Mártíromsága emléke a vallási-egyházi közegben épült, mert többek között katolikus hite melletti kitartása volt kivégzésének egyik fő oka, ami a forrongó brit szigeteken újra és újra Erzsébet ellenlábasává tette. De politikai szerepe mellett Mária vonzó nőisége, fennmaradt leveleiből sugárzó szenvedélyessége az utókort is lenyűgözte. Schillerről úgy tartják, valósággal beleszeretett, míg róla szóló drámáját írta.
Erzsébet, a győztes, minden diadalában vesztes, hol a szerelmet, hol a gyengédséget volt kénytelen elveszíteni azért, hogy erőt mutasson, hogy építsen és összetartson. Mária szinte két évtizedes fogsága, kivégzése ellenére győzött, mert életében és halálában is uralta ellenfele gondolatait.
E két nő a kolozsvári előadás főszereplője, akik körül a férfiak minden véres, fizikai vagy hangos megnyilvánulásuk ellenére csak bábok. Gyarmati Kata, az előadás dramaturgja így látja és láttatja a feleket, a dilemmákat: „Két nő a férfiak éhes világában. Forró szív vagy hideg agy. Tűz és jég. Mihez kezdesz, ha te vagy mindenki vágyának titkos tárgya, de nem menthet meg senki? Milyen érzés, ha senki vágyának nem te vagy a valódi tárgya, de érdekből mégis veled vannak?” „A szeretni tudó nő ereje. A nő saját magát gúzsba kötő vállalása. A boldogtalanság feldolgozása. A szeretni nem merés rabsága. Az egyikből ikon lesz, a másikból katona. Erzsébet és Mária. Két nő a férfiak éhes világában.”
A két nő találkozása csak fikció, a színpadon ez a darab, az előadás csúcspontja. A kontrasztot a jelmez már megteremtette: Mária (Imre Éva) az előadás első perceitől fehér, majd vérrel színezett alsóruhát visel, Erzsébet (Tőtszegi Zsuzsa) fekete, ultramini, ultraszexi szerelésben, piros magas sarkú cipővel (jelmez: Bocskai Gyopár) szerepel. Utóbbi mégis kétellyel, habozással teli, míg a fogolynak még tépelődései is erőteljesebbnek tűnnek. A személyes találkozás előhozza az indulatokat, a szelíd, sőt alázatosnak induló jelenet a legmagasabb hőfokon zárul. Erzsébet mégis, utolsó percig bujkál önmaga, szándéka elől, halogatja a kivégzési irat aláírását, Mária pedig végig bízik igazában és abban, hogy az a törvényes bírák előtt nyilvánvalóvá válik.
E két elemi erejű nő mellett Robert Dudley Leicester grófja (Szűcs Ervin), Georg Talbot Shrewsbury grófja (Viola Gábor), Wilhelm Cecil Burleigh bárója, főkincstárnok (Bács Miklós), Amias Paulet lovag, Mária őrzője (Bíró József), Mortimer, Paulet unokaöccse (Bodolai Balázs) csak statisztálnak a sorsnak, amelyet a férfiak konspirációi ellenére e két nő alakít, jellemük, egójuk, egész lényük szembefeszülésével. Paulet lovag, Bíró József mint Mária közelében sok időt töltő őr tűnik olykor ember(i)nek, a kibontakozó tragédiát mintha elővételezné, jelezné, meg-megtörné, fonogatná vörös kötésével, és ő az, aki a kivégzés előtti improvizációban is partnere a Máriát alakító Imre Évának, majd a kivégzés pillanataiban is ő „rendezi be és el” a vérpadot.
A két nő kiemelése a darabba kódolt, a rendezőnek pedig kifejezett szándéka: Diego de Brea szlovén rendező a bemutatót megelőzőt sajtótájékoztatón elhangzott szavai szinte feminista kiáltványként hatottak – e két nő lehengerlő ereje valóság, ez a történelmi és az előadáson belüli igazság. A rendező elmondta, hogy Gyarmati Kata dramaturg segítségével az ötfelvonásos Schiller-darab esszenciáját bontotta ki, ami szerinte egy nagyon aktuális politikai konspiráció látlelete, ugyanakkor pedig személyes, intim dráma. Mindezt Diego de Brea saját színpadképével igyekezett kifejezni: a tér semmivel sem utal a korra, időtlen, inkább színházi díszlettár vagy próbaterem, ami ugyanakkor a képzeletnek tág teret ad, a kivetítőn is arcok, portrék láthatók, a belső drámafolyamatra irányítva a figyelmet (videó: Buksa Péter, fényterv: Groza Romeo; rendezőasszisztens: Viola Andrea, előadásvezető: Albert Enikő).
Kemény téma, remek alakítások, rengeteg munka, nagy erőbedobás. Már csak az a kérdés, hogy aktualitását megfejti, érti és értékeli-e a közönség.
