műalkotás révbe ér, azaz átmenetileg magán-, később stabilnak vélt közgyűjteményben landol, alkalmanként a közreadás révén (kiállítások, katalógusok, albumok) folytatódik az immár képletes mozgás, a benne sűrűsödő hatóanyag „kiáradása”. Nyilván múzeumi emberként kicsit hazabeszélek, amikor a második közhellyel dobálózom: „Előbb-utóbb úgyis minden fontos tárgy múzeumba kerül.” Azután némi belátással eljuthatunk a tanulsághoz, ha úgy tetszik a harmadik, gyakran hangoztatott közhelyhez, fellengzősebben szólva egyfajta hegeli szintézishez: „A múzeumok magángyűjtők és magángyűjtemények nélkül semmire sem mennének”.
Ziffer Sándor: Szabadban
Mintaszerű, ahogy Petrovics Elek, a Szépművészeti Múzeum két világháború közötti igazgatója kölcsönös megbecsülésen alapuló viszonyt,többnyire közeli barátságot ápolt művészekkel és műgyűjtőkkel egyaránt. Nagyon tudatosan szerzeményezett a múzeumnak, s napjainkig érvényes megállapításai akár a magángyűjtőkre is vonatkozhatnának. Természetesen a jó képek (főművek, állandó kiállítási darabok) vétele a legfontosabb, de ez önmagában mégsem elégséges kritérium. „Kívánatos – írta egy évszázaddal ezelőtt, 1918-ban az intézmény évkönyvében Petrovics –, hogy a vásárlások a gyűjtemény jellemét és ebből folyó különös szükségleteit is szem előtt tartsák. A gyűjtőt itt megint újabb szempontok kötik. Egy modern képtár mindig forrásban van, könnyebben idomítható, hajlékonyabb. A hosszú időn, sokszor századokon át történetileg fejlődött galériák jelleme már megállapodott, s gyökeresen ma annál kevésbé változtatható meg, mert hisz keveset adhatunk hozzá a meglevő állományhoz.” Figyeljünk: egy-egy gyűjteménynek jelleme van, tágabban értelmezve tehát nemcsak mennyiségi növekedésről beszélhetünk, hanem a művek olyan belső kohéziójáról, a kívülálló által is érzékelt lényegi jellegzetességről, amely a gyűjtő személyiségéről, egy kicsit a szakértő tanácsadóiról árulkodik, végül, de nem utolsósorban pedig a minőségről, a jó képekről szól.
Incze Ferenc: Az utolsó szívroham után
1992-ben a Magyar Nemzeti Galéria Mohy Sándor kolozsvári festőművész 90. születésnapja tiszteletére kiállítást rendezett. A mester kórházi kezelése miatt nem vehetett részt a megnyitón, de kedves levélben köszönte meg a munkát. Azt írta, hogy „egy komoly műtörténésznek komoly műgyűjteménnyel kell rendelkeznie” – zárójelben pontosította: ca. 100–150 mű –, s ehhez szeretne hozzájárulni egy ajándék képpel. A festmény egy kis házak szegélyezte, havas utcán lapátoló, kucsmás embert ábrázolt. Azóta otthon lóg a falon. Persze, más művészbarátoktól is fogadtam el apróságokat, s mint muzeológus – a látogatókkal együtt – irigykedem néhány itteni műre, például a német expresszionizmushoz kötődő Arthur Segal virágcsendéletére, de úgy tűnik, gyűjtő már sohasem leszek. Tiszta hiábavalóság! A legtöbb kedvencet megszerezni úgysem lehet, azonban ahogy itt körülnézek és körbesétálok, bármit hazavihetek…
Befejezésül jogosan vetődik fel, hogy hol marad a kiállítási beszámoló és a beígért futball megemlítése. Hát legyen! Időnként ugyan nehezemre esik elfogadni azt a realitást, hogy a kultúrának, ezen belül a képzőművészetnek a sporttal kell versenyre kelnie, s a múzeumok és a stadionok előnytelen viadalából egyelőre az utóbbi látszik győztesnek. Ennek ellenére képzeljenek el egy „képtelen” tárlatvezetést a jelen kiállításon, azaz egy barátságos magyar–román válogatott mérkőzésen, amelyen a két csapat nemzeti trikolórjai is feltűnnek (Ciprian Mureşan, Pinczehelyi Sándor). Kezdjük: Gulácsy Lajos, a régi veterán játékos kicsit bánatosnak, álmosnak hat, de a védőket erősíti a nyers, erőteljes Nagy István robusztus alakja. Perlrott Csaba Vilmos elég szögletesen mozog, és hamar továbbítja a labdát Barcsay Jenőnek. A kifejezetten színesen játszó Ion Theodorescu-Sion–Camil Ressu–Gheorghe Codrea háromszögelés eredményeképpen majdnem gól született. Mögöttük kicsit hátrahúzódva a legendás páros, Tihanyi Lajos és Ziffer Sándor vibráló stílusát követő Nagy (II) Imre lohol. Nagy (III) Albert szokás szerint kissé szürkén, de megbízhatóan segíti csapatát. Megint megcsodálhatjuk Eugen Gâsca különlegesen csavart, hosszú átadásait. Üdvözlöm a lelátón a Barabás Miklós Céh megjelent küldötteit, mivel az 1930-as klasszikus csapatból ismét lehetőséget kapott Nagy Imre, Jándi Dávid, Podlipny Gyula és Varga Albert. Sajnos, ha jól látom, Szolnay Sándor egyelőre a kispadon ül, de a következő mérkőzésen talán szerepelhet. Emlékeztetem a nézőket: a kapura törő, saját nevelésű Tóth László viszont idegenlégiósként is ugyanazokat az izgalmas trükköket alkalmazta németországi csapatában is. A közönség lelkesen kiabál, többen befutnak Şerban Savu zöld gyepére, ám a bíró lefújja az első félidőt. A szünet után folytatjuk. Egyelőre búcsúzik a kommentátor...
(Borítókép: Pillanatfelvétel a megnyitóról. Fotó: Quadro Galéria)
