Markó Attila szerint politikai akarattal lehet előrelépés
Miután Romániában több lépésben kialakult egy „restitúció-barát” szabályozás, és ennek alkalmazása is elkezdődött, egy idő múltán, a jogszabályok módosítása nélkül, a közigazgatás és az igazságszolgáltatás hozzáállása gyökeresen megváltozott: a restitúció végrehajtása helyett az egyházi ingatlanoknak az állami tulajdonban való megtartása vált a bevett eljárásmóddá – derült ki Markó Attila jogász-politikusnak, a romániai restitúciós bizottságok volt tagjának Az egyházi ingatlan-visszaszolgáltatás gyakorlata Romániában 1997–2016 című kötetének pénteki kolozsvári bemutatóján.
Markó Attila kötetének legnagyobb értéke, hogy dokumentálja ezeket a tényeket – részletezte Veress Emőd, aki egyébként az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) jogi képviselője volt a Székely Mikó Kollégium kapcsán indított polgári perben, és rengeteget dolgozott azon, hogy nagyon alapos, történeti dokumentációval is alátámassza a jogi érvelést, amelyre az épület tulajdonjogának elismerésére irányuló kérést felépítették, és amelyet aztán a Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék 2018-ban mégis elvetett, sőt említést sem tett róla az ítélet indoklásában.
Nagy érvágás volt a közösségnek az államosítás
Az egyházi ingatlanok államosítása rendkívül nagy „érvágás volt a romániai magyar közösség számára”: a trianoni békeszerződés utáni elcsatolás sok korlátozást hozott, de a két világháború közötti időszakban, és a második világháború idején a közösségnek mégis megmaradt valamelyes vagyoni háttere, amely lehetővé tette többek között, hogy az egyházak olyan szociális, egészségügyi és oktatási feladatokat lássanak el, amelyeket az állam nem kívánt felvállalni – részletezte Veress Emőd.
„A román politikát egyébként már a két világháború közti évtizedekben foglalkoztatta ez a vagyoni háttér, főleg az erdélyi magyar városok civil szervezeti és egyházi ingatlanvagyona. Ezeknek a megszerzésére az ideális eszköz a szovjet típusú diktatúra volt, a két világháború közti periódusban ugyanis valamilyen korlátozott mértékű jogállamiság még működött, ha a teljességtől távol is állt” – fejtette ki a szakember. A szovjet típusú diktatúra viszont – egy társadalombarátnak kikiáltott eszme nevében – végrehajtotta az államosítást, és megtörték a közösségi szervezetek, az egyházak vagyoni alapját, intézményeik többé nem tölthették be addigi funkciójukat.
A kilencvenes években lépésről lépésre létrejött a közösségi ingatlan-visszaszolgáltatás rendezését lehetővé tevő jogi keret, de miután az Európai Unióba, a NATO-ba való integráció feltételéül szabott elvárások megszűntek, a „restitúciós jóindulat is elpárolgott”, és a visszaszolgáltatás azóta sem valós opció az állam számára. „Markó Attila könyve kortörténeti jellegű: jól körvonalazza mindazokat a mesterségesen megteremtett érveket, amelyekkel ezt a folyamatot akadályozták, és amely most is ugyanolyan időszerű, mint korábban” – folytatta a jogász.
„Markó Attila személyes története rámutat arra, hogy a törvény legjobb szándékú alkalmazása milyen furcsa fordulatot vehet, és bűnösnek próbálják beállítani egyrészt a tulajdonát visszaigénylő egyházat, másrészt a köztisztviselőt, aki a jogszabályt végrehajtja” – állapította meg a kötetet méltató Kelemen Hunor, aki Markó Attilához hasonlóan online kapcsolódott be a beszélgetésbe.
„Drámai folyamat, amelynek még nincs vége”
Az RMDSZ elnöke emlékeztetett: a tulajdonosok, az egyházak, az RMDSZ is a természetbeni ingatlan-visszaszolgáltatást kérte a rendszerváltást követően a román államtól; ezt a döntést az 1990-es években Románia meg is hozta, annak ellenére, hogy a volt szocialista államok többnyire úgy döntöttek, inkább kárpótlást fizetnek.
„Törvények születtek, elindult a folyamat. Bizakodóak voltunk, mivel elég jó ütemben zajlott az EU- és a NATO-csatlakozás utáni esztendőkig. A nemzetközi szervezetekhez való csatlakozás utáni években azonban a restitúció akadozni kezdett, majd leállt. Mondvacsinált érvekkel fékezni kezdték a köztisztviselők munkáját, félelmet keltettek bennük, akik nem mernek már döntéseket hozni, nehogy börtönbe jussanak azokért” – részletezte Kelemen Hunor.
A politikus egyébként a kötethez írt méltatásában így fogalmazott: „Markó Attila üldöztetése a Băsescu-éra tipikus romániai története. Drámai folyamat, amelynek sajnos még nincs vége. Rámutat arra, hogy […] a jóhiszemű állami tisztviselő, aki tisztességesen végzi a dolgát, milyen könnyen válik áldozattá.”
A miniszterelnök-helyettes elismerte: előbb-utóbb módosítani kell az egyházi ingatlanokra vonatkozó restitúciós törvénykezésen, mivel a bíróságok oly módon kérdőjelezik meg a visszaszolgáltatásban a jogfolytonosságot, hogy nem veszik figyelembe, az államosítási dekrétumban milyen egyház vagy egyéb szervezet szerepel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: az RMDSZ ebben és az előző kormányban is felvetette a visszaszolgáltatási folyamat folytatásának szükségességét, tavaly a bizottság összetételén is változtattak. Kelemen Hunor azt is lehetséges megoldásnak nevezte, hogy egyes esetekben az egyházak jussanak kompromisszumra, megállapodásra az állammal, amiként a szász evangélikus egyház is egyezségre jutott a nagyszebeni Bruckenthal Múzeum ügyében.
Kató Béla: folytatni kell a küzdelmet
Markó Attila könyve nem lezárult történeti korszakot ír le, hiszen ezek a folyamatok a mai napig tartanak – állapította meg a kötet másik méltatója, Kató Béla, az EREK püspöke.
„Úgy tűnik, a Mikó-pert követően minden egyéb perünkben másolással készül az ítélet. Mindamellett tesszük a kötelességünket, perelünk minden olyan esetben, amelyben lehet” – mondta a püspök.
„Ahogyan annak idején Markó Attilát mondvacsinált okokkal ítélték el, a zilahi Wesselényi-kollégium ügyében azt vetették fel, hogy esetleg meghamisíthattuk a levéltári iratainkat. Az a tény, hogy ehhez egyáltalán el lehet jutni, meg lehet fogalmazni, jelzi, hogy milyen állapotok uralkodnak” – emelte ki az egyházvezető.
Hozzátette: mindamellett örvendetesnek tartja, hogy ennyire haladt a restitúciós folyamat (az EREK visszaszolgáltatásra beadott kéréseinek nagyjából felét fogadták el), és a közösség megmaradásához szükséges minimumot meg lehetett teremteni. Az egyház egyébként az intézményépítésben nem felekezeti célokat tűz ki, hanem a közösséget, a teljes erdélyi magyarságot szolgálja, és bizonyította, hogy jó gazdái az ingatlanoknak – hangsúlyozta Kató Béla.
A Mikó-per után elakadt az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatási folyamata (Illusztráció)
A püspök sajnálatosnak tartotta, hogy Romániában ma kockázatot jelent közszolgálatot vállalni. Hozzátette: Markó Attila tisztességgel végezte a feladatát, még csak a gyanúja sem merült fel, hogy haszonszerzésre használta volna a tisztségét, mégis elítélte a bíróság. A püspök úgy vélte: a kockázatok ellenére is küzdeni, pereskedni kell az államosított vagyon visszaszerzéséért.
Törvények, taktikák, politikai játszmák
„Ez a könyv emlékezetből született, itt nem állt rendelkezésemre dokumentációs eszköztár, de nem is kifejezetten szakmai igényű munkára vállalkoztam. A célom az volt, hogy közérthető módon, egyfajta jogszabály-dokumentációs tárat felállítva foglaljam össze ennek a több mint másfél évtizednek az egyházi restitúciós folyamatát” – mondta a könyvbemutatón Markó Attila.
Mint fogalmazott, a könyv hasznos lehet azok számára is, akik a szakma oldaláról szeretnének betekintést nyerni az egyházi restitúciós folyamatba, de azoknak is, „akik annak hangulatára, a kezdetektől a végéig megvívott taktikai és politikai játszmákra kíváncsiak, egy olyan ember szemén keresztül, aki ezt véghezvitte”.
Markó Attila négy meghatározó időszakát azonosította a restitúció folyamatának: 1997-ben kezdődött „a botladozás korszaka”, amikor egyedi jogszabályokkal elkezdték „megtörni a jeget” az ingatlan-visszaszolgáltatás vonatkozásában; a 2001–2005 közötti években már bővíteni próbálta kormányzat a jogi kereteket, és a restitutio in integrum irányba vinni a folyamatot; 2005–2012 között volt az úgynevezett restitúciós aranykor, amikor ülésenként 60-100 ingatlant szolgáltatott vissza a bizottság; végül 2012 után, a Mikó-perrel újabb időszak kezdődött, amelynek során a restitúciós folyamat akadozott, majd leállt.
Veress Emőd kérdésére válaszolva, hogy milyennek látja az egyházi ingatlanrendezés jövőjét, Markó Attila így válaszolt: fontos lenne, hogy a jogi értelmezés szintjén a mentalitás megváltozzon. A Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatását érvénytelenítő és a visszaszolgáltatókat elítélő 2014-es ítélet óta ugyanis a bíróságok rendre azt vetik fel visszatérő érvként, hogy a telekkönyvben iskola vagy egyéb intézmény van feltüntetve, nem az egyház, amely azt létrehozta, és amelytől egyébként az adott ingatlant államosították.
A korai telekkönyvezési gyakorlat szerint az egyházi épületek egy részénél ugyanis a telekkönyvbe olyan tulajdonosokat jegyeztek be, mint például „paplak”, „tanoda”. (A Batthyáneum esetében például katolikus csillagvizsgáló és könyvtár – szerk. megj.) Az államosítási iratokban viszont az az egyház van megnevezve, amelyhez az ingatlan tartozott – emelte ki Markó Attila.
„Politikai akarat szükséges, amely kimondja: módosulhasson a törvény olyan értelemben, hogy a bírói döntésben abból induljanak ki, azt vegyék alapul, hogy kitől vették el a visszaigényelt ingatlant 1948-ban, nem pedig azt, hogy a telekkönyvben milyen funkcióval szerepel” – összegezte a jogász.
Újságírói kérdésre válaszolva Markó Attila elmondta: a Mikó-ügyben kimondott ítélet után hat büntetőpert indítottak ellene, négyben már jogerősen felmentették, kettő a legfelsőbb bíróságon van fellebbezési szakaszban. Összegzése szerint 2600-2700 egyházi jellegű ingatlan-visszaigénylés volt benyújtva, és ezekből 1400-1500 esetben született döntés.
(Borítókép: Rohonyi D. Iván)
