A kriptára és annak felújítására vonatkozó beszámoló mellett Gergelyné Tőkés Erzsébet és Sipos Dávid, a Házsongárd Alapítvány elnökének illetve titkárának szavaiból röviden azt is megtudhattuk, hogy Schütz József gazdag mecénás az árvák megsegítésében, a Sétatér létrehozásában és gondozásában, míg unokaöccse, János a Sétatér és a városi köztemető felügyelőjeként, illetve a Szent Mihály templom körüli épületek lebontásáért indított mozgalomban szerzett máig is elévülhetetlen érdemeket. Sajnos az elmúlt másfél évszázad során életük és közhasznú tevékenységük lassan a feledésbe merült, nevük is fokozatosan kikopott a kolozsváriak emlékezetéből. A kripta felújítása kapcsán minden bizonnyal megérdemlik, hogy néhány mondat erejéig az ő emléküket is felidézzük.
A kolozsvári Schützök eredete
A Schütz német eredetű családnév, a magyarul lövő, lövészt vagy védőt jelentő német schütz főnévből származtatható. Mint családnév, a történelmi Magyarország területén különösen a XVII. század végén és a XVIII. század elején kezdett elterjedni, a német nyelvterületekről elszármazott és az ország különböző részeiben letelepedett jókezű iparosoknak, kereskedőknek köszönhetően. A Schütz család őseinek Kolozsváron történt letelepedésének idejéről és körülményeiről más írott forrás hiányában Kőváry Lászlóra támaszkodhatunk, aki a Schütz család eredetével kapcsolatban a következőket írta (Magyar Polgár, 1900, 01.11.): „Mikor e múlt század közepén a porosz Sziléziát elfoglalta (Kőváry valószínű a második sziléziai háború 1745. évi hadjáratára gondolhatott – megj. N. B.), egy csapat német katolikus polgár, mint üldözött, vándorbotot vesz, Kolozsvárt, mint iparos, kereskedő családot alkotott s bár foglalkozásra eltérnek útjaik, egyben találkoztak, hogy a gyümölcsészetet, kertészetet szenvedéllyel űzték, s abban, hogy szorgalmuk árán mindenik vagyonos és házi úr lett. S mert én is kötelékükbe jutottam, onnan ismertem föl a fenntartott kapcsolatot, hogy egymást Vetternek (német szó, jelentése atyafi, unokafivér, unokaöcs – megj. N.B.) szólították, s lehetőleg egymás közt házasodtak. Ilyenek Klausch, Tauffer, Glos, Winkler s úgy tudom Schütz is…”
Schütz József (1787–1873)
Minden bizonnyal Kolozsváron született, de felmenőit nem ismerjük. Két testvéréről van tudomásunk, Jakabról és Máriáról. A fiatalon elhunyt Jakab után négy, felnőtt kort megért gyermek maradt: János, Károly, Anna és Sándor. Húga, Mária (1793–1850) Panajot Pál gazdatiszthez ment feleségül, akinek huszonnégy (!) gyereket szült, de ezek közül 1850-ben már mindössze négyen éltek: Mihály (felesége: Günther Emilia), Sándor, Jozefa, Büsch Józsefné és Erzsébet, férjezett Gerhárdt Pálné. A Panajot család a Sétatér utcában, az óvári kapu mellett lakott. Panajotné Schütz Máriát itt érte a halál 1850. október másodikán, innen kísérték utolsó útjára a Házsongárdi temetőbe és helyezték el „a már régebben elhunyt kedves szülei és gyermekei porai mellé”. Sírjának helye ma már ismeretlen, de fennmaradt sírkövének felirata (Lászlóffy Aladár és Kántor László: Házsongárd): „E KEDVES SÍR ALATT PIHENVE VÁRJA/ A FELTÁMADÁS DÍCSŐ HAJNALÁT/ SCHÜTZ MÁRIA XXIV MAGZAT GONDOS SZÜLŐANYJA ÉLT LVII/ ÉVET HÁZASSWÁGI FRIGYBEN NEGYVENET.
Schütz József fiatalkori éveiről csak annyit tudunk, hogy női szabóként kezdte pályafutását, majd mint kereskedő vált a város vagyonos polgári rétegének megbecsült tagjává. Merza Gyula szerint (Ellenzék, 1936.09.26) „a szelídlelkű agglegény, magas, sovány ember volt”, akinek „már 1845-ben virágzó gyolcskereskedése volt, mely üzletből vagyont szerezve, a helybeli róm. kat. egyházközségnél a tanügyi célokat szolgáló alapot létesített, mely mai napig a nagy alapító szándékát valósítja meg”. Családot nem alapított, szorgalmas munkával szerzett jövedelméből Kolozsvár különböző részein kerteket, üres telkeket és házakat vásárolt. Ő maga a Bel-Torda (Egyetem) utca 4. (akkori számozás szerint 123.) szám alatti saját házában lakott és az elsők között volt, aki a házsongárdi oldalon vásárolt kertjében már az 1840-es években nyaralót építtetett. Az 1869-es kolozsvári lakcímjegyzék szerint volt háza a Szőlő/Viilor utcában, de az övé volt az akkori Piactér keleti során a Bánffy palota melletti, akkori számozás szerinti 451. szám alatti emeletes, u.n. Tivoli ház, amelynek hátsó része a Tivoli (ma Bolyai) utcára nyúlt át.
Schütz József az árvák jótevője
A Tivoli házként is ismert épület helyiségeiben az évek során működött vendéglő (Tivoli néven), a Nagy Gábor féle kávéház, a tér felőli földszinti helyiségeiben pedig üzletek (pl. a Nick, majd Reményik féle vasüzlet), az emelet néhány termében a Szent Mihály plébánia árvaházat tartott fenn. Ezt az épületet Schütz József a Szent Mihály plébániára hagyta, azzal a kikötéssel, hogy annak jövedelmét az általa létrehozott alapítvány javára fordítsák. Ez az alapítvány tette lehetővé a Nagy (Horea) utcai Rom. Kat. Polgári Leányiskola, az un. Schütz-iskola – melynek helyén épült fel Hirschler József kanonok idején a Mariánumként ismert katolikus leánynevelő intézet – működtetését, és ugyanennek az alapítványnak köszönhetően jött létre 1907-ben a Monostor úti Augusteum néven ismert intézmény árvaházának és iskolájának apácalakkal és kápolnával kiegészített modern új épülete is. Schütz József korának egyik legönzetlenebb mecénása volt, aki az árvák és a szegény gyermekek megsegítése mellett a katolikus oktatás fenntartásának ügyét is bőkezűen támogatta. A Belső-Szén (később Jókai) utcai kisded óvoda részére 1000 forint értékű úrbéri kötvényt adományozott, és ugyanennyivel támogatta az 1868. november 15-én megnyílt Kőkert (ma Haşdeu) utcai római katolikus fiúiskolát is. Ezekért az önzetlen adakozásokért és általában a katolikus egyház keretében kifejtett tevékenységéért és annak támogatására irányuló cselekedeteinek elismeréseként 1869-ben a pápai Sylvester-rend lovagjának választotta, az Erdélyi Katolikus Egyházmegye pedig tiszteletbeli gondnokává nevezte ki.
A Sétatér kocsiútja valamikor az 1860-as években
Schütz József és a Sétatér
A kolozsváriak kedvenc „sétahelye”, a Sétatér kialakításának 1812-ben elkezdődött történetében Schütz József nevével – amint azt Kőváry László: A kolozsvári Sétatér keletkezése és fejlődése (1812–1886) című tanulmányából megtudhatjuk – legelőször 1838-ban, a kolozsvári sétahely kialakítására tett adományok felajánlóinak neveit tartalmazó listán találkozunk. Még abban az évben, május elsején egy intéző bizottság alakult, amelynek feladata az addig elvégzett munkálatok folytatásának a felügyelete volt. Ebbe a bizottságba a kertészet iránti szenvedélyéről ismert Schütz József kertészeti intézőként lett beválasztva. Ebben az időszakban történt a Szamos és a Malom-árok közötti zsombékos, fűzes, Hangyás-bereknek nevezett terület teljes feltöltése, a Sétatér keleti főbejáratának kiszélesítése. Ekkor készült el a sétateret kelet-nyugat irányban átszelő kocsiút és a két „főjárda”, melyeknek széleit gr. Bánffy József bonchidai kertjéből származó kanadai jegenyékkel, Schütz József szakszerű irányítása mellett ültettek be. Feladatát évekig tisztességgel ellátta, sokszor a saját költségén végeztetett el munkákat, míg 1865-ben előre haladott korára hivatkozva tisztségét unokaöccsére, Jánosra ruházta át.
A Sétatér arculatának kialakításért kifejtett munkássága, valamint a városnak tett jó szolgálatainak elismeréseként, még 1846-ban magas rangú császári kitüntetésben részesült. A kitüntetés ünnepélyes átadásáról a Múlt és Jelen című lap 1846. április 17-i számában a következő híradás jelent meg: „Városunk ma egy nevezetes ünnepnek volt tanúja. A városunk körül annyi érdemeket szerzett Schütz Józsefnek a Felségtől kegyelmesen adni méltóztatott arany érdempénzt a nemes communitás termében ma adta át a tk. nemes tanács. Legelőbb a főbíró egy lelkes és szép beszédet tartott, mely után Schütz József úrnak felakasztá számos éljenzések között az arany érdempénzt, melynek körirata volt: „Meritis Joseph Schütz“. Azután Schütz József úr tartott egy hasonlag szép beszédet, melyben kifejezte, hogy ő valamint soha sem számolt ez érdempénzre úgy azt megérdemelni teljes igyekezete leend jövendőben is, s a Felségnek hálás köszönetet szavazott. Ezután orator Kenyeres Károly mondott egy szép és ékes beszédet. Határozat lön: adassék át Schütznek az oklevél a közönség megelégedése kijelentése mellett s a tk. főkormányszéknek megköszönő alázatos felirat tétessék.”
Schütz József – a közéleti ember és hagyatéka
Schütz József a már említett egyházi és városszépítő szerepe mellett több kulturális és gazdasági intézménynek és egyesületnek is tevékeny tagja és tisztségviselője is volt. 1836-ban a Nemzeti Színház pénztárnoki tisztségét töltötte be, majd az 1844-ben megalakult Erdélyi Gazdasági Egyesület alapító és választmányi tagja. Nevét ott találjuk a kereskedők által 1837-ben megalakított Polgári Társalkodó választmányi tagjai közt, de a Kolozsvár Kaszinónak, vagy, ahogy a kolozsváriak nevezték – „Úri” kaszinónak is vezetőségi tagja volt. A városi Törvényhatósági Bizottság választott polgáraként két alkalommal a szónoki tisztséget is közmegelégedésre betöltötte, de városi tisztségviselőként, mint „osztóbíró” is tevékenykedett.
Schütz József cselekvően nem vett részt az 1848/49-es szabadságharcban, de ezzel kapcsolatban nevéhez mégis egy érdekes történet fűződik, melyről a Magyar Polgár 1877. július 4-i számában közölt tárcából értesülhetünk. A történet szerint Kolozsvár lakossága az 1849-es tavaszi sikeres hadjárat után, Bem József tábornokot egy igen értékes ajándékkal, II. Rákoczi György 1643-ból származó, Konstantinápolyban készült kardjával lepte meg. A kard előzőleg Schütz József tulajdonát képezte, aki 500 forintért mondott le róla a nemes cél érdekében. Az értékes történelmi tárgy megvásárolásához szükséges pénzösszeg özvegy Czírjék Antalné sikeres gyűjtőakciójának köszönhetően gyűlt össze. Ugyancsak ő vezette azt a küldöttséget, amely az értékes ajándékot Csányi László erdélyi kormánybiztosnak átadta, aki vállalta annak továbbítását Bem tábornoknak. Később, amikor a tábornok Kolozsvárra jött, 1849. június 21-én a Jósika féle Kül-Magyar utcai kertben tartott fogadáson személyesen köszönte meg a kolozsváriak becses ajándékát. ( A kard részletes története Győrfi Dénes: Bem kardja és érdemrendje címmel a Szabadság napilap 2019. július 9-i számában megjelent írásában olvasható).
A hosszú életet megért Schütz József 1873. március elsején fejezte be áldásos földi pályafutását. A Magyar Polgár 1873. március 2-i számában közölt nekrológban többek között ezeket írta: „Schütz József, Kolozsvár egyik széles körben ismert polgára meghalt. (…) Halála után szép emléket hagyott hátra. A nagy piacon, mintegy 60-70000 frt-t megérő kétemeletes házát kath. fiu-árvaháznak hagyta. Összes vagyona mintegy 150 ezer frt-ra megy, mely az alapítványokat levonva, rokonai között oszlik meg. A boldogult érdemjeleit szintén az árvaháznak hagyta emlékül. Hajdanában szegény női szabómester volt, cége most is ott függ háza falán. Nem szégyenelte mesterségét, a méltóságos cím mellett sem. Béke poraira!”A városi árvák végelgyengülésben elhunyt jótevőjét a Bel-Torda utcai házából március 4-én kísérték ki a Házsongárdi temetőbe és helyezték örök nyugalomra az általa még 1856-ban építtetett sírboltba. A temetés, a korabeli tudósítások szerint „fényes egyházi szertartással folyt le, melyben Fogarassy Mihály püspök őexcellenciája, Keserű Mózes czimzetes püspök és Lönhárd apát vettek részt”. Az elhunyt hagyatékában levő házak (Bel-Torda utca 4.sz., Szőlő utca 5., 6. és 8. sz., Nagy utca 96. sz. és a Fogoly/Potaissa utca3. sz.), valamint a Nádas mentén, a Házsongárdi oldalon lévő telkek, szőlő- és szántóföldek és kaszálók árverés útján történt eladásából befolyt összeg a törvényes örökösei, a már korábban elhunyt testvérei leszármazottai között került szétosztásra.
A temető alsó részében a halottas kápolnától nem messze délkelet irányban lévő kriptát Schütz József még életében azzal a céllal építtette, hogy abba, rajta kívül, a közeli családtagjait és a kolozsvári római katolikus egyházközség elhunyt plébánosait temessék. (Hogy a későbbiekben nem minden úgy történt, ahogy elképzelte, az nem az ő hibája.) Így került elhelyezésre a sírboltba még ő előtte az 1868. március 7-én tüdővészben elhunyt szeretett unokahúga, özv. Kovács Pálné Rischanyek Terézia (1794–1868), aki férje elhunytát követően (1834) élete utolsó időszakát nagybátyja Bel-Torda utcai házában élte le. A későbbiekben ugyancsak ebbe a sírboltba helyezték el – átmenetileg bár, a már itt nyugvó édesanyja mellé – 1936. november 19-én a két nappal korábban elhunyt Hirschler József kanonok, pápai prelátus koporsóját is. Hirschler prelátus ugyanis még életében két sírhelyet vásárolt a temető főbejáratával szemben, s végrendeletében úgy intézkedett, hogy halála után oda temessék, s oda szállítsák át a Schütz-kriptából édesanyja földi maradványait is (Keleti Újság, 1936.11.21.).
Schütz János (1814–1877)
Schütz József unokaöccséről, Jánosról, vagy, ahogy közeli kortársai szólították, Hanziról elsősorban Kőváry László és Merza Gyula írásaiból, valamint a korabeli sajtóból alakíthatunk ki többé-kevésbé részletes jellemrajzot. Parafrazálva egykori kiváló komikus színészünket elmondhatjuk, hogy ez a Schütz nem az a Schütz. Nagybátyjával ellentétben Schütz János „kistermetű, zömök, széles vállán hatalmas koponya, bozontos szemöldökei alól parancsoló tekintetű szemek villogtak. Egész megjelenése fölényes akaratot, szigorú erélyességet fejezett ki.” Kőváry László szerint: „Született „rendőrfőnök” lakozott benne s mert vagyonilag elég független volt, magát mintegy kinevezte és a város hallgatólag elismerte, a nép, mint valami hatalom előtt önként hajolt meg előtte. Azokhoz a német nevű kolozsvári polgárokhoz tartozott, akik, Urbán (osztrák altábornagy – megj. N. B.) szerint rosszabbak, mint a magyarok”.
A Piactér északi során, a Walther nagyszülei tulajdonában lévő ódon emeletes házban születtet, abban a házban, amelynek az utcára kiugró, az osztrák katonákra veszélyesnek nyilvánított fedelét a Bach korszakban lebontatták. A Főtér 20. szám alatti, Rosás házként is ismert épület a későbbiekben Schütz János tulajdonába került. Felújítása és átépítése előtt (1849) ő rendelte meg Sárdi István, a Református Kollégium akkori rajztanárától azt a máig is fennmaradt festményt, amely alapján a ház akkori kinézetét mi is ismerhetjük. Édesapja a fiatalon elhunyt Schütz Jakab volt, aki Jánoson kívül még három kiskorú gyereket hagyott maga után: Károlyt, Annát és Sándort. Özvegyen maradt édesanyja, leánykori nevén Walther Terézia (1789–1857) a négy árvával újból férjhez ment. Második férje, Klausch János (1803–1869) jómódú nyergesmester (Klausch József kocsigyártó fia) volt, aki az árvákat sajátjaiként nevelte fel. Károly, mint kereskedő Az Arany Csillaghoz nevű fűszerkereskedés tulajdonosaként vált ismertté, Anna (1817–1890) Juszti Antalnak lett a felesége.
Schütz János jogi tanulmányainak befejezése után 1837-től kezdve a város szolgálatába állt. Kezdetben írnok, alszolgabíró, majd, ahogy ő fogalmazott „nyolcévi pontos, nem pipázva dolgozó ingyen szolgálat után” 1844-től hídelvei szolgabíró, 1849-től mint városi adótisztviselő – királyi pénztárnok – tevékenykedett. Az 1848/49-es szabadságharc – amelyet mint nemzetőri százados szolgált – leverése után, hogy elkerülje a felelősségre vonást, Tordán adópénztárnoki állást vállalt. Emellet a város piacterén a templom környékének rendezésében is szerepet vállalt, amiért a városból való távozásakor köszönő irattal tüntették ki.
Schütz János a köz szolgálatában
Visszatérve Kolozsvárra a Bach korszak évei alatt hivatali álláshoz nem juthatott, de nyugtalan, állandó cselekvő természetének köszönhetően nem maradt sokáig távol a közélettől. 1852-ben, gondnokként, a szegények megsegítéséért létrehozott alap pénztárát hozta rendbe, majd a Haller-kertben a szegények intézetének létrehozása körül bábáskodott. 1854-ben Schütz Jánost a köztemető felügyelőjévé nevezték ki. Gondnoksága alatt a temetőt valóságos kertté varázsolta s a temető jövőbeli kibővítése céljából a temető déli határa fölött 12 holdnyi területet is vásárolt. Neki köszönhető, hogy a Külső-Magyar utca jobb oldalán elterülő un. fejedelmi kertből (ennek helyére épült később a kaszárnya) a hét vezér szobrát a temetőbe vitette, és ezáltal megmenekítette a pusztulástól (Ezek közül a még aránylag épen maradt négyet, Árpád, Lehel, Őrs és Verbulcs (Vérbulcsú) szobrát később Haller Károly polgármester restauráltatta és a Sétatéren felállíttatta. Innen kerültek 1902-ben a Fellegvárra vezető út végére, amíg aztán 1920-ban nyomtalanul eltűntek ...). 1865–68között, mint gondnok, nagybátyja munkáját folytatva, a Sétatér rendezésén, szépítésén fáradozott. Ez idő alatt jött létre a sétatéri tó, amelynek kezdeményezői és támogatói között az ő neve is szerepel.
Az 1860-as évekig a Farkas utcai kőszínházhoz a Piactér irányából csak kerülő úton, a Bel-Torda utcán keresztül lehetett eljutni. A városháza tervezte ugyan a színház nyugati oldalánál a Király utcát a Farkas utcával összekötő új utca megnyitását, de ennek megvalósítása egyre csak húzódott. Schütz János türelmét veszítve, 1861-ben a szegény- és dolgozóház lakóinak segítségével az új utcát elzáró kőfalakat lebontatta, saját költségén és közadakozásból járdát rakatott és befásította. Így jött létre, a közvélemény általános tetszésére, a „romboló” gúnynévvel illetett Schütz Jánosnak köszönhetően a Színház, mai nevén Emmanuel de Martonne utca.
Még 1852-ben, a tordai piacrendezés során szerzett tapasztalatai alapján a városi képviselőtestület ülésén indítványozta a Szent Mihály templom körüli épületek kisajátítását, lebontását és a tér rendezését. A tér rendezésének gondolata nem volt új keletű, már 1790-ben voltak ilyen irányú elképzelések, de ez idáig az ügyben nem történt semmi érdemleges. Schütz János javaslata kedvező fogadtatásban részesült, és Jónás Péter elnöklete alatt egy bizottságot hoztak létre, melynek ő is tagja volt. A bizottság a későbbiekben kisajátító társulattá alakult, melynek ő lett a pénztárosa. Erre a tisztségre Schütz Jánosnál nem találtak jobbat, kinek személyében szerencsésen ötvöződött a műemlékek iránt fogékony régiséggyűjtő (piactéri háza valóságos múzeum volt) a jövőbelátó városrendező polgárral. Fáradságot nem kímélve házról-házra járva gyűjtötte a csatlakozó aláírásokat és az adományokat. De nemcsak pénzt gyűjtött a templom körüli épületek kisajátítása céljából, hanem példát mutatva cselekedett is: 1865 szilveszter éjjelén a templom északi oldalán álló rozoga vámházat saját költségén lebontatta. Sajnos a templom körüli épületek lebontását már nem érhette meg, de 25 év áldozatos munkája (1877-ben bekövetkezett halálakor a kisajátítási alap értéke elérte a 100 000 forintot) nem volt hiába való. Kőváry László írta róla (Magyar Polgár, 1886.05.25.) : „A városunk körül annyi érdemet szerzett, boldogult Shütz János volt a gyűjtő, én voltam pennája, intichambrirozó (valószínű jelentése itt: bizalmas – megj. N.B.) társa; míg élt hozzá, az után hozzám folyt a pénz; reám hagyta kedvenc gondolatát, adott szavának beváltását”.
Sokrétű közérdekű munkája mellett, akárcsak nagybátyja, tevékeny részese volt a város művelődési, társadalmi életének is. A kezdetektől tagja és jegyzője, majd gazdája is volt a Polgári Társalkodónak, de részt vett az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájában is.
Az épülő Mariánum, előtérben a később lebontott Rom. Kat. Polgári Leányiskola
A város szolgálatában végzett több évnyi példamutató munkásságáért, a városi szegény-ügy megoldása, a Sétatér és a temető gondozása, valamint a Piactér majdani szépítése érdekében kifejtett áldozatos fáradozása által szerzett érdemeiért, a városi képviselő testület Schütz Jánost 1867. szeptember elsejétől kezdve városi tiszteletbeli tanácsosi rangra emelte.
Az ember, aki kétszer halt meg
Schütz János lobbanékony, indulatos, szókimondó ember hírében állt, aki véleményének minden körülmények között, sokszor nyersen, az illedelmesség határait is áthágva adott hangot, aki még „a színházban sem tartózkodott hangulatának egy-egy hangosabb megjegyzéssel való kifejezésétől”. Talán ez a felfokozott vérmérséklete okozhatta szívbaját és aránylag korai, „kétszeri” alkalommal történt halálát is. „Első” halálhíréről a Magyar Polgár 1876. július 11-i számában olvashatjuk a következő értesítést: „Schütz János, városi tiszteletbeli tanácsosról, július 8-án este a színházban, s onnan az egész városban azon szomorú hír terjedt, hogy szélhűdés következtében hirtelen meghalt. Schütz János a „Betyár Kendője” előadását nézte s a második felvonás után a cukrászatba ment, s hol épp akkor, midőn szólni akart volna, összerogyott. A rögtöni orvosi segély sokáig nem használhatott, habár Dr. Szombathelyi és Mihály László mindent megtettek élete megmentéséért. Ütere szívverése megszűnt s az orvosok azt álliták, hogy meghalt, de miután megtudták, hogy Schütz János azelőtt is egy párszor szívbajban szenvedett, nem hagytak fel a reménnyel s nemsokára sikerült őt eszméletre bírni. A színházból haza szállították, s mint tudjuk, most már minden veszélyen túl van.”
A mondás szerint az az ember, akinek halálhírét tévesen keltik, annak hosszú élete lesz. Nos, Schütz János esetében ez sajnos nem így történt. Egy év elteltével beteg szíve, felmondva a szolgálatot, 1877. augusztus 29-én végképp megszűnt dobogni. Temetésére két napra rá, augusztus 31-én a Híd utca 3. szám alatti házában tartott gyászszertartást követően került sor. A halálát hírül adó gyászjelentés szerint az elhunyt földi maradványait „az annyi munkásságáról tanúskodó köztemető melletti saját kertjében” helyezték örök nyugalomra. Koporsója fölött dr. Békéssy Károly lapszerkesztő tartott búcsúztató gyászbeszédet. Sírjának pontos helyét ma már nem ismerjük, mint ahogy egykori kertjének az elhelyezkedését sem. Csak feltételezhetjük, a korabeli gyászjelentések alapján, hogy az 1860-as, ’70-es évektől „Schütz-féle” kertként, sírkertként, vagy temetőkertként ismert és a gyászjelentésekben ilyen név alatt megnevezett temetőrész valahol a lutheránus temető fölötti Kertek nevű parcellában lehetett, amely az 1961-ben történt államosítása után vált a Házsongárdi temető részévé.
Zárszó helyett
A két Schütz, az adakozó József és az energikusan munkálkodó János emléke, hála, a közügyek iránt elkötelezettségük még sokáig élénken élt a város emlékezetében. Ehhez talán az is hozzájárult, hogy 1909-ben (Merza Gyula szerint 1913-ban az ő javaslatára) az Arany János utca nyugati végét a Fürdő utcával összekötő utcát Schütz Jánosról nevezték el. Sajnos ez a rövid utcácska nem sokáig viselhette a Sétatér egykori gondnokának a nevét, az első világháborút követően átkeresztelték, s az 1940–45 közötti időszakot leszámítva Cișmigiu néven szerepel a kolozsvári utcanévjegyzékben.
1880-ban Haller Károly javaslatára felmerült egy feleki gömbkövekből kialakított emlékmű felállításának a tervezete, „melynek egyes golyóinak lapjára jött volna Schütz József és János, id. és ifj. Tauffer Ferencz, dr. Haller s mindaz jőne, ki a sétatér körül érdemet fog szerezni…”. Sajnos az emlékmű sosem valósult meg, pedig mindannyian megérdemelték volna…
