Kása Zoltánt az írástudóknak ehhez a kategóriájához sorolnám. Ami a kor többi krónikásától megkülönbözteti, hogy nem elsődleges kenyere az írás. A nyolcvankilences hatalomváltást követő, jövőformáló igyekezetben elsősorban a hivatásos újságíróknak, íróknak, társadalomtudósoknak, filozófusoknak volt kitüntetett szerepük. Szárnyait bontogató kisebbségi kultúránk megújításánál jobbára ők bábáskodtak.
A Búcsú a Babes-Bolyaitól* című kötet szerzője egyetemi tanárként részese és tanúja az iskolateremtés mozzanatainak. Emlékei tehát megkerülhetetlen adalékát képezik az ezredforduló történetének. Személyes élményeiből bontakoztatja ki a képet, amely a sorsfordító napok előzményeit, majd a ’89 december végi eseményeket sorjázza. Szubjektív történelem ez, személyes adalék a kor sötét hangulatának ábrázolásához, annak a nyomasztó légkörnek a megértéséhez, ami a kívülállók és az újabb generációk számára kaffkai rémálomnak tűnik. Az olvasmányos családi krónika a hatalom kicsinyes packázásait tárja elénk, az átlagembert sújtó bürokratikus akadályoztatásokat, a példa erejével szemléltetve a kisebbségit hatványozottan érintő testi-lelki terrort.
A ’89-es változások, a többi természettudományi karoktól eltérően, a matematika-fizika kart, amelynek oktatói gárdájához tartozott Kása Zoltán is, még egyben találták. Nem véletlen, hogy tanárai kerültek a jobbító kezdeményezések homlokterében. Balázs Márton, Szilágyi Pál, Gábos Zoltán és Kolumbán József személyében a nemzetközi tekintélyt képviselő egyetemi professzorok ezen csoportja megfelelő tudományos hitelt és rangot biztosíthatott az önálló magyar nyelvű oktatásért folytatott küzdelemnek. (Furcsa módon a későbbi, politikum diktálta „dokumentum-alkotás” arról, hogy pl. Balázs Mártonnak vagy Szilágyi Pálnak milyen ádáz, idegőrlő küzdelmébe került minden magyar nyelvű kurzus beindítása, diszkréten hallgat.) Valamennyien a hajdani Bolyai Egyetem oktatói voltak. Véletlen lenne, hogy a magyar egyetemért folytatott küzdelem akadályoztatásában fontos volt a hajdani Bolyai valamiféle lejáratása?
„Sokszor nem hagy nyugodni az a kicsit összeesküvéselmélet-szerű gondolat, hogy vajon ezeket az embereket nem manipulálták az akkor újra lendületbe jött titkosszolgálatiak? No nem egyenesen, hanem áttételesen, úgy, hogy ők nem is tudtak róla... Ezt meg lehet tenni több láncszemen keresztül úgy, hogy csak az első láncszem tudja, hogy itt manipuláció folyik” – olvassuk a kötet Kell-e nekünk önálló egyetem? című írásában. A kérdés persze szónoki, és mintegy a választ is tartalmazza. A fokozatosan napfényre került titkosszolgálati dossziékból nyilvánvalóvá vált ugyanis az a némiképp meglepetésként ható tény, hogy nem a megfigyelés, hanem a befolyásolás és a lejárattatás volt a szervezet elsődleges célja. S az új viszonyok, a teljes fokú nyilvánosság keretei között ez utóbbi maradhatott az egyetlen feladatuk. Éppen a kisebbségi kultúra olyan jelentős területe, mint a felsőfokú oktatás kerülte volna el a figyelmüket? A professzionisták mellett ott találjuk a hatalomban megmaradt mindenféle-fajta zsigeri nacionalistákat, akik elkeseredett utóvédharcot folytattak és folytatnak a nemzetállam kisebbségeket sújtó „vívmányainak” megtartásáért. A mindenféle vesztegetések, manipulációk arzenáljára jó rálátást biztosítanak azok az események, amelyeket a kénytelen-kelletlen engedmények ügyes „mederbe terelése” érdekében a kilencvenes években az egyetem vezetősége folytatott.
A kötetben foglaltak rávilágítanak a magyar nyelvű oktatás beindításáért a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen folytatott küzdelemre, amelyben a szerző dékán- és rektor-helyettesként jelentős szerepet vállalt, folytatva elődeinek, Balázs Mártonnak és Szilágyi Pálnak ez irányú törekvéseit.
A magyar nyelvű felsőfokú oktatás lehetőségét és életképességét jól szemlélteti a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem megalakulása. Amikor ott szükségessé vált a karok akkreditációjának megszerzése, Kása Zoltán munkahelyet változtatott. A Sapientia főállású professzoraként pedig jelentős szerepet vállalt az ott folyó tudományos kutatás megszervezésében és működtetésében. Nevéhez fűződik a magyar nyelvű informatika oktatás beindítása, a szaknyelv meghonosítása és pallérozása. Tudománynépszerűsítő írásai révén pedig – néhányuk a kötetben is helyet kapott – hozzájárult a fejlődés homlokterében lévő tudományág vívmányainak széles körű ismertetéséhez.
Azoknak a nemzetközi konferenciáknak a megszervezésében is fontos szerepet vállalt, amelyek a matematika és a fizika erdélyi nagyságainak, a két Bolyainak, Farkas Gyulának, Vályi Gyulának és a Ferenc József Egyetem többi, nemzetközi hírnévnek örvendő nagyjainak állítottak emléket. Ugyanakkor kutatóként is jelentős szerepet játszott az elmúlt két évszázad tudománytörténeti eseményeinek a föltárásában. Érdekfeszítő, közérdeklődésre is számot tartó tevékenységének sajtóban megjelent töredéke zárja a kötetet.
A mozaikszerű képnek, amit az írások elénk tárnak, olvasmányosságukon túl dokumentumértékük is fontos. A megannyi jelentős részlet, mozzanat felelevenítése nem csupán árnyalja, de lényegesen pontosítja is a magyar nyelvű felsőfokú oktatás beindításáért folytatott harc történetét. (A Szabadság 1990. január 7-i számában megjelent, majd kétszáz tudós és egyetemi oktató által közzétett felhívás közreadása például, tudtommal, kimaradt a kor vonatkozó eseményeit ismertető kiadványokból.) A leírt történések hitelességét szavatolja, hogy mindezeket a tudós tanár szemszögéből láttatja velünk, a tanáréból, aki nem csupán szemlélője, de fontos beosztásai révén, ereje szerint, alakítója is volt az eseményeknek.
* Kása Zoltán: Búcsú a Babeş–Bolyaitól, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2018.
