1911. június 24-én született az argentínai Balcarce városkában, szülei Olaszországból vándoroltak ki. Az autók bűvöletében élő Fangio katonai szolgálatának letöltése után autószerelő műhelyt nyitott, vállalkozása tette lehetővé, hogy versenyeken indulhasson. 1939-ben egy saját tervei alapján átalakított Chevrolet gépkocsival már több versenyen győzött, 1940-ben harmadikként ért célba az egyik legnehezebbnek tartott, ezermérföldes argentin versenyen. A második világháború megakasztotta ígéretes pályafutását, csak 1947-ben ült ismét versenyautó volánja mögé.
Már 37 éves volt, amikor először indult európai versenyen, és csaknem negyvenévesen, 1950-ben kezdte Forma–1-es pályafutását – maga a sorozat is ekkor indult útjára. Vetélytársaihoz képest matuzsálemi korban került a versenyek forgatagába, így a „dongalábú”, ahogy a hazai szurkolók hívták, eleinte nem sok sikert ért el a számára szokatlan pályákon. A Forma–1-ben akkoriban szinte ismeretlen fogalom volt a biztonság, a versenyzőket szinte semmi sem védte, igaz, a kocsik is lassabbak voltak. Az Alfa Romeo szerződtette az argentint, amit az olasz csapatba olasz versenyzőket követelő itáliai sajtó hazaárulásnak minősített. Fangiót egyáltalán nem zavarta a dolog, de megjegyezte, az apja olasz volt, és hazájának érzi Olaszországot is.
Az első évben az összetett pontverseny második helyén végzett, a következő évben már világbajnok lett. Az Alfa Romeo 1952-ben kiszállt a száguldó cirkuszból, így Fangio egy Maserati volánja mögé ült át. A monzai versenyen súlyos balesetet szenvedett, eltört egyik nyakcsigolyája is, az évad hátralevő részét lábadozással töltötte, majd 1953-ban a Maseratival a második helyen fejezte be az évadot. Második világbajnoki címét 1954-ben a Mercedes csapat pilótájaként szerezte meg, ahová az idény közben igazolt át, s 1955-ben hét versenyből négy megnyerésével ismét ő végzett a pontverseny élén.
A Mercedes istálló sikerei csúcsán – nem lévén több bizonyítani valója – kivonult a versenysorozatból. Fangio így 1956-ban a Ferrari versenyzője lett, az autóbalesetben elhunyt, kétszeres világbajnok Alberto Ascari helyét vette át a csapatnál. Három futamgyőzelmével és második helyezéseivel negyedszerre is megnyerte a világbajnoki sorozatot, utoljára – immár ötödik alkalommal – 1957-ben lett világbajnok, ismét a Maserati versenyzőjeként. A nürburgringi versenyen mutatott teljesítménye, amellyel bebiztosította végső győzelmét, a Forma–1 egyik legendája lett. Az argentin a verseny felénél egy katasztrofális kerékcsere után 50 másodperces hátrányba került, de sorra állította fel a körrekordokat, az egyikben 11 másodpercet vert rá a többiekre, az utolsó körben pedig az élre állt és három másodperces előnnyel győzött, világbajnok lett.
Az 1958-as évad már nem úgy sikerült, ahogy szerette volna, de izgalmakban ekkor is volt része: a Kubai Nagydíj előtt a diktatúra ellen harcoló Fidel Castro gerillái elrabolták. Bántódása nem esett, egy nap múlva el is engedték, de a versenyt ki kellett hagynia. Utoljára a Francia Nagydíjon indult, de rosszul beállított kocsijával egyre jobban lemaradt, így félő volt, hogy utolsó versenyén lekörözik a „Maestrót”. A versenyben vezető Mike Hawthorn azonban tisztelete jeléül a célvonalhoz közeledve lassított, így Fangio végül negyedikként, de körhátrány nélkül ért célba. A kocsiból kiszállva csak ennyit mondott: „Befejeztem”.
Fangio szoros kapcsolatban maradt a Mercedes gyárral, a cég argentínai képviselője, haláláig tiszteletbeli elnöke volt. Régi versenyautóival gyakran vett részt bemutató versenyeken, 1990-ben helyet kapott az autósport legendáinak csarnokában.
Nemcsak kivételes vezetői képességei miatt, hanem sportemberként is mércét állított minden utána következő autóversenyzőnek. Neve olyan a Forma–1-ben, mint Peléé a futballban. Öt világbajnoki címét nyolc év alatt nyerte, ma is egyetlenként négy különböző csapattal. Huszonnégy futamgyőzelme 52 verseny alatt jött össze, azaz szinte minden második versenyét megnyerte, ilyen győzelmi mutatóval senki sem dicsekedhet. Az 52 nagydíjból 48-szor indult az első sorból, ami 92 százalékos teljesítmény, s máig ő a legidősebben, 46 évesen és 41 naposan világbajnoki címet nyert versenyző. Bár a német Michael Schumacher hét, a jelenlegi címvédő brit Lewis Hamilton pedig hat vb-címével megdöntötte a rekordját, összehasonlításnak nincs értelme, annyit változtak azóta a szabályok és az autók.
Legnagyobb vetélytársai is elismerték, hogy Juan Manuel Fangio más kategóriát képvisel, csodálták helyzetfelismerését és állóképességét. Sztár volt, de nagyon szerény ember maradt, versenyzői hitvallása ez volt: „Mindig azt kell hinned, hogy a csúcsra fogsz jutni, de sohasem szabad azt hinned, hogy már ott vagy”.
Nyolcvannégy éves korában, 1995. július 17-én hunyt el Buenos Airesben. Szülővárosában, Balcarcéban nyugszik, ahol múzeum őrzi emlékét, különböző versenypályákon hat szobra áll.
Borítókép: Negyedik világbajnoki címét a Ferrarival szerezte
