– Semmi.
– De látom…
Épp a lépcsőházunk ajtajáig értünk. Lendülettel nyitottad, majd vártad, sétáljak át a karod alatt, léptél is utánam, lazán, mindig halkan csukva magad után a nagy vasajtót.
Meglepett, hogy továbbjöttél. A lépcsőn felfelé menve nyomomban veled.
Nyitom a bejárati ajtót. Tésztaillat kúszik az orromba. A konyhaasztal tele van rakva tepsikkel, benne tészták. Sütemények, ahogy ma mondjuk. Édesanyám épp egy zserbó tetejére varázsolja a csokimázat.
– Szia…
– Csókolom…
– Sziasztok…
Gyorsan lépek ki a cipőmből, akasztom a kabátomat a fogasra, sálat, sapkát az ujjába húzva. Haladnék a szobámba.
Nem figyelek rátok.
– Tésztát?
– Én nem kérek, köszönöm.
És indulok neki a nagyszobának, hogy valahogy beérjek már a szobámba. Szemem sarkából látom a négy kalácsot a nagyszobai asztalon. Diós, mákos, sima… Jaj, igen, és nekem a kakaós…
A szobám ajtajánál megállok egy pillanatra, csak épp annyira, amíg a kakaós eszembe jut.
Nekem jössz. El is felejtettem, hogy itt vagy a nyomomban.
Azonnal az ágyamra ülök, törökülésben. Te meg nagykomolyan kérdezed, hogy de hát mi a baj?
– Nem szeretem ezt a nagy felhajtást. Ezt a sok tésztát, ételt, főzést, takarítást…
Líceumba járunk. Már nem vagyunk gyerekek, de felnőttek sem. Nem mertem előrukkolni az engem rágó, fájó gondolatokkal.
Te nem értettél, de éreztél.
Indultál is.
Míg a cipődet húztad, egy maréknyi non plusz ultrát szedegettem a tálból. A markodba nyomtam.
Mosolyogtál. Talán én is....
Szép, szerelmes éved következett, ritkán jöttél…
Aznap este tartóztam annyival, hogy megfogalmazzam, mi bánt.
Sok barátnője volt az édesanyámnak. Jó volt hozzánk jönni. Stabilan támasza volt mindenkinek, aki betért hozzánk. Nálunk nem volt semmi kiszámíthatatlan. Nevetés, könny sokszor keveredett a kékkonyhánk levegőjében. Aztán a téli ünnepek közeledtével mindig változott a felállás. Édesanyám fogta a tepsijeit, a lisztet, cukrot, ezt-azt, és kóborolni kezdett a barátnőihez. És én attól mindig úgy féltem. Ha vele mentem azért, ha maradtam, azért. A bizonytalanság teljesen kikészített. Kiskoromban különösen, nagykoromban meg már indultam én is.
Akkor azon az éjjelen mégis megértettem. Minden egyes tál sütemény egy barátságot jelentett számára. Egyre különösen emlékszem. A Zsuzsa paradicsomos tésztájára. Mennyire kívánom, Istenem, évek óta…
Édesanyám fogta a tepsijét, és megtérte magát egyenként mindenkinél. Így jelen lett az életükben. Olgicánál, Olga néninél, Ibolyánál, Jóós Ibinél és a sor mennyire hosszú is lehetne. És mennyi sütemény, keksz, non plusz ultra, négerkocka sült… Ez volt a felkészülésük az ünnepre. Ünnepi barátságkörük. Még csak fel sem hívták nagyon egymást előtte. Mégis összehozták maguknak azt a tepsinyi időt.
Engedem, hadd képzeljem el, milyen lenne a barátságuk ma? Vajon a fb-n lájkolgatnák egymás paradicsomos tésztáját? Szerintem nem.
Leveszem hát azt a régi szakácskönyvedet, amiben a receptjeidet írtad. Megkeresem azt a receptet. A paradicsomos tészta receptje mellett azt írja: Iduska. Nem is tudom, ki lehetett ő. Sokszor olvasom az Irénke nevét is, rá sem emlékszem. Régi kolléganőid nevével találkozom: Marcella, Enikő… Magamban nevük mellé teszem, hogy néni, nekem ők mindig nénik maradnak.
Megsütöm.
Bár a paradicsomosat.
A barátságotokért.
Az összes barátságod emlékére.
Sikeres ünnepi készülődést kívánok minden kedves olvasónknak, szeretettel,
Kriszta
Paradicsomos tészta (Iduska receptje):
9 kanál cukor, 9 kanál olaj, 9 kanál paradicsomlé, 1 egész tojás, vanilía, 1 sütőpor, liszt, amennyit felvesz. 3 lapot sütünk.
Krém: 20 dkg porcukrot és 20 dkg vajat habosra kavarunk. ½ liter tejben puhára főzünk 4 kanál grízet. Kihűlés után összekeverjük a vajjal, ezzel töltjük a lapokat.
A tészta tetejére glazúrt teszünk.
(Borítókép: A szerző felvétele)
