A Jón-tengertől az Adriáig 5.
Bari – kapu a kéklő Adriára
Egyszer csak mintha nagyon távolról jött volna Szabolcs sürgető hangja: „leszállás, gyorsan!” Szerencsére téves riasztás volt, ugyanis a vonat valójában Monopoli pályaudvarán állt meg, bőven volt még időnk a 40 kilométerre lévő Bari Centrale vasútállomásig. Körülbelül 20-30 percet utaztunk még, amikor végre megérkeztünk Bariba, a kéklő Adriai-tenger partjára.
Bari az azonos nevű megye székhelye és Puglia régió fővárosa, az olasz csizma sarkánál és a régió északkeleti részén, a legyezőszerűen elterülő Conca di Bari (Bari kagylója) nevű tengerparti síkságon fekszik. Nápoly után Dél-Olaszország második legnagyobb városa, az Adriai-tenger egyik legjelentősebb kikötővárosa. Jellegzetes mediterrán éghajlatának, a hosszú, meleg nyaraknak és enyhe teleknek köszönhetően az év minden periódusában kedvelt turistaközpont, tengerpartjára a nyaralni, napozni, fürödni vágyók ezrei özönlenek Európa minden sarkából.
A város alapításával kapcsolatosan több elmélet létezik. Egyes kutatók szerint Bari „megszületése” a Magna Graecia alapításának idejére tehető – ez volt Dél-Olaszország part menti területeinek, köztük a mai Puglia régiónak is a rómaiak által használt neve, amelyet a görög telepesek alapítottak –, de a régészeti feltárások alkalmával felbukkant bronzkori emlékek arra utalnak, hogy Bari már a görög telepesek érkezése előtt létezett. A történészek véleménye szerint a várost az illírek alapították azon a kis félszigeten, amelyen ma az óváros áll, úgy tartják, a nevét is az egyik illír katonai vezetőről, Barionusról kapta.
Az első biztos történelmi emlékek Barium létezéséről a Kr. e. 4. századból származnak, amikor még halászkikötő volt. Kr. e. 181-ben a Római Birodalom fennhatósága alá került, ettől kezdve rohamosan megnőtt a Magna Graeciában betöltött szerepe, fontos kereskedelmi város és tengeri kikötő lett. Történelmét, művészetét a hosszú évszázadok alatt attól függően, hogy ki(k)nek az uralma alá került, gótok, longobárdok, szaracénok, bizánciak, normannok alakították. A város keresztény életét a 9. század végéig a bizánci szertartásrend jellemezte, majd IX. János pápa idején a város lakossága áttért a római szertartásrendre. Amikor 1087-ben az itáliai tengerészek Myrából, a törökországi szentély szarkofágjából elrabolták Szent Miklós ereklyéit és Bariba vitték, a város Európa egyik legfontosabb keresztény központjává, a katolikus és ortodox keresztények zarándokhelyévé vált.
A San Nicola-bazilika
Az ereklyék elhelyezésére építették fel a San Nicola-bazilikát, amely a román kori építészet egyik legszebb alkotása, Szent Miklóst pedig – a szegények, gyermekek, diákok, tengerészek, kereskedők, gyógyszerészek, zálogházak patrónusát – a város azóta is védőszentjének tekinti.
A település a 16. században élte virágkorát, amikor I. Zsigmond lengyel király halála után a megözvegyült Sforza Bona itáliai hercegnő visszatért Bariba és élete végéig nagy szerepet játszott a város szellemi életében. A 19. század elejéig Bari a középkori városfalak között élte életét, majd 1808-ban Joachim Murat nápolyi király elrendelte a város új negyedének felépítését, amely ma is a Murattiano nevet viseli. A 20. század elején megalapították a település egyetemét és ekkor jött létre Fiera del Levante nevű híres vásárközpontja is. Bari jelenleg az olasz csizma és Európa egyik leglátogatottabb turistaközpontja, Dél-Olaszország egyik legjelentősebb kikötővárosa, ahonnan számos hajó indul Görögország, Albánia, Horvátország irányába.
A Bari Vecchia, vagyis a történelmi óváros egy kis félszigeten helyezkedik el, amely egy sas fejéhez hasonlít, ezért gyakorta „l’aquila barese”, azaz „a bari sas” néven emlegetik. Aki Bariba látogat a tengerparti séta mellett feltétlenül barangolja be az óváros szűk utcáinak labirintusát, ahol a történelem és művészet legszebb emlékeivel találkozhat.
Kapudísz a San Nicola-bazilikán
Amint kievickéltünk a többkijáratos vasútállomás rózsaszínű épületének főkapuján, taxiba ültünk, hogy a történelmi múltjáról híres Bari Vecchia látnivalóihoz közel eső szállásunkra mihamarabb odaérjünk. Napbarnított, fekete, göndör hajú sofőrünk miután illedelmesen kikérdezett, hogy honnan jövünk és meddig maradunk, kedvesen átnyújtotta névjegykártyáját, és felajánlotta, hogy két nap múlva szívesen értünk jön, hogy a reptérre szállítson. Megegyeztünk, ő is jól járt, nekünk sem kellett azon agyalnunk, hogy két nap múlva miként jutunk ki a több kilométerre lévő reptérre. Közben hívta valaki mobilon, és az addig velünk angolul kommunikáló fiatalember egyszerre valami számunkra érthetetlen nyelven kezdett el beszélni, csak találgattuk, talán arab vagy görög lehet. Aztán később a városban sok ilyen jellegű beszédet hallva megtudtuk, hogy az irodalmi olasztól merőben eltérő, a nápolyi nyelvjáráshoz valamelyest hasonlító, különös csengésű délolasz nyelvjárásról, a dialetto bareséről van szó, amelyet a régióban közel kétmillió ember használ.
Szabolcsom már itthonról úgy foglalt szállást, hogy minél közelebb legyünk az óváros leghíresebb célpontjaihoz, így a San Nicola-bazilikához közel eső Via Pier l’Eremita egyik modernül berendezett, elegáns apartmanjában leltünk újabb „otthonra”. Célunk az volt, hogy a két nap alatt, anélkül, hogy térdig lejárnánk a lábunkat, lehetőleg jussunk el minden olyan híres-nevezetes helyre, ahol a történelem, a kultúra, a vallás és a hagyomány, a régi és új emlékek adnak találkát egymásnak, természetesen mindezt úgy, hogy közben a város tereinek és barátságos teraszainak zsibongó életét is élvezhessük.
A San Nicola-bazilika főoltára
Alighogy lepakoltunk, indultunk is útnak, hiszen nemcsak a kíváncsiság űzött, hanem a korgó gyomrunk is. A járástól fényesre csiszolt óriás kövekkel kirakott kanyargó sikátorok és a keskeny utcák erkélyein a frissen mosott ruhákat teregető ősz hajú asszonyok néhány pillanatra nápolyi emlékeimet idézték. A régi házak ódon falain és az erkélyeken szalagokkal, gyöngyökkel díszített művirágok közé ágyazott kis méretű szentélyek, oltárok, szentképek azt az érzést keltették, mintha nem is egy város, hanem egy hatalmas templom falai között járnánk. Megjegyzem, ez az ikonokban, szentélyekben, oltárokban megnyilvánuló szentek iránti imádat az egész városban, még az éttermekben, gyógyszertárakban, élelmiszerboltok kirakatában is elterjedt.
A szűk utcák labirintusában sokat bámészkodtam, fényképezgettem, de azért a szemem sarkából minduntalan lestem a fiamékat, attól tartottam, hogy ha lemaradok, eltévedek, hát szaporán szedtem a lábam utánuk. Néhány percnyi gyaloglás után, a szállásunktól nem messze élettel teli, hangulatos kis utcába kerültünk. A zöld-fehér-piros nemzeti lobogókkal feldíszített Strada delle Crociate még őrizte a labdarúgó-Európa-bajnokságot nyert olaszok örömmámorát. Nem sietett senki, csak egy-egy motoros száguldott el a bámészkodó járókelők bosszúságára. A kis bódék asztalkáin tésztafélék, vörös- és fehérborok, ajándékozásra szánt különböző alakú limoncellóüvegek, édességek, gyümölcsök, napozókendők, szalmakalapok, tengerparti táskák és labdák színes választéka, asztalterítők, kötények, faedények és millió csecsebecse hívogatta a vásárlókat.
Végre egy kis teraszra bukkantunk. A pincér jót nevetett, amikor mondtuk neki, hogy hozzon gyorsan mindent, ami a konyhán van, mert nagyon éhesek vagyunk. Meg is rakta a kis asztalkát sok-sok finomsággal, amit pillanatok alatt el is fogyasztottunk, aztán megnyugodva, egy-egy pohár vörös primitivo bor mellett az asztal papírterítőjének szellemes igazmondásait böngésztük, amelyek közül abban a pillanatban kettő igen találónak bizonyult: „Nessun Poema è mai stato Scritto da un Bevitore di Acqua” (Soha egyetlen verset sem írt vízivó) és „Un Pasto Senza Vino è come un Giorno Senza Sale” (Egy étkezés bor nélkül olyan, mint egy nap só nélkül”). Teli hassal és a bortól derűs hangulatban indultunk el a Largo Abate Elia utca felé, hogy a Szent Miklós ereklyéi számára épült San Nicola-bazilikát meglátogassuk.
FOLYTATJUK
(Borítókép: Bari – kilátás a kéklő Adriára. A fotók a szerző felvételei)
